Bestiárium 1.: Az unikornis

Kétségtelen tény, hogy manapság unikornis-láz tapasztalható a világban, bár mostanra mintha talán kezdene egy kicsit alábbhagyni.

Viszont még most is mindent el lehet adni, amire egyszarvú van rányomva, legyen az póló, táska, tolltartó, ágynemű, bögre, acélbetétes bakancs, vagy óvszer. Még akkor is, ha a modern unikornis-ábrázolások inkább hasonlítanak egy csillámpónira, aminek egy szarvat csavaroztak a homlokára, és a fenekéből ömlik a szivárvány, mint szegény jószág klasszikus ábrázolásaira.

Személyes csúcsélményem a témában egyébként az volt, amikor a Balaton-parton ücsörögve szemtanúja lehettem egy negyvenes, kissé már elhízott apuka reménytelennek tűnő küzdelmének, aminek keretében 6 éves forma kislánya lelkes asszisztálása mellett igyekezett felfújni egy kisbusz méretű unikornisos úszógumit.

Mivel a gyártó cégnek volt humorérzéke, ezért a levegő bejuttatásához szükséges szelepet az állat fenekéhez tették, aminek következtében a félig felfújt úszógumival, légszomjasan tántorgó, de kétségtelenül hősiesen küzdő, egyébként rommá tetovált apuka látványa akkor hatást gyakorolt rám, hogy egy kortyra tüntettem el a 20 perces sorban állás után megszerzett sörömet.

Ezzel bizonyítást nyert az eddig is sejtett tézis, miszerint „Lehetsz bármilyen kemény, ha a kislányod azt akarja, hogy a seggénél fogva fújj fel egy egyszarvús úszógumit, akkor meg fogod tenni, akkor is, ha Tihanyig rajtad röhög a fél Balaton.”

Annak megfejtésére, hogy miért lett hirtelen ilyen népszerű ez a mitikus jószág, most nem vállalkozom, arra viszont igen, hogy egy legendás állatokról szóló sorozat első részeként kicsit jobban elmerüljünk a történetében. Arról pedig, hogy miért bestiárium a sorozat címe, a későbbiekben lesz szó bővebben is.

Vágjunk hát bele!

Az unikornis nem mai találmány, annyira nem, hogy több ezer éves, tehát viszonylag sok idő kellett hozzá, hogy mostani, végsőnek tekinthető alakját elnyerje.

A kereskedelmi forgalomban lévő állatábrázolások általában megelégednek annyival, hogy az unikornis lótestű, lófejű egyszarvú, de az állatnak egyéb, általánosan elfogadott jellemzői is vannak: fehér színű, őz lába van és oroszlán farka.

És egyébként Skócia ma is hivatalos címerállata, de ezzel a szállal most nem fogunk foglalkozni.

A kinézetén kívül egyezményes ismérve még, hogy a szarvából készült por minden méreg hatását semlegesíti, illetve hogy csak egy szűzlány segítségével lehet élve befogni. Ha ugyanis egy ilyen leányzó kerül az útjába, akkor letérdel, és az ölébe hajtja a fejét.

De hogyan lett ilyen, és hogyan alakult ilyenné?

A válasz, mint ahogy az egy ókorig/középkorig visszanyúló kérdésnél várható, nem teljesen egyértelmű, és eredetével kapcsolatban sok a bizonytalanság.

Általánosságban elmondható, hogy indiai, vagy afrikai eredetű, amivel ugye nagyon nem jutottunk előrébb, hiszen hatalmas területekről van szó. Az viszont biztos, hogy Afrikában találtak nagyon-nagyon korai egyszarvúkat ábrázoló sziklarajzokat.

Ezekkel kapcsolatban azonban megoszlik a kutatok véleménye (brit tudósok, ugye…), egyesek szerint egyszerűen csak béna volt a rajzoló, mások szerint eredetileg kétszarvú, antilopszerű jószágokat ábrázolnak a rajzok, csak az idők során az egyik szarvuk lekopott, elmosódott (!).

A leghihetőbb magyarázat szerint a sziklarajzok valóban antilopokat ábrázolnak, csak éppen oldalról nézve, és profilból ugye nem látszik a két szarvuk, csak egy.

A lényeg, hogy ez utóbbi verzió alapján hihető, hogy az unikornis így került be a kollektív emlékezetbe, és lett népszerű az ókorban, a középkorban, majd a reneszánszban is. És a lendület kitart a mai napig ugye.

Annak ellenére egyébként, hogy a mai európai műveltséget is megalapozó görög mitológiában például nem szerepel az unikornis. Ami viszont nem jelenti azt, hogy az ókori görög szerzők ne ismerték volna a jószágot.

Ismerték, sőt stabilan hitték is, hogy egy létező, Indiában élő állatról van szó.

Az egyik legkorábbi leírást állatunkról a kis-ázsiai Philosztorgiosztól kapjuk, aki az IV-V. században működött:

„Az egyszarvú állat is arrafelé él, sárkánykígyó feje van, a szarva pedig csavart és nem túlságosan nagy, az állát sűrű szakáll borítja. Hosszú nyakát, amely leginkább egy kígyóhoz mérhető, a magasba emeli. Teste többi része inkább egy szarvasra hasonlít, oroszlánlábai vannak. Ennek a képmása is látható Konstantinápolyban.”

Ahogy olvasható, Philosztorgiosz leírása még lényegesen eltér attól az unikornistól, amit ma ismerünk.

Csak, hogy helyre tegyük a jószág nevét is: a magyar név nyilván nem kérdéses, hogy miből származik. Az unikornis pedig ennek latin megfelelője. A görögök egyébként monocerosznak nevezték, ami ugyanezt jelenti, csak éppen nem hangzik annyira királyul, nyilván ezért terjedt el a latin verzió.

A következő úriember, akit érdemes megemlíteni az ügyben, az alexandriai Kozmasz, aki a VI. században írt egy laza 12 kötetes munkát indiai utazgatásairól.

Ebben rendkívül korrekten bevallja, hogy élő unikornissal ugyan nem találkozott, de az aithiópiai királyi udvarban látott róla négy élethű bronzszobrot.

Most abba ne menjünk bele, hogy ha nem látott unikornist, akkor honnan tudta, hogy a szobrok élethűek. A lényeg, hogy Kozmasz állítása szerint az állat Aithiópiában él, és erős szarva miatt legyőzhetetlen.

Kicsit előreugorva az időben érdemes még foglalkozni Manuél Philésszel, aki a XIII. században arról elmélkedett, hogy hogyan is keletkezek az egyszarvúak szarvai. Vagyis magának az álltnak a létezésében biztos volt – bár ő sem látott egyet sem a saját szemével –, sőt, elég járatosnak érezte magát a témában ahhoz, hogy megmondja a tutit a szarvak kialakulásával kapcsolatban.

Szerinte a szarvval rendelkező állatok hasa nagyon meleg, ez pedig ingerli az agyi véredényeket, ami logikusan a szarv kialakulásához vezet.

Ebből is látszik, hogy Manuél nem ugyanabban az oktatási rendszerben szocializálódott, mint mi.

Az unikornis „fejlődésével” kapcsolatos következő fontos mű a Phüsziologosz. Vagyis igazából nem is egy műről van itt szó, hanem egy olyan, különböző forrásokból kivonatolt és összeállított munkáról, aminek számtalan kiadása és változata jelent meg a II. századtól kb. 1000 évig. És volt nagyon népszerű minden társadalmi rétegben.

A Phüsziologosz egyébként természettudóst, természetet ismerő embert jelent, de nem feltétlenül a mai értelemben. Vagyis attól, hogy valaki egy téma – jelen esetben az állatok – szakértőjének tartotta magát, és könyvet írt a témában, még nem jelentette azt, hogy a mai fogalmaink szerint is szakértő lett volna. (Mondjuk azért erre ma is találunk példát.)

A Phüsziologosz és számtalan változata, amiket mind ezzel a névvel illetek, tulajdonképpen egy állattani mű volt, ami nem igazán tett különbséget létező és nem létező állatok között.

Pontosabban a dolog ennél egy kicsit összetettebb, mert ameddig számunkra a XXI. században egyértelmű, mindenki által elfogadott tény, hogy unikornis nem létezik, addig ez mondjuk a II. században még egyáltalán nem így volt, mint ahogy a középkorban sem.

A középkori (európai) ember számára, akinek életét minden szempontból a keresztény vallás határozta meg, teljesen elfogadható volt, hogy ezért, mert ő személyesen még nem látott unikornist, attól azok még vígan létezhetnek. Hiszen a világ nagy, ráadásul minden kétséget kizáróan Isten teremtette, akinek meg ugye kifürkészhetetlenek az útjai, tehát még akár az unikornis is belefér a terveibe.

A II. században tehát az unikornist ugyanúgy létező, megfogható, leírható élőlénynek tartották, mint a békát, vagy a macskát.

A Phüsziologosz egyik, valamikor a közékor közepéről származó kiadása szerint: „Az egyszarvú apró, gödölyéhez hasonló állat. Igen vad természetű, vadász nem is tud a közelébe férkőzni, oly nagy az ereje. Szarva csak egy van, a homloka közepén. Hogy miként vadásszák? Felékesített szeplőtlen szüzet vezetnek elé, az állat a mellére ugrik, a szűz pedig emlőiből megszoptatja, és a palotába viszi a királynak.”

A nyilvánvaló biológiai képtelenség, miszerint a szűz megszoptatja a jószágot, is jól mutatja, hogy mekkora volt akkoriban a katyvasz az emberek fejében, ha biológiáról volt szó.

Ebben a leírásban az unikornis még mindig nem úgy néz ki, mint manapság, de megjelenik a történet egy fontos kísérő eleme: a szűz leányzó. Ez lehet a magyarázat arra, hogy az unikornis szép lassan a szűziesség, ártatlanság jelképe lett.

A szeplőtlen, ártatlan kislány motívumának azonban mást is köszönhet az egyszarvú. Mégpedig tulajdonképpen a fennmaradását, mert így a történet annyira megragadta az emberek fantáziáját, hogy míg az ókori/középkori mitikus lények nagy része kikopott a köztudatból, az unikornis sztorija tovább hódított.

A jószág fennmaradásának másik fontos tényezője pedig a középkori bestiáriumok voltak.

A bestiáriumok tulajdonképpen a Phüsziologosz továbbélésének is tekinthetők. Vagy fordítva ugye, a Phüsziologosz tekinthető a bestiáriumok előfutárának, nézőpont kérdése.

A bestiáriumok enciklopédikus jellegű művek, amik a teljesség igényével igyekeznek az állat- és növényvilágot, sőt gyakran még a köveket is leírni.

Kialakulásukban fontos szerepet játszott az az alapgondolat, hogy a világot – és benne az állatokat és növényeket – Isten teremtette, tehát az ő akarata érvényesül benne.

Valószínűsíthető tehát, hogy Isten minden állattal/növénnyel akart valamit, és a bestiáriumok az állatok/növények/kövek leírásához kapcsolat erkölcsi példázatokban igyekeznek ezt az akaratot megfejteni/megmagyarázni.

Ebből következik, hogy a középkorban nem feltétlenül a jószágok valódi kinézete vagy viselkedése volt fontos, hanem az, hogy vajh’ mit akarhatott a megteremtésükkel Isten.

A bestiáriumokban keverednek a valós és a nem létező, de a középkorban nagyon is létezőnek tartott teremtmények.

Akit esetleg érdekel, hogy hogyan is nézett ki egy bestiárium, az megnézheti online formában az Aberdeen bestiáriumot itt.

Az unikornis tehát a középkorban is kedvelt állat – sőt címerállat – maradt. Magára valamit is adó, sokgenerációs középkori nemesi család házi könyv- és fegyvertára elképzelhetetlen volt unikornis szarv nélkül.

Ez idáig rendben is van, de felmerülhet a kérés, hogy ha az unikornis nem létezik, akkor a középkori elit honnan szerezte nagy becsben tartott szarvait.

A válasz pedig a középkor rocksztárjainál, a vikingeknél keresendő, akik felismerték a lehetőséget, és évszázadokon keresztül szívatták a témában a komplett európai nemességet, nem mellesleg degeszre keresve magukat ezzel.

A vikingekről azt szokás tudni, hogy többször is letarolták a középkori Európát. Ez igaz is, de amikor éppen nem háborúztak, akkor volt két további hobbijuk: a felfedezés és a kereskedelem.

Az unikornis szarv biznisz keretében pedig remekül összekapcsolták ezt a két tevékenységi területet.

A vikingek ugyanis felfedezéseik során eljutottak az eszkimók vidékére, illetve Grönland környékére. Hamar rájöttek, hogy az eszkimókat nincs különösebb értelme megtámadni, vagy kifosztani, nem véletlen, hogy ez a kultúra nem a mérhetetlen gazdagság szimbóluma azóta sem.

Ha viszont nincs értelme kifosztani őket, akkor marad a másik lehetőség: kereskedni kell velük.

Arról természetesen nincs pontos információnk, hogy melyik viking, mikor és hogyan jött rá arra, hogy Európában komoly keresletre lehet számítani az unikornis szarv piacán, de valahogy úgy képzelem el, hogy mondjuk Sigfridnek, a viking harcosnak egy angliai kereskedelmi útja során feltűnt, hogy a hibbant európaiaknak milyen fontos a fura egyszarvú lény.

A következő üzleti útja során pedig, ami az eszkimókhoz vezetett, észrevette, hogy az apró termetű, prémekbe burkolt emberkék előszeretettel vadásszák a narvál nevű cetfajtát, aminek a homlokán akár három méteres csavart szarv is nőhet.

Sigfrid pedig összekapcsolta a keresletet a kínálattal: az európaiak még soha nem láttak unikornist, ebből következőn nem is tudják, hogy hogy néz ki pl. a szarva. De tény, hogy nagyon szeretnének belőle párat, ráadásul nem túl gyakran látogatnak a mai Alaszka környékére, tehát nem ismerik a narvált.

Az eszkimók pedig némi áruért cserébe annyi narvált vadásznak le, hogy csak győzze elpasszolni a szarvakat.

Sigfrid meglátta a lehetőséget, és beindította a korabeli marketing gépezetet: a vikingek elterjesztették Európában, hogy komoly feleslegük van unikornis szarvból, amiről persze csak most, csak itt, és csak az európaiak számára rendkívül kedvező áron hajlandóak is lemondani.

És melyik középkori nemesi család tudott ellenállni a lehetőségnek, hogy végre valahára egy, a bestiráiumokban már annyiszor megcsodált, minden mérget hatástalanító, szűz leányzókat vonzó, mitikus unikornis szarv tulajdonosa legyen. Hát, kb. semelyik.

Ilyen szempontból az ember ugye nem sokat változott az elmúlt pár száz évben: ma is bármit hajlandóak vagyunk bármennyiért megvenni, akkor is ha nincs is rá szükségünk, ha megfelelően betalál a marketing…

Így a vikingek újabb bevételi forráshoz jutottak, a középkori nemesi famíliák pedig egymásra licitálva henceghettek, hogy kinek van nagyobb unikornis szarva.

És drágább ugye, mert azt senki sem gondolhatja komolya, hogy a vikingek túl olcsón adták volna a narvál szarvakat. Nem adták olcsón. Drágán adták. Nagyon drágán.

Az unikornis szarv piaci értéke a saját súlya többszörösének megfelelő arany volt. Beszélik, hogy az angol királyi család tulajdonában lévő narvál unikornis szarv értéke az 1500-as években kb. 10 ezer font volt. Ez mai pénzben számolva nagyjából 4-5 millió (!) fontnak felel meg.

Csak a miheztartás végett: 10 ezer fontért a XVI. században egy komplett, jó minőségű, tehermentes kastélyt lehetett venni, szökőkutakkal, kerttel, erdőkkel, és rendkívül készséges és képzett szolgálólányokkal.

A viking-biznisz egészen a XVIII. századig kitartott, amikor az európai felfedezők végre eljutottak az északi vizekre, és rájöttek, hogy évszázadokon keresztül átverték őket.

Az unicornis szarv üzletnek tehát leáldozott, és a földrajzi felfedezéseknek, az ismert világ kitárulásának köszönhetően szép lassan nem maradt felfedezetlen terület a bolygón.

Unikornist azonban sehol sem találtak, így el kellett fogadni a tényt, hogy bizony nem létezik.

Az unikornis azonban ezt a megrázó felismerést is túlélte, és jócskán átalakult formában és jelentéssel (vagy inkább jelentés nélkül) a mai napig kedvelt jószág maradt.

Zsiráf

Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold, hogy én is tudjam! 🙂

Szólj hozzá!