Az elveszett római légió története

Az ember nem gondolná, hogy el lehet veszíteni egy római légiót. Vagy akár többet is. Végül is nem egy öngyújtóról, vagy egy pénztárcáról van szó, hanem 5000 fő körüli képzett katonáról, akik azért nem tűnnek el olyan könnyen. Elméletileg.

Ehhez képest a történészek a mai napig vitatkoznak azon, hogy hol, mikor és hogyan tűnhetett el két római légió, a Kilencedik és a Huszonegyedik, vagy hivatalos nevükön, a Legio IX Hispania és a Legio XXI Rapax.

Már, ha eltűntek egyáltalán. Ugyanis a magyar neten a légiókkal foglalkozó cikkek többsége megáll a szenzáció tálalásánál, miszerint „nyomtalanul eltűnt egy teljes római légió”, vagy „hova tűnt 2500 harcos férfi”, meg ehhez hasonló, a fantáziára hajtó címekkel operálva.

Aztán ha az ember elkezd egy kicsit kutakodni, akkor azért kiderül, hogy ezt az eltűnést nem úgy kell elképzelni, hogy a légió bemenetelt mondjuk egy erdőbe, és nem jött ki a másik oldalon, tehát minimum sárkányok, UFO-k vagy a kutyafejű emberek a tettesek, esetleg Onoda Hiroo személyesen és egy személyben.

De akkor hogyan kell érteni? Nos, ennek fogunk most utána járni egy kicsit. Viszont terjedelmi okokból csak az egyik légióval, nevezetesen a Legio IX Hispania-val fogunk behatóbban foglalkozni, leginkább azért, mert ők lehetnek ismertebbek a laikus közönség előtt is.

Vagy legalábbis a moziba járó népek előtt, ugyanis 2010-2011-ben két, – szerintem – közepesen rossz film is készült róluk, A sas és A kilencedik légió címekkel.

Napszaktól függően készítsetek be egy kávét/teát/sört/bort/kamillás ülőfürdőt, meg némi nassolnivalót, és következzen a Legio IX Hispania története, leöntve egy kis római történelemmel. Vagy, ha jobban meggondolom, akkor lehet, hogy inkább római történelem következik, egy kis légiós történettel.

Tartsatok velem, egész érdekes – és hosszú – lesz!

A Kilencesek történetét rögtön egy bizonytalansággal vagyunk kénytelenek indítani, ugyanis az egység alapításának pontos ideje nem ismert.

Első írásos említésük i.e. 90-ből származik, amikor nagyon úgy tűnik, hogy a Kilencedik Légió részt vett Asculum ostromában. Azért csak tűnik, mert a Római Birodalom több száz éves történetében legalább ugyanennyi légió is volt, és egyáltalán nem biztos, hogy ez a Kilences AZ a Kilences, ami majd valamikor 120 és 197 között eltűnik.

Úgy értem, hogy olyan természetesen nem volt, hogy egyszerre két vagy több Kilencedik Légió is legyen, már csak adminisztratív okokból sem, de olyan előfordult, hogy egy légiót valamilyen okból feloszlattak, és csak évek, vagy évtizedek múlva alakítottak újjá. És persze lehet vitatkozni, hogy egy hosszú idő után újra megalakított légió vajon ugyanaz-e, mint az, amelyik korábban azonos szám alatt futott?!

Asculum ostromát az i.e. 91-88. között zajló úgynevezett Szövetséges-háborúban követték el, amikor az Itáliában élő, elvileg Rómával szövetséges népek fellázadtak.

A Rómával szövetséges itáliai népek morcosságát az okozta, hogy Róma jócskán igénybe vette a szolgálataikat (katonák a seregbe, adózás, stb.), cserébe viszont nem nagyon akart semmit sem adni, főleg azt nem, amire az itt élők a leginkább vágytak: római polgárjogot.

Egy mai átlagos halandó számára, pláne, ha – szerencséjére – kihagyta a jogi egyetem ide passzoló tárgyait, a Rómában és Róma fennhatósága alatt élők társadalmi és politikai jogállása meglehetősen bonyolultnak tűnhet, de a kor embere remekül elboldogult a látszólag kusza rendszerben: ki számít római polgárnak, ki rabszolgának, ki felszabadítottnak, ki szabadosnak, ki latin jogúnak, kit védett a vendégbarátság, az előbbieknek milyen jogai és kötelezettségei vannak, ki kivel házasodhat és kivel nem, ki ki után örökölhet, kit lehet randira hívni, és ki az, akire még csak rápillantani sem érdemes, stb., stb.

Az egész miskulancia tetején természetesen a római polgár és az általa élvezett római polgárjog állt. A római polgárjog pedig olyan jogok és kötelezettségek összességét jelentette, aminek megszerzéséért érdemes volt akár még lázadni is Róma ellen.

A szövetségesek mozgolódását a szenátus eleinte annak ellenére nem vette komolyan, hogy egyre kínosabb hírek érkeztek a térségből. Hamarosan azonban muszáj lett napirendre tűzni a kérdést, mert a római hadseregben egykor szolgált, kitűnően képzett itáliai tisztek vezetésével a lázadók bizony komoly eredményeket értek el.

Ezért aztán a szenátus fordított egyet a dolgon, és a katonai vereségek hatására azzal próbálták meg a felkelés élét elvenni, hogy kihirdették: minden olyan szövetséges nép és tagjai megkapják a római polgárjogot, akik a., addig hűségesek maradtak a birodalomhoz, tehát nem vettek részt a lázadásban, vagy b., leteszik a fegyvert.

A szenátus persze annyira azért nem érezte magát bajban, hogy ne rejtsen el legalább egy aknát ebben a látszólag nagylelkű engedményben. A vén tógások ugyanis manipulálták a választókerületi beosztásokat, ezért az újonnan polgárjogot szerzett itáliaiak szavazati joga a valóságban nem érvényesült a számarányuk szerinti súllyal.

Ezzel sikerült is megosztani a lázadókat, akik nagyjából két pártra szakadtak: voltak azok, akiknek már eleinte sem azért volt fontos a római polgárjog, mert mindenáron szavazni akartak. Őket a római polgárjog más részei vonzották inkább, azok, amik alapján könnyebben tudtak kereskedni, letelepedhettek Rómában, vagy biztosíthatták utódaik törvényes öröklését. Őket tehát a polgárjognak nem a politikai, hanem a kereskedelmi része, vagy úgy is mondhatnánk, hogy nem az elméleti, hanem a gyakorlati része érdekelte.

És voltak a lánglelkű forradalmárok, a radikálisok, akik úgy gondolták, hogy most jött el az ideje annak, hogy megleckéztessék Rómát. Ők természetesen felháborodtak a választókerületi machinációkon és nem tették le a fegyvert, de azalatt az idő alatt, amíg ezt végül eldöntötték, a szenátusnak volt ideje komolyabb erőket összevonni és lerendezni az egész felkelést.

A szervezkedés Asculum városából indult, és ott is ért véget a Kilencesek tevékeny részvételével, akik gondoskodtak róla, hogy a városból és lakóiból sok minden ne maradjon.

Ekkor, i.e. 90-ben tehát a Kilencedik már létezett, de ezek után pát évtizedig vagy nem történt velük semmi feljegyzésre méltó, vagy a trehány római bürokraták elkeverték az iratokat, mert a következő említésük i.e. 65-ből származik, miszerint a Kilencedik Légiót a Hatodikkal, a Hetedikkel és a Nyolcadikkal együtt Hispániába vezénylik.

Ez a segédcsapatokkal együtt alsó hangon is legalább 20.000 embert jelentett, de inkább a dupláját, tehát komoly csapatmozgásról van szó, bár ennek tényleges okát nem tudjuk.

Azt viszont igen, hogy a Kilencesek túl sokáig nem maradhattak Hispániában, mert i.e. 58-ban már arról tudósítanak a feljegyzések, hogy amikor Julius Caesart Gallia Transalpina provincia proconsuli kormányzójává nevezték ki, akkor 4 légió tartozott a parancsnoksága alá: a Hetedik, a Nyolcadik, a Kilencedik és a Tizedik.

Tehát időközben a Kilenceseket (is) továbbvezényelték Hispániából Galliába. Caesar ehhez a négy légióhoz még hozzácsapott kettőt, a Tizenegyediket és a Tizenkettediket és belevágott a gall háborúk néven elhíresült i.e. 58-i.e. 49 közötti hadjáratsorozatába.

Valahogy így nézhetett ki Caesar a valóságban

Plutarkhosztól, a híres görög krónikástól tudjuk a gall háborúk mérlegét: 800 meghódított város, 300 leigázott törzs, egymillió rabszolgának eladott hadifogoly és hárommillió (!) halott. Ezek a számok még akkor is nagyon komolyak, ha valószínűleg túlzóak.

A Kilencedik Légió számára ezután következett egy kis nyugalom, amire egy ekkora hadjárat után nyilván rá is szolgáltak.

Valószínűleg visszavezényelték őket Hispániába, és ha már úgyis ott voltak, akkor részt vettek az i.e.25-i.e.13. között zajló cantabriai háborúkban.

Ez már Augustus uralkodásának ideje, tehát a császárkor, és a Kilencesek olyan sokáig voltak Hispániában, hogy ekkortól kezdik el őket Legio IX Hispania néven emlegetni.

A Római hadsereg következő nagyobb vendégszereplése az i.sz. 43-ban kezdődő britanniai expedíció volt, amiből a Kilencesek is bőven kivették a részüket.

A britanniai invázió Caludius császár uralkodása alatt zajlott, de a hadjáratot nem ő vezette személyesen, hanem egy Aulus Plautius nevű úriember.

Caludius császárról érdemes egy kicsit bővebben is megemlékeznünk, mert az egyik legellentmondásosabb uralkodó volt, azon kívül, hogy a Római Birodalom negyedik császára volt, és az első, aki Itálián kívül született.

Soha senki, ő maga sem számított arra, hogy valaha is császár lesz belőle, de Caligula meggyilkolása után mégis rá esett a választás, egészen egyszerűen azért, mert senki másnak nem volt megfelelő jogcíme a trónra.

Claudius

Úgy értem, hogy az egyébként meglehetősen népes Iulius-Claudius dinasztiából Tiberius és Caligula tisztogatásai után szinte senki se maradt…

Képzelhetjük, hogy mennyire lehetett kétségbe ejtő a helyzet, ha Claudiust kapta meg a trónt, ugyanis emberünk rokkant volt: a források szerint nem tudott egyenesen állni, gyengék voltak a térdei, remegett a feje, dadogott, és a beszéde is zavaros volt néha.

Mielőtt azonban még elkezdenénk sajnálni, vagy szánni Claudiust, érdemes azt is megjegyezni, hogy egyes források szerint erősen rá is játszott a tüneteire, ezzel kerülve el, hogy Tiberius, de főleg Caligula ámokfutása idején a hatalomra veszélyeseknek tartottak halmazába kerüljön. Ebbe a megállapításban azért lehet valami, mert a trónra kerülése után állítólag látványosan javult az állapota és enyhültek a tünetei.

Sokáig egyébként úgy tartották, hogy gyermekbénulásban szenvedett, ma már inkább az a bevett nézet, hogy a tüneteit egy vagy több szélütés okozta.

A korabeli arisztokrácia nem kedvelte, ennek megfelelően írt róla Tacitus is, és mivel száműzte Senecát, ezért ő is elég morcosan nyilatkozott róla.

Ennek is köszönhető, hogy az utókor is sokáig elítélte, de a 20. században új forrásokat fedeztek fel, amik alapján kiderült, hogy bizony tehetséges politikus, történész, építész és stratéga volt, ennek ellenére teljes rehabilitációja a mai napig sem sikerült.

De térjünk vissza a britanniai hadjárathoz, amit, mint említettem, Aulus Plautius vezényelt le. Ő a hadjárat kezdetéig Pannónia helytartója volt, és abszolút nem tartozik a témához, viszont érdekes tény, hogy a feleségét, Pomponiát, 57-ben „idegen babona” miatt bíróság elé akarták állítani.

Nincs rá megdönthetetlen bizonyíték, de könnyen elképzelhető, hogy az „idegen babona” valójában azt jelentette, hogy a hölgy keresztény volt. Ne feledjük, hogy az időszámításunk szerinti 1. században járunk, több száz évnyire attól, hogy a kereszténység a Római Birodalom államvallása legyen.

Ekkoriban bizony a kereszténység még alig volt több a mindenfelé burjánzó, kisebb-nagyobb vallási szekták egyikénél, és senki, de tényleg senki sem gondolta volna, hogy micsoda karriert fog befutni a következő 2000 évben.

Aki esetleg aggódna Pomponia sorsáért, azt megnyugtathatom, hogy Aulus Plautius kellően gazdag volt, és kellően jó viszonyt ápolt Claudius császárral ahhoz, hogy elsimítsa az ügyet, a hölgy nem került bíróság elé.

Szóval Aulus Plautius Claudius császártól kapott négy légiót és egy parancsot, miszerint szálljon partra Britanniában. A négy légiót név szerint is ismerjük: Legio II Augusta, Legio IX. Hispania, Legio XIV Germania, Legio XX Valeria Victrix.

A Kilencesek parancsnoka ekkor egy Gnaeus Hosidius Geta nevű katonaember volt, de ami ennél egy fokkal érdekesebb, hogy az Augusta parancsnoka bizonyos Vespasianus volt, aki majd 69-től a birodalom 9. császára lesz szűk tíz évig, és mint ilyen, egyben a Flavius-dinasztia megalapítója is.

A britanniai partraszállást a rómaiak tehát négy légióval tervezték, ami a légiósokat, a segédcsapatokat és a sereget követő kocsmárosokat, jósnőket és prostituáltakat is számolva kb. 40 000 főt jelenthetett.

A katonai expedíció megindítását késleltette egy kisebb lázadás a katonák részéről, akik ilyen formában próbálták kifejezésre juttatni azt, hogy mennyire nincs kedvük Britanniába menni. Ez nem csoda, hiszen a terület akkoriban az ismert világ határának számított.

A valóságban azonban inkább hiszti volt ez a katonák részéről, nem arról volt szó, hogy komolyan féltek volna a hadjárattól, hiszen a terület nem volt ismeretlen a rómaiak előtt: Julius Caesarnak két inváziós kísérlete is volt korábban, amikkel ugyan nem ért el komoly katonai eredményeket, de saját politikai előmenetele szempontjából fontosak voltak.

A katonák elégedetlenségét valójában nem az ismeretlentől való félelem okozta, hanem az, hogy nagyon is ismerték Britanniát. Hallomásból legalábbis. És őszintén szólva kinek van kedve elhajózni/menetelni a világ végére, ahol, amikor nem hó esik, akkor eső, kevés a zsákmány és az alkohol, ellenben ütőképes barbár törzsek harcedzett harcosaira lehet számítani minden bokorban, akik, ha egymás utálatát félre teszik, akár százezres sereget is képesek összerántani.

Az egyébként nem teljesen világos, hogy valójában miért volt szüksége Rómának Britanniára, vagyis miért akarta feltétlenül meghódítani, hiszen az ide vezetett hadjáratok a távolság miatt rendkívül költségesek voltak. Ráadásul ugye a rómaiak, főleg a kereskedelem révén, egyébként is jelen voltak a területen, és több történetíró is megjegyzi, hogy a britanniai törzsekkel való kereskedés több hasznot hozott, mintha leigázták volna a területet.

Valószínű, hogy a híresen szerény római lélek állhat a háttérben: amit el lehet érni, azt meg kell hódítani. Amit nem lehet meghódítani, azt el kell pusztítani. Amit nem lehet elpusztítani, az nem is fontos.

A Claudius-féle hadjárat idején a britanniai politikai és hadi helyzet nagyjából úgy nézett ki, hogy Róma két törzset támogatott: az atrebatest és a catuvellannit.

Ennek jól átgondolt stratégiai okai voltak: így egyetlen másik törzs sem tudott megerősödni, valamint a kettő közül sem tudta egyik sem legyakni a másikat, ráadásul szükség esetén egymás ellen is kijátszhatóak voltak, vagyis a britanniai helyzet tökéletes példázta az „Oszd meg és uralkodj” elv gyakorlati működését.

A hadjáratot közvetlenül kiváltó hivatalos ok (vagyis inkább ürügy) az volt, hogy a catuvellanni törzsnek új, fiatal, ambiciózus és sikerorientált királya lett egy Caratacus nevű őrült álmodozó személyében. Azért vagyunk kénytelenek őrültnek nevezni, mert elhitte, és ideig-óráig a népével is el tudta hitetni, hogy jó ötlet megtámadni az atrebates törzset, és ezt Róma majd tétlenül nézi.

Caratacus tehát atrebatesi területeket foglalt el, mire válaszul Verica, a sértett törzs királya Rómába menekült és Claudiustól kért segítséget. És már indulhatott is a négy légió.

A Kilencesek tehát részt vettek a mókában, majd maradtak is Britanniában, amire azért volt szükség, mert Caratacus annyira azért nem volt őrült, hogy döntő, nyíltszíni csatát vállaljon a római légiókkal. Inkább a gerillaharc jegyében tevékenykedett, ami meg a rómaiaknak nem esett jól.

Caratacust végül csak i.sz. 50-ben sikerült legyőznie két római légiónak, amelyek egyike a Kilencedik volt.

Caratacus Claudius előtt

54-ben meghalt Claudius császár és az új uralkodó a nem túl jó sajtóval rendelkező Néró lett. Ez a Kilenceseket különösebben nem érintette, ők továbbra is Britanniában tevékenykedtek a megszálló sereg részeként.

A feltárt katonasírok alapján tudjuk pl., hogy 60-ban Lincolnban állomásoztak, és bizony szükség is volt rájuk, mert 61-ben kitört az addigi legkomolyabb felkelés Róma ellen: Boudica lázadása.

Boudica az icenusok királyának, Prasutagusnak volt a felesége, és valószínűleg ő akart a legkevésbé egy Róma elleni felkelés élére állni. A Római Birodalom azonban tett róla, hogy ne legyen más lehetősége, és mindent elkövettek annak érdekében, hogy magukra haragítsák a hölgyet.

Az icenusok királysága Róma szövetségesének számított, és ezt a státuszt Prasutagus úgy (is) kívánta megőrizni, hogy végrendeletében a saját két lánya mellett Néró császárt is az örökösévé tette.

Az icenusok harci kiképzésének nyilvánvalóan nem volt része a római jog legalább alapszintű oktatása, mert akkor Prasutagus tudta volna, hogy a vagyont csak fiú örökölheti (Jó, ez így nem teljesen igaz, de bízom benne, hogy a posztot viszonylag kevés római jogász olvassa…).

Ráadásul a királyt nyugodtan nevezhetjük naivnak is, ha tényleg elhitte, hogy Néró belemegy abba, hogy két barbár kislány örököstársa legyen.

Prasutagus halála után a rómaiak a saját elképzelésük szerint rendezték le az örökség kérdését és a megoldásuk azt mutatja, hogy messze nem tekintették egyenlő félnek az icenusokat: bevonultak a területükre, Boudicát, az özvegy királynét megkorbácsolták, a két lányát pedig megerőszakolták.

Ezzel a rómaiak a részükről megoldottnak tekintették a problémát, valószínűleg arra számítottak, hogy Boudica és az icenusok majd úgyis beletörődnek a dolgokba. Hát, nem így történt.

Boudica ugyanis a másik lehetőséget választotta, és kihasználva a felszín alatt egyébként is lappangó Róma ellenes hangulatot, kirobbantott egy felkelést, aminek ráadásul az élére is állt.

Ha jobban belegondolunk, akkor Boudicának nem is nagyon volt más választása: törzsét, férje emlékét, lányait és őt magát is megszégyenítették, részéről minden mindegy alapon logikus lépés volt a fegyveres felkelés.

Még azzal együtt is, hogy mindenféle ellenkező híresztelés dacára, a barbár törzsek nőtagjai egyáltalán nem voltak emancipáltak, legalábbis, ami a harcot illeti. Boudica nem értett sem a fegyverekhez, sem a stratégiához, de az élethosszig való tanulás elve úgy látszik már akkoriban is népszerű volt, mert mondhatjuk, hogy hamar belejött, és meglepően sok gondot okozott a római megszálló erőknek.

Ezt többek között onnan is lehet tudni, hogy a római történetírók is minimum tisztelettel emlékeznek meg róla, Dio Cassius például azt írja, hogy „rendkívül magas volt, tekintete ádáz, hangja nyers. Lángvörös hajának hatalmas tömege a csípejére hullt.”

Az ádáz tekintetű Boudica tehát összerántott egy törzsszövetséget, többek között a trinobas nevű törzs aktív részvételével. Ők azért fontosak, mert Boudica egyik első célpontja Camulodunum volt, ami akkor már római kolóniaként funkcionált, de korábban a trinobasok fővárosa volt, tehát mondhatjuk, hogy érdekeltek voltak a bevételében.

Egy több ezer, esetleg tízezer fős barbár sereg vonulásának híre még az akkoriban térerővel viszonylag gyengén ellátott Britanniában is gyorsan terjedt, tehát Camulodunum lakói időben értesültek a várható támadásról. Más kérdés, hogy ez önmagában nem jelentett segítséget a számukra.

Camulodunum római kolónia ugyanis gyengén védett volt és főleg civilek, illetve a katonai szolgálatukat letöltött, tehát veteránnak számító egykori légiósok lakták, akik bizonyára nagyon örültek neki, amikor szolgálatukért cserébe az ismert világ peremén kaptak földet.

A veteránok kétségbeesetten kértek segítséget a Londonban székelő prokurátortól, Catus Decianustól, aki válaszul kétszáz katonát küldött a segítségükre. Kétszáz rosszul felszerelt katonát egy több ezres barbár sereg ellen.

Ráadásul a tartomány helytartója Suetonius éppen nem ért rá, mert a rendelkezésre álló római haderő jelentős részével a mai Wales területén igyekezett lemészárolni a druidákat.

Az egyetlen megmaradt lehetőség a Kilencedik Légió volt, amit ekkor Quintus Petillius Cerialis vezetett. De itt is voltak problémák.

Volt már szó róla, hogy a Kilencedik ekkoriban Lincolnban állomásozott. Nos, ez kb. 130 mérföldre van Camulodunumtól (amit egyébként ma Colchesternek hívnak és 120 ezer fő körüli a lakossága), ami önmagában is sok, hát még ha átváltjuk kilométerre, mert akkor kerekítve 210 km-et kapunk.

Ráadásul a Kilencedik Légió ötezres személyi állományát Lincoln nem volt képes egyedül befogadni, ezért a katonák egy részét kisebb erődökben szórták szét a környéken, akár több napi járóföldre Lincolntól.

Tehát amikor Cerialis megkapta a parancsot, hogy a Kilencedikkel minél hamarabb vonuljon Camulodunum felszabadítására, akkor választania kellett: vagy értékes időt, akár napokat veszít, mire összefüttyenti a teljes légiót, vagy a rendelkezésére álló erővel, ami a Légió mintegy felét tette ki, rögtön útnak indul.

Emberünk az utóbbit választotta, és milyen rosszul döntött. Boudica és serege ugyanis még azelőtt bevette Camulodunumot, hogy a Kilencedik Légió a közelébe ért volna, sőt, arra is volt idejük, hogy pofás csapdát állítsanak.

Amibe aztán Carialis szépen bele is vezette a fél Kilencedik Légiót, a barbárok pedig lemészárolták őket. A források szerint a kb. 2500 római katonából csak Carialis és 500 fős lovassága tudott elmenekülni.

A Boudica-féle felkelés kezdett eszkalálódni, nagy valószínűséggel magukat a barbárokat is meglepte a sikersorozatuk.

Suetonius időközben végzett a druidák kiirtásával, de hozzá, és tőle Rómába már az a hír jutott el, hogy a teljes Kilencedik Légió odaveszett. Innen ered a Kilencedikkel kapcsolatos első eltűnős/megsemmisülős legenda.

Mi persze tudjuk, hogy ez nem így történt, de ez akkor is hatalmas arcvesztés volt Rómának, valamit tenni kellett, hiszen már nem egy helyi kis lázadásról volt szó, hanem magának a provinciának a léte forgott veszélyben.

A Boudica-felkelésről való részletes tudósítást itt most megszakítjuk, tekintve, hogy nekünk a Kilencesek fontosak, de aki esetleg hiányzott a vonatkozó töri óráról, az is biztos lehet benne, hogy a felkelés végül elbukott. És tényleg: egy mai napig nem tisztázott helyen végül lezajlott a nagy csata az összevont Tizennegyedik és Huszadik légió és a barbár törzsek között.

Boudica emberi sokszoros túlerőben voltak, de a rómaiak számára kedvező helyszínválasztás miatt – nyílt mező – érvényesülhetett a légionáriusok kiképzése és harci alakzataik ereje. Római szempontból nem csata volt ez, hanem mészárlás, 80. 000 körüli barbár és mindössze 400 római halottal.

Boudica pedig az egyetlen lehetséges lezárást választotta a verség után: megmérgezte magát (kevésbé romantikus verzió szerint betegségben halt meg), és ismeretlen helyen temették el.

De hogy alakult a Kilencesek további sorsa?

Nos, mivel a személyi állomány felét elvesztette, ezért nyilván szükségessé vált a Légió feltöltése és újbóli kiképzése. Ez meg is történt, Germania provinciából toboroztak embereket a légióba.

A Kilencedik Légió ezután is maradt Britanniában, bár másik – név szerint nem ismert – parancsnokot kapott. Carialis pedig visszatért Rómába, hogy politizáljon egy kicsit.

Britanniát azonban nem sikerült pacifikálni, a törzsek továbbra is lázadoztak Róma ellen. A következő alkalmas időszak az ún. négy császár éve, azaz 69 volt, amikor a Birodalom trónján gyors egymásutánban négy császár is uralkodott, végül Vespasianus lett a befutó, megalapítva ezzel a Flavius-dinasztiát.

Vespasianus

A fővárosban kitörő polgárháborús helyzetet használta ki a brigantok királya, Venutius egy új lázadás celebrálására. Ez is megérne egy külön posztot, mert mint minden izgalmas történetben, itt is nő volt a dologban, de kezdünk kicsúszni az önként meghatározott terjedelemből, és a türelmetekkel sem akarok visszaélni.

A lényeg, hogy 10 év elteltével Carialis visszatért Britanniába, ismét átvette a Kilencesek vezetését, ami nem kis bizalmat feltételez a császár részéről, tekintve, hogy egyszer már elbukta a rá bízott légió felét. Most viszont ügyesebb volt, és hát… mondjuk azt, hogy megoldotta a Venutius-problémát.

A katonasírok alapján azt is tudjuk, hogy a Kilencedik Légió ekkor Yorkban állomásozott.

Újabb tíz év elteltével a rómaiak folytatták Britannia meghódítását, következett az Agricola-féle hadjárat, ami Kaledónia (a mai Skócia) meghódítását célozta. Cnaeus Julius Agricola egyébként a Huszadik légió parancsnoka és Tacitus sógora volt, nem tudni, hogy melyikre volt büszkébb.

Az immár újra teljes létszámú, és harci becsületét a brigantok elleni hadjáratban visszaszerző Kilencesek is részt vettek a mókában, és majdnem meg is szívták, mert az éjszakai táborában pihenő légión rajtaütöttek a kaledóniaiak és akár csúnya vége is lehetett volna a dolognak, csak Agricola lovasságának gyors beavatkozása mentette meg a Kilenceseket az újabb blamázstól.

Úgy tűnik azonban, hogy a Kilencesek mindig kaptak egy újabb esélyt, mert hamarosan törleszthettek: ez volt a Mons Graupius-i csata, ahol a Kilencedik Légió egy 30 ezer fős kaledón sereget evett meg reggelire. Érdekessége a csatának, hogy sem a pontos ideje (83. vagy 84.), sem a pontos helye nem ismert.

A Kilencedik Légió utolsó életjele Britanniából a 108. évből származik. 1864-ben ugyanis találtak egy kőtáblát, aminek felirata szerint hőseink ekkor még mindig Yorkban állomásoztak.

Tudom, hogy lassan elunjátok az olvasást, de bírjátok ki még egy kicsit, mert most jön az érdekes rész, legalábbis, ami a légió eltűnését illeti.

Amíg a Kilencesek története és tevékenysége pl. Britanniában elég jól követhető, addig 108. után furcsán zavarossá és ellentmondásossá válnak a források és a régészeti leletek.

A hollandiai Nijmegenben feltárt római légiós táborban ugyanis érdekes leletekre bukkantak az 1990-es években: bélyeggel ellátott csempékre 104-120. évszámokkal, illetve egy ezüstözött bronz medálra, aminek a hátulján az áll, hogy „Leg Hisp IX”

A közeli Aachenben pedig találtak egy Apolló oltárt ugyanebből az időszakból, amit a felirata szerint egy fogadalom teljesítéseképpen állított bizonyos Lucius Latinius Macer, aki a Kilencedik Légió praefectus castroruma volt.

Nézzük, hogy ezekből a tényekből milyen elméleteket lehet fabrikálni.

Nijmegen és Aachen ebben az időszakban Germania Inferor provincia részei voltak, tehát nem az a kérdés, hogy Kilencedik Légió Germániában volt-e 108. után (igen, ott volt, de lehet, hogy nem…), hanem az, hogy vajon az egész Kilencedik ott volt-e, vagy csak egy részük.

108-ban még biztosan Yorkban, tehát Britanniában voltak, viszont azt is biztosan tudjuk, hogy Germania Inferiorból 104-ben elvezényelték az addig ott állomásozó Legio X Germaniat.

Mivel kevéssé valószínű, hogy 104 és 108 között Germania Inferiorban ne állomásozott volna légió, ráadásul a csempék legkorábbi jelzése is 104-t ír, ezért valószínű, hogy a Kilencedik Légiót megosztották, egy része még maradt Britanniában, másik része pedig bevonult a Tízesek helyére.

Ez tűnik a leglogikusabb magyarázatnak, aminek viszont némileg ellentmond Lucius Latinius Macer jelenléte Aachenben, mert az általa viselt tisztségből, a praefectus castrorumból légiónként csak egy volt, és a harmadik legmagasabb rangú tisztnek számított. Az ő feladata volt a tábor, a felszerelés, a kiszolgáló épületek felépítése és karban tartása, a katonák kiképzésének megszervezése, a tábor mindennapi életének irányítása.

Az ő jelenléte tehát azt sugallja, hogy az egész Kilencedik Légió áttelepült Germania Inferiorba.

További érdekesség, hogy azt is tudjuk, hogy 120-ban a Kilencedik Légiót leváltotta a Legio XXX Ulpia Victrix, azt viszont már nem tudjuk, hogy a Kilenceseket hova vezényelték.

Ami miatt igazán nagyot szól ez az eltűnős történet az nem az, hogy 120 utánról nem tudunk semmit a Kilencedikről, hanem az, hogy 197-ből viszont van két listánk. Mindkettő a Római Birodalom akkor létező összes (33db) légióját sorolja fel név szerint.

A két lista egymástól független (az egyik egy Rómában található oszlopra van vésve, a másikat pedig a már korábban is idézett Dio Cassius történetíró készítette) és mindkettőn ugyanaz a 33 légió szerepel.

És egyiken sincs rajta a Legio IX Hispania, tehát hőseink alakulata 197-ben már biztosan nem létezett…

Vagyis a sokmillió sestertiusos kérdés az, hogy hova lettek a Kilencesek 120. és 197. között?

Amíg a Kilencedik Légió nyomait nem találták meg Nijmegenben, addig az általánosan elfogadott nézet az volt, hogy a Kilencedik Légió soha nem hagyta el Britanniát, hanem az ottani kelta törzsek megsemmisítették, a veszteséget pedig a rómaiak igyekeztek eltitkolni, vagy legalábbis nem kürtölték világgá. Ezt a vonalat dolgozza fel a poszt elején említett két film is.

A hollandiai leletekkel azonban ez a jól hangzó elmélet összerogyott, vagy legalábbis bizonytalanná vált, hiszen ha a Kilencedik továbbra is Britanniában volt, akkor a harmadik legmagasabb rangú tisztje miért szórakozott egy Apolló oltár felállításával Germaniaban?

Az egyik lehetséges magyarázat szerint a Kilencediket Júdea provinciába vezényelték valamikor 120 körül, ahol aztán 132-ben kitört az első zsidó háború, és a zsidók megsemmisítették a légiót. Érdekesség, hogy van egy másik légió is, a Legio XXII Deiotariana, amiről szintén feltételezik, hogy az első zsidó háborúban semmisült meg.

A baj az, hogy jelenleg erre nincs semmilyen bizonyíték, ráadásul, ha a zsidók tényleg lenulláztak két teljes légiót, akkor az a Római Birodalom egyik legnagyobb veresége lett volna, amit oké, hogy mindenképpen el akartak volna titkolni, de aligha sikerült volna.

Ráadásul 120-ban, amikor a Kilenceseket valószínűleg elvezényelték Germania Inferiorból, akkor még nem lehetett tudni, hogy 132-ben majd kitör a zsidó háború, egyébként meg minek küldték volna őket oda?

Egy másik, talán még kevésbé védhető nézet szerint a Kilencedik Légió jóval később, a 160-as években Marcus Aurelis alatt a Pártus Birodalommal vívott háborúkban semmisült meg. Ezt arra alapozzák, hogy Cassius Dio történetíró szerint a pártusok Kappadókiában bekerítettek és megsemmisítettek egy római légiót.

Kappadókiában pedig ekkoriban két légió állomásozott, a Tizenkettedik és a Tizenötödik, és mindkettőről van feljegyzés még a harmadik századból is, tehát egyik sem lehet az, amelyiket a pártusok megsemmisítettek. Ezzel az a legnagyobb baj, hogy arra sincs bizonyíték, hogy a Kilences lett volna az, amit a pártusok elintéztek, tehát ez az elmélet elég gyenge lábakon áll.

A gigahosszú poszt végén tehát kénytelenek vagyunk becsülettel bevallani, hogy jelenleg nem lehet minden kétséget kizáróan megmondani, hogy hol volt, mit csinált és mi történt a Legio IX Hispaniaval 120. után.

Lehet, hogy már Britanniában megszűnt a légió, akár úgy is, hogy tervben volt a Germaniaba költözés és a tábor építéséért felelős tisztet előre küldték, ami megmagyarázná Lucius Latinius Macer praefectus castrorum aacheni jelenlétét.

Aztán a barbárok mindenkit kinyírtak, így a költözés tárgytalanná, a vereség pedig olyan kellemetlenné vált, hogy inkább agyonhallgatták a dolgot.

De az is lehet, hogy tényleg a zsidók voltak, nélkülük úgysem képzelhető el egy jól működő összeesküvés-elmélet sem, míg a legkevésbé valószínű a pártus legények machinációja.

És természetesen az is lehet, hogy teljesen más magyarázat van: a légió máshol, máshogy tűnt el, harcban semmisült meg, egy járvány megritkította a tagjait, a maradékot pedig beolvasztották egy másik egységbe. Esetleg olyan nagy bánt (pl. gyávaság, lázadás) követtek el, hogy megtizedelték és feloszlatták őket.

Kicsi a valószínűsége, hogy valaha is kiderül, de amíg emlékszünk rájuk, addig tulajdonképpen halhatatlan marad a Legio IX Hispania.

Zsiráf

Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold, hogy én is tudjam! 🙂

Szólj hozzá!