Híres hölgyek 1.: Sophie Blanchard

Mivel az oldalon fut egy másik sorozat is, Különleges katonák címmel, amiben – talán érthető módon – leginkább férfiak a főszereplők, a nemek közötti egyenjogúság jegyében indítok egy másikat is, ami a történelem valamilyen okból kiemelkedő, híres asszonyairól, lányairól fog szólni.

Az előbbi bevezető mondat persze úgy, ahogy van butaság, nem azért fogok valamilyen okból kiemelkedő, vagy híres nőkről írni, hogy ezzel ellensúlyozzam a pasi témájú posztokat, hanem azért, mert érdemes írni ezekről a hölgyekről!

De mivel manapság mintha kicsit túltolnánk a politikai korrektséget, ezért nem bírtam kihagyni egy ilyen kezdést.

A híres hölgyeket bemutató sorozat első darabjában tehát Sophie Blanchardról fogok Nektek mesélni, aki a hőlég- és gázballonozás hőskorának, a 18. század végének, és 19. század elejének rajongott és nem kicsit fura alakja volt, és akit Magyarországon nem nagyon ismerünk, ellentétben a franciákkal, akik a mai napig számon tartják a teljesítményét.

 

Sophie Blanchard

 

Életének rövidke 41 éve alatt 67 sikeres repülést hajtott végre hidrogénnel töltött ballonjaival, vagyis csak 66 mondható sikeresnek, mert az utolsó repülés végül a halálát okozta.

Sophie kalandos életébe sok mindent belefért, többek között az is, hogy Napóleon ballonügyi főminisztere legyen, ejtőernyővel ugorjon és végigturnézza a világot hidrogénnel töltött ballonjával.

Mielőtt azonban bemutatom madame Blanchard életét, érdemes egy kicsit megvizsgálni a korszak technikáját is, amiben élt.

A repüléssel kapcsolatban azt tanuljuk az iskolában, hogy a Wright fivérek, Orville és Wilbur építették az első repülőgépet, egészen pontosan ők voltak azok, akik az „első irányítható, motorral hajtott, levegőnél nehezebb eszközzel való repülést” abszolválták. Mondjuk, van egy komoly tábor, akik Wrighték elsőségét vitatják, de ezeket a konteókat most békén hagyom.

A lényeg, hogy a Wright tesókat tekintjük a repülőgép szüleinek, vagy apukáinak, vagy… ehhhh…szóval a feltalálóinak. Tény, hogy velük indult hódító útjára a motoros repülés, amikor 1903. december 17-én elemelkedtek gépükkel a talajtól.

 

Az első repülés

 

Ez a mérföldkő azonban nem az első volt a repülés történetében, kb. 150 évvel korábban volt már egy nagy fellángolás, amikor egész Európa megőrült a repüléstől és a repülésért: ez volt a hőlégballonozás hőskora. Pontosabban a hidrogénnel töltött ballonozásé, amikor is a gyúlékony gáz miatt a fellángolás néha szó szerint volt értendő, de erről majd később.

A hőlégballon feltalálásával kapcsolatban persze ugyanúgy a kínaiakat kell először említeni, mint a tűzijátéknál. Tudjuk, hogy a technikának volt egy olyan korszaka, amikor a kínaiak mindenben az első voltak, más kérdés, hogy erről Európában senki sem tudott.

A 17. században egy jezsuita szerzetes, bizonyos Francesco Lana Terzi szabadidejében/unalmában komoly felfedezést tett: rájött, hogy a levegőnek súlya van. Ez alapján pedig meg tudta fogalmazni az aeronautika egyik alaptörvényét: ha a levegőnek súlya van, akkor minden, ami nála kisebb sűrűségű, felemelkedik a levegőbe.

 

Francesco Lana Terzi

 

Ez az információ azonban sajnálatosan nem jutott el egy franciaországi papírgyáros família két tagjához, a Montgolfier testvérekhez, akiket rendkívüli módon érdekelt a repülés, így Joseph és Etienne kénytelen volt egy csomó kudarcot elviselni, mire ők is eljutottak Francesco atya felismeréséig.

Ők először vízgőzzel akartak magasba emelni egy – szakmájukból következően – papírból készült ballont, de az történt, amire számítani lehetett, a lecsapódó víz eláztatta a papírt.

Joseph Montgolfier

 

Később megfigyelték, hogy az égő papír hamuja felfelé száll, tehát a forró füst jó megoldás lehet. Ezzel az volt a baj, hogy ha nincs utánpótlás, akkor a füst hamar lehűl és a ballon jobb esetben leszáll, a valóságban pedig inkább lezuhan.

Adódik a megoldás: folyamatos melegítés szükséges, és innen már csak egy kis konstrukciós finomítás kellett ahhoz, hogy megszülessen a hőlégballon.

A szerkentyűt először üresen engedték fel, majd következett az állatos kísérlet, amikor egy kakas, egy juh és egy kacsa voltak az utasok. Végül elérkezettnek látták az időt, hogy emberrel is kipróbálják a hőlégballonozást.

A kísérleteket figyelemmel kísérő és a problémákat pragmatikusan szemlélő XVI. Lajos fel is ajánlott néhány rabot a próbarepülésre. Ebből ugye le lehet vonni azt a következtetést is, hogy a király igen nagylelkű volt, meg azt is, hogy nem igazán bízott a projektben.

Végül azonban a párizsi elítéltek megúszták a dolgot, mert az első két ember, aki szabadon szálló, tehát nem a földhöz rögzített hőlégballonnal a levegőbe emelkedett, Jean-François Pilâtre de Rozier orvos és François d’Arlandes márki voltak 1783. november 21-én.

Az első repülés

 

De Rozier sajnálatos módon magáénak tudhat egy másik, jóval tragikusabb elsőséget is, 1785. június 15-én ő volt a történelem első embere, aki hőlégballon-balesetben vesztette életét.

De Rozier halála

 

Ahogy az lenni szokott, mihelyt valami újdonság megjelenik, rögtön jönnek a vetélytársak is. Nem volt ez másként a hőlégballon esetében sem, mert néhány nappal a Montgolfier testvérek sikeres bemutatója után megvolt egy másik konstrukció tesztje is.

1783. december 1-jén Jacques Alexandre César Charles és Ainé Roberts is végrehajtották a maguk bemutatóját. Az újításuk az volt, hogy nem forró levegőt használtak, hanem hidrogént, amit kénsav és vasreszelék reakciójából nyertek. És baromi gyúlékony ugye, ezért némileg talán meglepő, hogy mégis ez a változat terjedt el, a hőlégballon csak az 1860-as években lett újra népszerű.

Jacques Alexandre César Charles

 

A nyertes tehát egyelőre a gázballonozás lett, az őket használó vakmerő felfedezők és sportemberek pedig az aeronauta nevet kapták. És persze talán mondani sem kell, hogy megőrültek értük az emberek.

A korszak egyik híres aeronautája volt Jean-Pierre Blanchard is, aki számos gázballonos repülést hajtott végre, ugyanakkor viszont csapnivaló üzletember volt, ezért szinte mindig adósságban úszott. Ami persze nem akadályozta meg, hogy folyamatosan járja Európát, népszerűsítse a ballonozást, és valahogy megpróbáljon megélni belőle.

És igen, nem nehéz kitalálni, hogy ő lesz majd Sophie férje. Főhősnőnk ugyanis Marie Madeleine Sophie Armant néven született La Rochelle mellett 1778. március 25-én, és hat éves kislány volt, amikor későbbi férje 1784-ben végrehajtotta első ballonos repülését.

Vagyis nagyon komoly körkülönbség volt között, laza 25 év.

Jean-Pierre Blanchard

 

Szerencsétek van, mert Sophie gyermekkorával nem foglak untatni titeket, azon egyszerű oknál fogva, hogy gyakorlatilag semmilyen adat nincs erről az időszakról. Úgy tűnik, hogy Sophie egészen addig nem igazán volt érdekes, amíg össze nem házasodott Jean-Pierre Blancharddal.

Jean-Piernek egyébként nem ez volt az első házassága, 1774-ben már megnősült egyszer, amikor elvett egy Victoire Labrun nevű hölgyet és négy gyermekük is született.

Blanchard azonban később elhagyta a családot, hogy csak a ballonozásnak élhessen. Ez nyilvánvalóan nem volt szép dolog tőle, de talán mérsékli a lépésével kapcsolatos ellenszenvünket az a tény, hogy a korabeli források Vicotire-t „alacsony, csúnya, ideges feleség”-nek írják le.

Sophie és Jean-Pierre házasságkötésének pontos ideje sem ismert, két időpont is forgalomban van, 1794 és 1797. Ha figyelembe vesszük, hogy Sophie 1794-ben még csak 16 éves volt, akkor én inkább a három évvel későbbi dátumra szavazok.

Korábban már volt róla szó, hogy Blanchard bár remek ballonos volt, de üzleti képességei, hát, minimum szerények voltak. Valószínűleg ezért merült fel az az ötlet, hogy Sophie is kezdjen el gázballonnal repülni, Jean-Pierre ugyanis azt remélte, hogy egy női aeronauta (vajon ennek mi a nőneme? Aeronautina?) kellően nagy újdonság lesz ahhoz, hogy több embert – és ezzel több pénzt – vonzzon a bemutatókra.

Sophie férje iránti elkötelezettségét pedig jól mutatja, hogy annak ellenére belement a repülésbe, hogy mai szemmel (és tulajdonképpen valószínűleg az akkorival is) nézve erre nem igazán volt alkalmas.

Sophie ugyanis alacsony, vékony, törékeny lány volt, aki számos fóbiával küzdött: zavarta az erős napfény, nem szerette az erős zajokat, képes volt megriadni akár a sarkon hirtelen felbukkanó lovas hintótól is.

Ennek ellenére bevállalta a felszállást, ami nem várt eredménnyel zárult: a lányt teljesen elvarázsolta a repülés, később semmi mással össze nem hasonlítható érzésnek nevezte.

Sophie sokkal inkább otthon érezte magát a levegőben, mint a földön, és ez a kettősség később is megmaradt: míg a földön továbbra is visszahúzódó és félénk maradt, addig a levegőben nem ismert félelmet.

Férjével közösen kétszer repült, majd 1805. augusztus 18-án Sophie már egyedül szállt fel.

Fontos megjegyezni azonban, hogy nem Sophie volt az első nő, aki ballonnal repült: 1784. május 20-án Montalambert grófnő, Podenas grófnő és egy de Lagarde nevű hölgy repültek először gázballonnal, bár az még a földhöz volt rögzítve.

Ez első nő pedig, aki szabadon szálló ballonnal repült, egy bizonyos Elizabeth Thible nevű operaénekes volt 1784. június 4-én, aki III. Gusztáv svéd király szórakoztatására követte el a mutatványt.

III. Gusztáv egyébként megérne egy külön posztot is, rendkívül érdekes figura volt: hegyet mászott, háborúzott Nagy Katalin orosz cárnővel, aki mellesleg az unokatestvére volt, és a halála is nagyon stílusosnak nevezhető, egy álarcosbálon hátba lőtték.

Sophie Blanchardot egy harmadik hölgy is megelőzte, Citoyenne Henri, aki a korszak másik híres ballonos fenegyerekével, André-Jacques Garnerinnel közösen szállt fel 1798-ban.

Citoyenne Henri

 

Amiben viszont Sophie kétségkívül az első nő volt, az az, hogy egyedül, a saját ballonjával szállt fel, és karriert is épített a gázballonozásra, vagyis ebből élt. Nem mintha nagyon lett volna más választása Jean-Pierre mellett.

Az eddigiekből talán úgy tűnhet a gyanútlan olvasó számára, hogy a ballonozás valami úri passzió volt, amivel egyesek unalmukban szórakoztatták magukat és közönségüket. Ebben mondjuk van valami, de mindenképpen ki kell hangsúlyozni, hogy amíg ma a ballonozás szinte tökéletesen biztonságosan tekinthető, addig abban a korban gyakorlatilag az orosz rulettel volt egyenlő.

A korai konstrukciók még bizonytalanok és kiforratlanok voltak, a hidrogénről nem is beszélve, amit minden épeszű ember messze elkerül. Minél több van belőle egy helyen, annál messzebbre célszerű elvonulni. Egy hidrogénnel töltött ballonban pedig egy dologból biztos, hogy rengeteg van.

1807-ben pl. Sophie és Jean-Pierre balesetet szenvedtek ballonjukkal, ami során Jean-Pierre súlyos fejsérülést szenvedett, Sophie pedig a sokktól hosszú időre megnémult.

1809-ben pedig Blanchard szívrohamot kapott egy repülés során, majd nem sokkal később meg is halt.

Jean-Pierre halálakor a házaspár úszott az adósságban, ezért Sophie kénytelen volt folytatni a repüléseket, amellett persze, hogy imádta is ezt az egész cirkuszt.

Sophie tehát megpróbálta ésszerűsíteni a költségeket: ezért használt pl. hidrogénnel töltött ballont, hiszen a meleg levegőhöz töltöttekhez képest az ilyen ballonoknak nagyobb volt a teherbírásuk.

És mivel Sophie ekkoriban abból élt, hogy különböző fesztiválokra, városi ünnepségekre járt, ahol ballonjával felemelkedve, a levegőből tűzijátékokat dobált, ezért nem volt mindegy, hogy mennyi rakétát tudott felvinni magával.

Ráadásul hidrogénnel töltött ballon esetén nem volt szükség alulról való melegítésre sem, ami tekintettel a hidrogén gyúlékonyságára, kifejezett előnynek számított. Na meg éppen elég veszélyes volt úgy rakétákat indítani, hogy ki tudja hány köbméter hidrogén van az ember feje felett.

Mivel Sophie alacsony és vékony volt, ezért kisebb ballon is elég volt neki, ami megint egy költséghatékony megoldás volt. Főleg egy olyan korban, amikor a közönség még máshogy fejezte ki a nemtetszését, mint manapság.

Akkoriban ugyanis, ha az embereknek nem tetszett az aeronauta bemutatója, akkor leszállás után egyszerűen darabokra tépték a ballont, ami kétségtelenül motiváló lehetett a teljesítményre nézve.

Sophie ekkoriban próbálta ki az ejtőernyős ugrást is, de inkább csak azért, hogy megmutassa, meg tudja csinálni. Fő szerelme végig a ballonozás maradt, annyira, hogy specializálódott is, legszívesebben este szállt fel, és nem egyszer egész éjszaka a levegőben maradt.

Korabeli ejtőernyő

 

Ezzel együtt pedig számos sérülést, sebesülést és balesetet is szenvedett: nem egyszer olyan magasra emelkedett, hogy eleredt az orra vére, elvesztette az eszméletét, vagy fagyási sérüléseket szenvedett a kezén és az arcán.

Egy alkalommal pedig csak a mentőcsapat gyors megérkezésén múlott, hogy nem fulladt vízbe, amikor a ballonja egy mocsárba zuhant, ő pedig a kötélzetbe gabalyodott.

Sophie Blanchard munkássága felkeltette Napóleon figyelmét is, aki az Aéronaute des Fétes Officielles címet adományozta neki (angolosoknak: Aeronaut of the Official Festivals). Ez kb. azt jelentette, hogy Sophie lett a hivatalos állami ünnepségek aeronautája, és ebben a minőségében az ilyen alkalmakkor szinte szokássá váló ballonos repüléseket kellett koordinálnia, megszerveznie és általában végre is hajtania.

Ebben a pozícióban egyébként a már korábban is említett André-Jaques Garnerint követte (aki nem mellesleg az első ejtőernyős ugró cím tulajdonosa volt). Garnerin ugyanis nem sokkal korábban óriási hibát vétett.

Garnerin

 

Nem tudta megfelelően irányítani azt a ballont, amit Napóleon koronázása alkalmából bocsátottak fel, így az elsodródott és Olaszországban kötött ki. Egész pontosan a Rómától 32 km-re lévő Bracciano-tóba zuhant, aminek következményeként az európai arisztokrácia nagyja Napóleonon röhögött.

Ami még érdekesebb, hogy Sophie kapott egy másik címet is a császártól, amit szabadon kb. úgy fordíthatnánk magyarra, hogy Ballonügyi Miniszter, de nagyjából a mai Légügyi Miniszternek felelt meg.

És ezzel Sophie nem kis feladatot kapott. Ugyanis terveket kellett kidolgoznia Anglia légi úton történő megszállására. A XIX. század elején!!

Napóleon tehát nem kispályázott, ennek megfelelően hősnőnknek nem is a terv kidolgozása okozott gondot, hiszen azt nagyjából a feladat ismertetésekor rögtön tudta, hogy nem lehetséges, hanem az, hogy ezt Napóleonnal is sikerüljön elfogadtatnia.

Végül azért sikerrel járt, a csatorna felett fújó kiszámíthatatlan szelekre hivatkozva Napóleon elállt ettől az ötlettől.

A Montgolfier-ballon másolata

 

Mármint nem Anglia megszállásától, csak a légi támadástól. A tengeri támadás terve ugyanis már készen állt, ez volt az úgynevezett Boulogne-i expedíció.

Ennek keretében Napóleon célja Anglia megtámadása volt a La Manche-csatornán keresztül, amihez össze is vont egy combos inváziós flottát: 2300 hajót és 130 000 embert.

És valószínűleg meg is indítja a támadást, csak hát 1805. október 21-én Nelson admirális Trafalgarnál rommá verte az egyesített francia-spanyol flottát, így az invázió elmaradt.

Sophie ezek után inkább a Hivatalos Ünnepek Aeronautája cím keretein belül mozgott:

1810. június 24-én Napóleon szórakoztatására és a császár második házasságának megünneplése okán repült a párizsi Mars-mező fölött. Napóleon ekkor vette feleségül Habsburg-Lotaringiai Mária Ludovika Leopoldina Franciska Terézia Jozefa Luca főhercegnőt. A soknevű osztrák arisztokrata leányzó ekkor egyébként 19 éves volt, Napóleon pedig 41.

Sophie 1810. június 24-én

Napóleon fiának születésekor szintén Sophie volt az, aki ballonjáról szétszórta Párizs felett a születést bejelentő röplapokat.

Majd 1841 júniusában a ballonjáról indított tűzijátékkal ünnepelték a trónörökös megkeresztelését.

Érdekes módon Sophie Napóleon bukása és XVIII. Lajos visszatérése után is meg tudta tartani az állását, olyannyira, hogy Lajos kinevezte őt a Restauráció Hivatalos Aeronautájának, mondhatjuk tehát, hogy folyamatos volt a pozíciója.

Sophie Blanchardot egyébként nem csak Franciaországban, hanem egész Európában ismerték és imádták.

Nagy valószínűséggel pl. ő okozta Weber Silvana című három felvonásos operájának bukását. Mivel a frankfurti ősbemutató napján éppen Sophie is show-t tartott a városban, az embereket rá jobban kíváncsiak voltak, mint A néma erdei lány című színmű alapján készült operára.

Sophie Blanchard 1819. július 16-án halt meg Párizsban, nem teljesen tisztázott körülmények között. Mármint a halálát egyértelműen az okozta, hogy a ballonja kigyulladt, majd zuhanni kezdett, és egy háztetőnek csapódott, Sophie pedig a nyakát törve azonnal meghalt.

Az nem teljesen világos, hogy miért gyulladt ki. Sophie aznap a szokásosnál több tűzijátékot vitt magával, az időjárás pedig a szokásosnál rosszabb volt, ezért állítólag többen is próbálták meggyőzni, hogy ne szálljon fel.

Persze még többen voltak, akik viszont látni akarták a show-t, ezért Sophie a visszaemlékezések szerint végül azt mondta: „Gyerünk, ez lesz az utolsó”

Hm…sajnos prófétai szavak voltak, tényleg az utolsó repülése volt. Valószínűleg az erős szél eltéríthette az egyik általa indított tűzijáték rakétát és belobbantotta a ballont.

Sophie nyugodtan viselkedett, legalábbis a nézőknek úgy tűnt, ezért sokan azt hitték, hogy a lángoló ballon is a bemutató része. Sőt, sokáig úgy tűnt, hogy sikerül neki épségben földet érnie, de a szél megint közbe szólt és egy háztetőhöz csapta a ballont.

Halála után az emberek gyűjtést indítottak gyerekei számára. Kisebb problémát okozott, hogy az előzetes tervezés hiánya miatt csak 2400 frank összegyűjtése után derült ki, hogy Sophie-nak bizony nincs is gyereke.

Így aztán az összegyűlt pénzből emlékművet emeltek neki.

Mivel Sophie-t akkoriban szinte mindenki ismerte és imádta Európában, ezért halála általános megdöbbenést és gyászt váltott ki.

Jules Verne megemlíti őt az Öt hét léghajón című regényében, Dosztojevszkij pedig A játékos című művében a szerencsejátékot hasonlította ahhoz az izgalmas érzéshez, amit Sophie élhetett át, amikor felszállt.

Sophie élete és munkássága akkoriban tehát közismert volt, és sokakat inspirált, más kérdés, hogy aztán története szép lassan feledésbe merült, a motoros repülés megjelenésével és elterjedésével pedig végképp a repüléstörténet lábjegyzetei közé került.

Amit természetesen nem érdemel meg, mert Sophie Blanchard, bár véletlenül került a közelébe, élete végéig szenvedélyesen szerette a repülést, ha másért nem, akkor ezért a szenvedélyért mindenképpen megérdemli, hogy megemlékezzünk róla!

Zsiráf

Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold, hogy én is tudjam! 🙂

Szólj hozzá!