Szellemhajók 2.: A Mary Celeste

A szellemhajókról szóló sorozat első részében volt egy kis bemelegítés arról, hogy mik is azok a szellemhajók, aztán pedig átvettük a Lady Lovibond nevű vitorlás történetét, amiről kiderítettük, hogy nagy valószínűséggel egy Valentin napi kamu újsághíren alapul a szerelmi bánatában tömeggyilkosságot elkövető elsőtiszt sztorija.

A második részben pedig következzen minden szellemhajós történetek modern kori keresztanyja, a személyzet nélkül sodródó jármű örök alfája és ómegája, a Mary Celeste története, ami majd’ 150 éve tartja lázban a közvélemény erre fogékony részét!

A Mary Celeste még Amazon néven

Most, hogy – remélhetőleg – felkorbácsoltam a kíváncsiságotokat, azért azt is meg kell jegyezni, hogy az MC megtalálása körüli hírverés és a korabeli (és későbbi) lapok tudósításai arra is remek példát mutatnak, hogy hogyan kell egy egyébként talán nem is annyira rejtélyes esetből vérben csicsogós, misztikus-eltűnős-bűnözős-családgyilkosos-tengeri-szörnyes-biztosítási-csalásos-kalózos történetet kreálni, aminek hallatán valószínűleg a modern kori fake news gyárosok, a laposföld-hívők és az oltásellenesek is megnyalják a szájuk szélét.

Tartsatok velem, bogozzuk ki együtt a Mary Celeste kétségkívül titokzatos, de lehet, hogy mégsem annyira rejtélyes ügyét!

1872. december 4-én a kanadai illetőségű Dei Gratia nevű brigantin éppen valahol Portugália és az Azori-szigetek között szeli az Atlanti-óceán hullámait, petróleumot szállít és Giblaltárba tart.

A tenger csendes, az időjárás barátságos, a látási viszonyok kitűnőek. Ezt állapítja meg a hajó kapitánya, David Morehouse is, amikor nem sokkal dél után a fedélzetre lép, nyílván egy kellemes ebéd után, hogy friss levegőt szívjon és lehetőleg valamilyen hibán kapja a legénységet.

Az idilli pillanatoknak azonban hamar vége szakad, amikor a Dei Gratia kormányosa azt jelenti Morehouse-nak, hogy mintegy 6 km-es távolságban egy hajót vettek észre. Ebben eddig semmi különös nincs, a forgalmas hajózási útvonalon ez nem olyan ritka esemény, ami miatt egy gyakorlott kormányosnak idegeskednie kéne.

A Dei Gratia 1873-ban

Az viszont már legalábbis szokatlan, hogy az egyelőre ismeretlen hajó a Dei Gratia felé közeledik, de furcsán imbolyog, és a vitorlái sem a széljárásnak megfelelően állnak. A kormányos még azt is megkockáztatja, hogy olyan, mintha senki sem irányítaná a másik vitorlást.

A dolog kezd érdekes lenni, pláne, amikor közelebb érve Morehouse kapitány felismeri a másik hajót: a New Yorkban bejegyzett Mary Celeste-et, aminek szintén kanadai kapitánya, Benjamin Briggs Morehouse jó barátja, ráadásul a Dei Gratia kapitánya azt is tudja, hogy erre az útra Briggs magával hozta a feleségét és két éves kislányát is.

A Mary Celeste egy kétfedélzetes, 31 méter hosszú brigantin, ami 8 nappal hamarabb indult útnak, mint a Dei Gratia, és a tervek szerint Genovába szállít 1701 – tehát nagyon sok – denaturált szeszes hordót.

Morehouse kapitány tisztában van vele, hogy valaminek történnie kellett, mert a Mary Celeste-nek nagyon nem ott kéne lennie az útiterv szerint, ahol éppen van, ráadásul közelebb érve a hajó semmilyen fény- és hangjelzésre nem válaszol, a fedélzet kihalt.

Morehouse átküldi Oliver Deveau elsőtisztet egy matróz kíséretében a Mary Celeste-re, hogy nézzenek szét, hátha találnak valakit, vagy valamit a hajón, amiből kiderül, hogy miért néz ki olyan csapzottan az MC.

És amit ott találnak, „az minden képzeletet felülmúlóan” rejtélyes, legalábbis a későbbi pletykák, kósza hírek, kiforgatott tanúvallomások, kocsmai suttogások, hírlapi cikkek, és a mindig jól értesült idős nénik elbeszélései alapján.

A Mary Celeste fedélzetéről több kötél is lóg a vízbe, a vitorlásra lépő Deveau pedig furcsaságok sorával találja szembe magát: a hajón senki sincs, a fő fedélzeti lejáró le van szögelve, de az elülső lejárat és a vészkijárat nyitva van, a vitorlázat rossz állapotban van, van, amelyik fel van tekerve, pedig nem kéne úgy lennie, és a kötélzet is megrongálódott.

Az egyetlen mentőcsónak eltűnt, a kormány melletti iránytű üveglapja törött. A hajónapló utolsó bejegyzése november 25-én reggeli nyolc órakor, tehát 9 nappal korábban íródott, és rögzíti, hogy az MC akkor mintegy 400 tengeri mérföldre (laza 740 km) volt attól a helytől, ahol a Dei Gratia megtalálta.

A raktérben kb. egy méter magasan áll a víz, ez mondjuk sok, de annyira azért nem, hogy egy tapasztalt kapitány a legénységével és néhány szivattyúval ne tudott volna megbirkózni vele.

A fedélzeti korláton vágásnyomok és vér van, és a hajó orra is sérültnek tűnik, sőt az árbocon vércseppek vannak, amik egy idő után megszűnnek.  A konyhán még meleg a kemence, a legénységi szálláson pedig meg van terítve, sőt még a tányérokban kiporciózott étel is meleg!

A hajón találnak élő macskát/csirkét, mikor melyiket, attól függ, melyik újság beszámolóját olvassuk, és a jószág fél óra múlva eltűnik, soha több nem találják meg.

Hiányoznak a hajó hivatalos okmányai és a navigációs műszerek.

Benjamin Briggs

Briggs kapitány kabinjában a személyes holmik szét vannak szórva és az ágy alatt megtalálják a véres kardját, az asztalon még ott gőzölög a kapitány számára reggelire feltálalt lágy tojás, aminek már a tetejét is lecsapták, de nem ették meg.

A polcon pedig ott vannak Mrs. Briggs cérnagombolyagjai mindenféle rögzítés nélkül, sőt a tengerészek mintha még azt is hallották volna a hajóra lépéskor, hogy valaki harmóniumon (a zongorához hasonló, csak annál kisebb hangszer) játszott volna.

A legénységi szálláson is minden személyes holmi megtalálható, méghozzá pedáns rendben, nagyon úgy tűnik, hogy a legényég sietve hagyta el a hajót, és semmit sem vitt magával.

A rakomány sértetlenül megvan, bár a későbbi vizsgálat megállapítja, hogy 9 hordóból eltűnt a denaturált szesz, de hogy mikor, miért és hogyan, azt senki sem tudja.

Ezek kétségkívül rejtélyes dolgok, még akkor is, ha látni fogjuk, hogy nagyjából a felük igaz, és az sem teljesen úgy.

Mielőtt azonban elmerülnénk a részletes nyomozásban, ugorjunk vissza jó néhány évet az időben, és ismerkedjünk meg a Mary Celeste és kapitánya(i) történetével kicsit részletesebben is!

Kezdésként rögtön ki kell jelentenünk, hogy a Mary Celeste eredetileg nem úgy nézett ki, nem akkora volt, és nem az volt a neve, mint ahogy bevonult a történelembe…

Joshua Dewis hajóépítő mester 1860-ban dönt úgy, hogy a sok másoknak kivitelezett hajó után most már ideje lenne egyet – legalább részben – saját magának is építeni. Ezért összetoboroz egy vele együtt kilencfős befektetői csoportot, akik finanszírozzák egy kétárbocos, egyfedélzetes hajó megépítését.

A hajót Dewis hajóépítő műhelyében, a kanadai Fundy-öböl partján található Spencer’s Island-ban építik meg, ami nevével ellentétben nem egy sziget, hanem egy városka.

Spencer’s Island ma

A vitorlást 1861. május 10-én bocsátják vízre, majd a műhelytől légvonalban mintegy 30 km-re lévő Parrsboróban regisztrálják, Amazon néven.

Az Amazon pontos adatai: 30,3 méter (99,3 láb) hosszú, 6,9 méter (22,5 láb) széles, merülése 3,6 méter (11,7 láb), vízkiszorítása pedig 198,42 regisztertonna.

Akik esetleg éppen nem tengerésztiszti karriert építenek, vagy még csak a hajósinas fokozatnál tartanak, és nincsenek tisztában a hajózási mértékegységekkel, azok kedvéért mondom el, hogy a regisztertonna a hajók térfogatának mértékegysége. És bár senkit sem érdekel, de a pontosság és a jegyzőkönyv kedvéért rögzítsük azt is, hogy egy regisztertonna az ezer köbláb, ami 2,8316 köbméternek fele meg, kerekítve, ugye.

A bruttó regiszter tonna egy hajó teljes belső térfogatának értéke, míg a nettó regiszter tonna a hasznos szállító kapacitást jelenti, vagyis a hajóhíd, az éléskamrák, a legénységi szállás, stb., stb. nélkül, tehát tulajdonképpen a rakteret.

Most már ezt is tudjátok.

Szóval, Dewis mester megépíti a hajót, azt Amazon néven be is jegyzik, első kapitánya pedig a hajót tulajdonló konzorcium egyik tagja, Robert McLellan lesz.

A frissen szolgálatban állt hajó előtt ígéretes karrier áll, de aztán valahogy mindig úgy alakul, hogy nem jönnek össze a dolgai. A balszerencse sorozat persze tulajdonképpen csak utólag tűnik vészjóslónak, a Mary Celeste későbbi sorsának ismeretében.

Az Amazon első útjára 1861 júniusában kerül sor, és a tervek szerint rönkfát szállít Londonba, ami egy laza 5000 km-es túra, csak oda. A berakodás után azonban McLellan kapitány megbetegszik, ezért a hajó visszafordul Spencer’s Island-ba, ahol McLellan június 19-én meghal.

A megrendelést azonban teljesíteni kell, az Amazonnak ki kell valahogy termelnie a költségét, ezért egy új kapitány, John Nutting Parker vezetésével a hajó leszállítja a rakományt, de itt is vannak bajok: Eastportnál az Amazon halászhálókba gabalyodik, ami persze nem veszélyes a hajóra nézve, de a dühödten káromkodó halászok kárát azért meg kell téríteni, majd visszafelé Londonból összeütközik egy briggel, ami el is süllyed.

Parker még két évig az Amazon kapitánya, majd 1867 októberében a hajó már egy új vezérrel, William Thompson kapitánnyal indul útnak, de a Cape Button Island-nál egy vihar partra sodorja. A tulajdonosok a károk felmérése után úgy ítélik meg, hogy nincs értelme tovább foglalkozni a ronccsal, nem éri meg helyreállítani, ezért magára hagyják a hajót.

Az Amazon így a tengerészeti szokásjog szerint szabad prédává válik, és 1867. október 15-én egy Alexander McBean nevű úr veszi birtokba. McBean nem sokáig ül rajta, hamar elpasszolja a roncsot egy üzletembernek, aki 1868 novemberében 1750 dollárért eladja a hajót az amerikai Richard W. Hatnesnek.

Hatnes aligha volt teljesen normális, mert az egy éve a parton ácsorgó (vagy ücsörgő) hajóra rákölt 8825 dollárt, mire sikerül újra úszóképessé tennie, és New York-ban jegyezteti be a hajót, immár Mary Celeste néven.

A névválasztás pontos oka nem teljesen világos, jelenleg két fontosabb Mary Celeste-et ismerünk: így hívták Galileo Galilei házasságon kívül született lányát, illetve volt egy, a korszakban ismertnek számító apáca is ezen a néven.

Nem tudni, hogy Hatnest melyik hölgyre gondolt, az is könnyen lehet, hogy egy csak által ismert, vagy azóta feledésbe merült Mary-ről lett a hajó elnevezve.

Az Amazon kalandjai, immár Mary Celese-re keresztelve tovább folytatódnak, ugyanis Hatnes 1869-ben tönkremegy, és a hajót a hitelezői veszik birtokba, akik hamarosan eladják egy New York-i konzorciumnak, aminek vezetője egy bizonyos James H. Winchester.

Ezután egészen 1872-ig nincs pontos infó arról, hogy a Mary Celeste merre járt és mit csinált, de valószínűleg semmi misztikum sincs, egyszerűen csak elvesztek az iratok.

1872-ben a Mary Celeste újabb felújításon és átépítésen esik át, méghozzá igen komolynak mondható, tízezer dollár értékben. Beépítenek egy második fedélzetet és ezzel a hajó elnyeri véglegesnek tekinthető méreteit: 31 méter hosszú, 7,8 méter széles, merülése 4,9 méter, a vízkiszorítása pedig 282,28 tonna.

És természetesen új kapitányt is kap a hajó, a már korábban is említett Benjamin Briggs személyében, aki 1835. április 24-én született Warehamben, Massachusetts államban, tehát amerikai.

Briggs kapitány-dinasztiából származik, apja, Nathan Briggs és 4 fiútestvére közül három szintén kapitány.

Emberünk 1862-ben feleségül veszi az unokatestvérét, Sarah Elizabeth Cobbot. Ez egyébként nem volt szokatlan akkoriban, mármint az unokatestvérrel kötött házasság, és semmilyen jogi akadályba nem is ütközött, tehát nincs szó eltitkolt, vérfertőző kapcsolatról.

Sarah Briggs

Briggs ekkor 27 éves, de már képzett és tapasztalt tengerésznek számít, ekkor éppen a Forest King nevű hajó kapitánya.

Benjaminunkról egyébként is elmondhatjuk, hogy egy jó képességű, szilárd erkölcsi elvek mentén élő, mélyen vallásos, antialkoholista, puritán ember, aki nagyon komolyan veszi a munkáját, imádja a családját, az alatta szolgálók pedig egy emberként tisztelik. Ezek a tulajdonságok később még fontosak lesznek.

Benjaminnak és Sara-nak két gyermeke születik, 1865-ben Arthur, majd 5 évvel később Sophia Matilda.

Sophia születésekor Briggs már 35 éves, köztiszteletben álló hajóskapitány, szép és szerető családdal. Talán éppen ezért, elgondolkozik a visszavonuláson, vagy legalábbis egy olyan szakmára való áttérésen, ami inkább a szárazföldhöz kötődik, hogy több időt tölthessen a családjával.

Nem tudni miért, de végül mégis inkább a Mary Celeste-t birtokló konzorciumban vásárol tulajdonrészt, amibe minden vagyonát beleteszi, és 1872 októberében átveszi a hajó kapitányi pozícióját.

Arról már a poszt elején volt szó, hogy az MC átépítés utáni első útja New York-ból Genovába vezet, és denaturált szeszt szállít. Az, hogy ez mennyire nem volt veszélyes, vagy mennyire szokványos útnak számított, jól mutatja, hogy Briggs kapitány úgy dönt, a feleségét, és a két éves Sophiát is magukkal viszik. Arthur a nagymamánál marad, hogy ne hiányozzon az iskolából.

Sophia

Képzelem, hogy milyen boldog volt Arthur, amikor élete kalandja helyett a naftalinszagú nagyinál, a kandalló mellett kellett matekot magolnia.

Ejtsünk pár szót a Mary Celeste legénységéről is. Az elsőtiszt Albert G. Richardson, aki a hajót birtokló konzorcium vezetőjének, Winchesternek a lányát vette feleségül, de természetesen nem ezért kapta az állását, már korábban is hajózott Briggs-szel.

A másodtiszt a 25 éves Andrew Gilling, aki alapból dán származású ugyan, de már New Yorkban született. A szakácsot, Edward William Headet Winchester ajánlására vették fel.

Rajtuk kívül az érdemi fizika munkát négy német tengerész végzi: a Lorenz testvérek, Volkert és Boz, Arian Martens és Gottlieb Goodschaad. Mind a négyen a Fríz-szigetekről származnak és egymás között hazájuk mások számára érthetetlen tájszólását használják, meg gondolom akkor is, ha a tiszteket kell szidni, de egyébként mindannyian kiválóan beszélnek angolul is.

Összességében az MC legénységéről azt lehet mondani, hogy a kapitánytól a szakácsig mindenki kiválóan képzett, komoly gyakorlattal rendelkező szakember, akiket gondosan válogattak össze, egyikük múltjában sincs semmi kiugró. Becsületes, korrekt tengerészek.

A Mary Celeste 1872. október 20-án dokkol a New York-i East River 50. számú mólójánál, hogy berakodják a rakományát: 1701 hordó denaturált szeszt.

Briggs kapitány eredetileg november 5-én akar indulni, de a rossz idő miatt kétnapos csúszást szednek össze, csak november 7-én rajtolnak el.

Szólnunk kell arról is, hogy a Mary Celeste-től nem messze és vele egy időben rakodik a közeli Hoboken kikötőben a Dei Gratia is, ami ugye, mint tudjuk, petróleumot szállít Giblaltárra, kapitánya David Morehouse, elsőtisztje pedig Oliver Deveau.

Van olyan forrás, ami Morehouse feleségének ötven évvel későbbi, tehát jócskán megkérdőjelezhető visszaemlékezése alapján azt állítja, hogy Morehouse és Briggs az MC indulása előtti este együtt vacsoráztak, de erre igazából Mrs. Morehouse szaván kívül nincs bizonyíték.

Most, hogy megismerkedtünk a hajókkal és a személyzetükkel is, ideje, hogy visszatérjünk 1872. december 4-re, amikor a Dei Gratia kapitánya rátalál a legénység nélkül sodródó Mary Celeste-re, a hajóra átszálló Deveau elsőtiszt pedig visszatérve jelenti neki, hogy milyen furcsaságokat tapasztalt a gazdátlan vitorláson.

Morehouse-nak döntenie kell, és nincs egyszerű helyzetben. Egyrészt ugye ott van maga a rejtély, hova lett az MC személyzete, mit történhetett? Másrészt mihez kezdjen a Mary Celeste-tel?

A hajó és rakománya túl értékes ahhoz, hogy magára hagyja, viszont nem ugyanaz az úti cél, az MC-nek Genovába kéne mennie, míg a Dei Gratia Giblaltárra tart.

Végül Morehouse a számára logikusnak tűnő döntést hozza meg: Deveau elsőtisztet két tengerésszel átküldi a Mary Celeste-re, azzal a paranccsal, hogy próbálják meg elnavigálni a hajót az 1100 km-re lévő Giblaltárra.

A döntésnek több oka is van: egyrészt Briggs kapitány Morehouse barátja, de legalább jó ismerőse volt, de persze van egy pénzügyi vonzat is. A nyílt tengeren kóválygó Mary Celeste megtalálása, amennyiben sikerül kikötőbe juttatni, komoly jutalmat jelenthet a Dei Gratia legénységének.

Ugyanakkor viszont nem kevés kockázat is volt a döntésben, hiszen Morehouse ezzel megosztott a legénységét, amivel annyit ért el, hogy tulajdonképpen egyik hajón sem volt annyi ember, akikkel teljes biztonságban irányítani lehet őket. Benne volt a pakliban, hogy egy komolyabb vihar esetén akár mindkét hajó elveszhet.

Nem ez történt, Deveau és a két tengerész szerencsésen elnavigálta a Mary Celeste-t Giblaltárra, bár a köd miatt egy nappal később sántikáltak csak be a kikötőbe, mint a Dei Gratia.

Giblaltár (és a fél világ) ekkor brit gyarmat volt, tehát az angol admiralitás helyi hivatalnokai azonnal lefoglalják a hajót, és hamarosan kezdetét veszi az ún. hajómentési meghallgatás.

Ez a procedúra leginkább egy bírósági eljárásra hasonlít bíróval és ügyésszel, aminek az a célja, hogy kiderítse, pontosan mi is történt az MC-vel, történt-e bűncselekmény, és ha igen, akkor azért ki a felelős.

És tulajdonképpen ekkor szabadul el az őrület, ami miatt ma már alig lehet kibogozni, hogy ki mit mondott, mit csinált, mit látott, mit hitt, mit képzelt, és mi történt valójában.

A giblaltári bírósági meghallgatás 1872. december 17-én kezdődik, a bíró Sir James Cochrane, míg az ügyész egy bizonyos Frederick Solly Flood, aki kulcsszerepet fog játszani a történet ezen részében, leginkább azért, mert egy igazi seggfej volt…

Ezt kicsit szalonképesebben az egyik forrás úgy fogalmazza meg, hogy „az a fajta ember, aki miután véleményt alkotott, semmivel sem lehet attól eltántorítani.” Ez mondjuk önmagában még nem lenne gond, ha Flood a tényekre alapozta volna a véleményét.

Flood ugyanis az MC-re átszálló két tengerész vallomása alapján arra jutott, hogy bűncselekmény történt, aminek hátterében a denaturált szesz, azaz az alkohol áll. Ebben pedig a tények sem ingatták meg, pontosabban a tények közül csak azokat volt hajlandó figyelembe venni, amik ezt a teóriát támasztották alá.

Ma már a tisztánlátást az is akadályozza, hogy a korabeli újságcikkek természetesen jócskán kiszínezve tálalták a sztorit, és nem lehet tudni, hogy melyik infójuk származott hivatalos forrásokból és melyik volt csak szerkesztőségi pletyka, amikkel az eladási számokat akarták felturbózni.

Flood elmélete a következő: a Mary Celeste legénysége megdézsmálta az alkoholos hordókat, azaz berúgtak, majd ebben a „bódult állapotban” meggyilkolták a tiszteket, Briggs kapitányt és a családját. Ezután a holttesteket a vízbe dobták, majd bevagdosták a hajó orrát, mintha viharba kerültek, vagy összeütköztek volna valamivel, és elmenekültek a hajóról a mentőcsónakkal.

Az ügyész ráadásul belevette a buliba a Dei Gratia legénységét is, szerinte ugyanis Morehouse kapitány hazudott arról, hogy pontosan hol talált rá a Mary Celeste-re, és meghamisította a hajónaplót, mert Flood szerint elképzelhetetlen, hogy az MC mindenféle irányítás nélkül 700 km-et tegyen meg.

Ha ez Flood privát véleménye lett volna, amit maximum a kocsmában mesél a haveroknak, akkor nem is lett volna gond. A baj az volt, hogy ez volt az ügyész hivatalos véleménye is, amit 1873. január 22-én elküldött a londoni Kereskedelmi Tanácsnak is.

Egy héttel korábban, január 15-én megérkezett Giblaltárba a hajót birtokoló konzorcium vezetője, James Winchester is. És természetesen az ő véleménye messze nem egyezett meg Flood ügyészével.

Először is Winchester üzletember volt, egy befektetőkből álló csoport tagja, akik sok pénzt tettek az MC-be és rakományába. Ezért engedélyt kért Floodtól, hogy a Mary Celeste leszállíthassa a rakományát Genovába.

Ez elvileg méltányos kérés volt, hiszen a vizsgálat már véget ért, Flood mégis 15 000 font óvadékot követelt azért, hogy az MC elhagyhassa Giblaltárt. Ez az összeg nagyobb volt, mint a hajó étéke, sőt, majdnem akkora volt, mint amennyit a hajó és a rakomány összesen ért, és Winchester nem tudta és nem is akarta kifizetni.

Ráadásul, ha már Winchester ott volt, akkor Flood gyorsan őt is megvádolta, mégpedig azzal, hogy szándékosan szerződtetett a hajóra olyan legénységet (tudjátok, a négy német legény és a szakács), akiről tudta, hogy meg fogják ölni Briggset és a tiszteket. Vagy ha nem így történt, akkor meg Briggs kapitánnyal játszott össze valahogy…

Ez persze önmagában is nevetséges, és erre Winchester is rámutatott, amikor január 29-én vallomást tett. Ez elég feszült hangulatúra sikerült, Winchester többször is hangosan összeszólalkozott az ügyésszel, ráadásul Flood addigra már elküldte állásfoglalását a Kereskedelmi Tanácsnak.

Winchester leginkább azzal érvelt, hogy a hajó személyzete többszörösen kipróbált, megbízható emberekből állt, Briggs kapitányt pedig mindenki a becsület megtestesítőjeként ismerte, aki csak végszükség esetén hagyta volna el a hajóját. Winchester szerint sok minden történhetett, egy dolog viszont biztos nem: bűncselekmény.

Végül azért csak rájöttek arra, hogy érdemes lenne gondolkozni is egy kicsit, és Flood lázadás elmélete többszörösen is megingott. Egyrészt a tudományos vizsgálatok bebizonyították, hogy Briggs kardján és a hajókorláton nem vér van, másrészt gyakorló tengerészkapitányok mutattak rá arra, hogy az MC orrán lévő vágások nem ütközéstők származnak, hanem egyszerűen a tenger hullámzása okoz ilyen nyomokat a fa hajókon.

Floodnak tehát nem maradt más lehetősége, mint hogy vicsorogva bár, de feloldja a Mary Celeste zárlatát, ami végül helyben fogadott kapitánnyal és legénységgel leszállította Genovába a rakományt.

A Dei Gratia legénysége pedig 1700 font jutalmat kapott a Mary Celeste után, ami általános meghökkenést keltett, mert mindenki jóval többre, akár ennek a háromszorosára számított, ami a hajó és rakományának értéke alapján indokolt is lett volna.

Flood már-már rögeszmés ragaszkodását a büncselekményes magyarázathoz talán egy dolog indokolja. Ha ugyanis Flood nem tereli el figyelmet azzal, hogy sima lázadásról van szó, akkor bizony a bíróságnak foglalkozni kellett volna a rejtéllyel: mégis hova a bánatba és miért tűnt el a Mary Celeste legénysége?

És ez a kérdés bizony adott maradt a vizsgálat lezárulta után is, megnyugtató válasz pedig azóta sem született, sőt, hivatalos magyarázat és állásfoglalás hiányában beindult az emberek fantáziája, és elkezdték gyártani az összeesküvés elméleteket.

Igazából szinte könnyebb azt megmondani, hogy mi az, ami biztosan nem igaz az MC-vel kapcsolatban, mint azt, hogy mi igaz: a gőzölgő étel és lágy tojás, a harmónium hangja, a doromboló macska és szaladgáló tyúkok biztos, hogy későbbi hozzáköltés a történethez, a véres kardról és korlátról pedig még a vizsgálat megállapította, hogy nem igaz.

Lássuk, hogy mik azok a tények, amiket bizonyítottnak vehetünk: a Mary Celesten senki sem volt, hiányoztak a hajó papírjai, navigációs eszközei és a mentőcsónak, ellenben a személyes holmik a helyükön maradtak. A raktérben volt valamennyi víz, de az nem veszélyeztette komolyan a hajó épségét, egyes fedélzeti lejáratok nyitva voltak, másokat viszont leszögeltek és a hajó oldaláról kötél lógott a vízbe.

A rakomány érintetlen volt, bár később kiderült, hogy néhány hordóból hiányzik az alkohol, illetve a hajón összességében mintegy három hónapra elegendő ellátmány volt.

Most pedig nézzük meg, hogy milyen megoldások születtek a rejtélyre! A magyarázatok szinte mindegyikére igaz, hogy elsőre tényleg jól hangzanak, de mindig van egy banánhéj, amin elcsúsznak, egy tény, amit nem vesznek figyelembe, vagy amit nem tudnak megmagyarázni.

Nézzük.

Valamilyen bűncselekmény történt a Mary Celeste-el kapcsolatban:

Ez a verzió inkább megoldás-csoportnak tekinthető, hiszen számos bűntettet kapcsoltak megoldási lehetőségként a hajóhoz.

Ott van rögtön a Flood ügyész által propagált változat, ami szerint a legénység berúgott a szállítmányból és lemészárolta a tiszteket, Briggs feleségét és a lányát, majd kijózanodva megijedtek tetteik következményétől és elmenekültek.

Ennek a sztorinak rögtön az ok, azaz a denaturált szesz a gyenge pontja, ami alapból hiába etanol, vagyis alkohol, de éppen azért, hogy ne lehessen meginni, különböző adalékanyagokat kevernek hozzá. Az adaléktól függően a fogyasztása okozhat rosszullétet, vakságot, akár halált is, vagy egyszerűen csak olyan rossz a szaga vagy az íze, hogy képtelenség meginni.

A denaturált szeszt ipari felhasználásra szánják és mindent elkövetnek annak érdekében, hogy emberi fogyasztásra alkalmatlan legyen. Ergo hiába volt belőle 1701 hordó a fedélzeten, abból biztos, hogy nem rúgtak be a tengerészek.

Itt jön be a képbe a 9 üres hordó, ami Flood szerint bizonyíték arra, hogy a személyzet megcsapolta a hordókat. Ez azonban valójában nem bizonyíték, mert a korabeli fa hordók tömítése messze nem volt olyan jó, mint a maiaké. Tehát valószínű, hogy a hordók hibásak voltak és a szesz egyszerűen elpárolgott belőlük, ami egyébként nem volt szokatlan az ilyen szállítmányoknál, és 9 hordó veszteség az 1701-ből bőven azon a határon belül van, ami az ilyen esetekben még elfogadható.

Ráadásul ha a szakács és a négy német tengerész meg tudott inni 9 hordó – mérgező – tiszta szeszt, akkor meg is érdemlik.

Egy másik erőszakos verzió szerint a hajó tisztjeit nem a saját legénysége, hanem éppen hogy a Dei Gratia matrózai mészárolták le, hogy az MC-t kikötőbe vontatva megkapják a megtalálásért járó jutalmat. Vagyis a Dei Gratia lesben állva várta a Mary Celeste-tet.

Elsőre ez is jól hangzik, egészen addig, amíg figyelembe nem vesszük, hogy a Mary Celeste 8 nappal hamarabb indult, mint a Dei Gratia, ráadásul gyorsabb is volt.

Felmerült a biztosítási csalás gondolata is, ami szerint a Mary Celeste rakománya túl volt biztosítva, és az eredeti cél az lett volna, hogy a hajót elsüllyesszék, csak nem jött össze. Ezt cáfolja egyrészt Winchester vallomása és az általa bemutatott iratok, miszerint a hajó biztosítása a szállított áruval arányos volt, másrészt magának Briggs kapitánynak a személyisége, aki soha nem ment volna bele ilyesmibe. Ráadásként maga a biztosító cég sem indított soha vizsgálatot az ügyben, pedig ha valakik, ők biztosan érdekeltek lettek volna ebben a verzióban.

A csábító jutalom se nagyon lehetett indíték, hiszen Morehouse kapitány és emberei nem tudhatták, hogy pontosan mennyit kaphatnak a megtalálásért. Erre jó példa, hogy a végül megítélt 1700 fontot még a hozzáértők is kevésnek találták. És úgy megölni legalább 10 embert, hogy azt sem tudják, mennyi pénzt kapnak érte, na ez azért elég kockázatosnak tűnik.

A csalás egy másik változata alapján maga Briggs volt a hunyó, csak valamit elrontott. De melyik az a kapitány, aki úgy akar csalni, hogy magával viszi a lányát és a feleségét, miközben a fiát otthon hagyja?

A kalózos magyarázatot megfontolni se nagyon van értelme, hiszen a kalózok éppen azt hagyják hátra, mi miatt támadtak: a hajót, a rakományt és a személyes értéktárgyakat?

Mint ahogy nem érdemes foglalkozni a vallási tébolyában mindenkit lemészároló Briggs kapitány verziójával sem. Briggs kétségtelenül mélyen vallásos és hívő ember volt, de mindenféle ellenkező híresztelés dacára ez alapján még senki sem lesz bigott gyilkos őrült.

Ha elvetjük az erőszakos verziókat, attól az alapkérdés még adott marad: mi és miért történt a legénységgel?

Az olyan bizonyíthatatlan verziókkal, mint hogy UFO-k rabolták el őket, unikornisok támadása érte a hajót, vagy valamilyen mérgezett étel miatti hallucináció következtében kollektív öngyilkosságként vízbe ugrottak, most nem foglalkozunk…

A jéghegy vagy a földrengéshez hasonló tengerrengés miatti hajóelhagyás jó ötletnek tűnik. A mentőcsónak aztán felborult és mindenki megfulladt. Ezzel az a bibi, hogy a forgalmas hajózási útvonalon ezeket a jelenségeket más hajóknak is érzékelniük kellett volna, a jéghegyet legalábbis mindenképpen.

Viszonylag kicsi az esélye, de nem lehetetlen, hogy a Mary Celeste összefutott a nyílt tengeren egy hatalmas víztölcsérrel, ez megmagyarázná azt, hogy egyes források szerint a kapitányi és a legénységi kabinban bokáig állt a víz, valamint, hogy miért volt a hajó vitorlázata annyira tépett, viszont semmilyen bizonyíték nincs rá.

Ugyancsak jól hangzó, de nem bizonyítható változat, hogy Briggs valamilyen oknál fogva, talán a mélységméréshez használt eszköz hibája miatt úgy ítélte meg, hogy a raktérben jóval több víz van, mint amennyi valójában volt, ezért a hajó elhagyásár adott parancsot. Ennek az mond ellent, hogy a hajót láthatóan sietve hagyták el, mivel minden személyes holmit hátra hagytak, de egy olyan tapasztalt kapitánynak, mint Briggsnek elméletben nem szabadna ekkorát hibáznia.

Szinten egy majdnem hihető verzió szerint az MC szélcsendbe került, és mivel a manőverezéshez sebességre van szükség, Briggs kapitány attól tartott, hogy az áramlatok előbb-utóbb zátonyra sodorják a tehetetlen hajót. Ezért csónakba szálltak és elindultak a legközelebbi szárazföld felé, a csónak felborult, az utasok meghaltak.

Ennek a lehetőségnek az mond ellent, hogy ha szélcsendben vesztegelt a hajó, akkor Briggs valószínűleg az összes vitorlát kifeszíttette volna, hogy ha végre feltámad a szél, akkor azonnal indulhassanak. Az MC vitorláinak egy része azonban fel volt csavarva.

A leghihetőbb magyarázat a rakománynak és a kilenc üres hordónak tulajdonít jelentőséget.

Eszerint Briggs kapitány és/vagy a legénység észrevette, hogy a tiszta alkohol szivárog a raktér hordóiból. Azt nyilván nem tudták megállapítani, hogy hány hordó hibás: egy, kilenc, esetleg az összes. Az is lehet, hogy pont egy vihar/tengerrengés/víztölcsérrel való randi után vetté észre a szivárgást.

Na most, ha az ember 1701 hordó tiszta alkoholon ücsörög, ami eléggé tűzveszélyes, akkor hirtelen nagyon érzékennyé válik az alkoholgőzre…

Briggs ítélhette meg úgy, hogy a raktérből gőzölgő alkohol bármelyik pillanatban berobbanhat, ezért kinyittatta a fedélzeti nyílásokat (bár fene tudja, hogy némelyiket miért szögeltette le), hogy kiszellőzzön a hajó.

Addig pedig biztos, ami biztos alapon a legénység átszállt a Mary Celeste-hez kötött mentőcsónakba, hogy a lehető legtávolabb legyenek, ha esetleg mégis berobban az egész cucc. A csónakot rögzítő kötél aztán elszakadt, a csónak felborult, vagy elsodródott, utasai pedig megfulladtak, vagy éhen haltak.

El kell ismerni, hogy ez a megoldási lehetőség is vérzik néhány sebből, de a legtöbb kutató úgy gondolj, hogy ez állhat a legközelebb a valósághoz.

Tény viszont, hogy minden kétséget kizáróan még ma sem tudjuk, és valószínűleg soha nem is fog kiderülni, hogy mi is történt valójában a Mary Celeste-en.

Aminek egyébkén az utóéletére is rányomta a bélyegét a rejtélyes múlt: későbbi pályafutása során többször is gazdát cserélt, de a véres(nek tartott) és kísérteties múltja miatt egyre nehezebb volt rá legénységet és kapitányt találni.

Egyik későbbi kapitánya Edgat Tuthill ugyanúgy betegségben halt meg, mint az első, ez pedig még gyanúsabbá tette a hajót a tengerészek számára.

A hajó vesztét végül egy másik kapitánya, Gilman C. Parker okozta, aki biztosítási csalásba keverte a vitorlást. A hajót értéktelen rakománnyal töltötték meg, majd 30 ezer dollárra biztosították és szándékosan zátonyra futatták. Nem volt sok értelme, mert bár az MC javíthatatlan sérüléseket szenvedett, de a turpisság kiderült.

Parkert csalás és szándékos hajórongálás miatt állították bíróság elé, utóbbiért akkor halálbüntetés járt. Mivel a csalást tárgyalták először, ezért az esküdtek csak azért nem nevezték bűnösnek Parkert, mert tudták, hogy akkor a hajórongálás miatt is el fogják ítélni, mégpedig halálra.

Parker tehát ezt mondjuk megúszta, de szalmai hírneve oda lett, ő pedig három hónappal később nyomorban halt meg. Egy másik társa megőrült, egy harmadik pedig öngyilkos lett.

A Mary Celeste története pedig megnyugtató megoldás hiányában továbbra is izgalomban tartotta a közvéleményt, vagyis inkább a hírlapok tettek róla, hogy ne merüljön feledésbe a történet. Később aztán többször meg is filmesítették a sztorit.

A Mary Celeste tehát így lett az egyik leghíresebb kísértethajós történet főszereplője, és valószínűleg még nagyon sokáig fogják találgatni, hogy mi történhetett vele valójában.

Zsiráf

Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold, hogy én is tudjam! 🙂

Szólj hozzá!