Szélhámosok 1.: Aki eladta az Eiffel-tornyot

Az emberek furcsán viszonyulnak a szabályokhoz és a törvényekhez. A többségünk elfogadja, hogy az együttéléshez és a mindennapi élet megfelelő működéséhez szükség van ezekre, és mivel tudjuk, hogy a betartásuk a saját érdekünk is, ezért általában csak kevéssé vagyunk hajlamosak megszegni őket.

Most itt persze nem az apró részletszabályokra gondolok, amiket mondjuk, egy adóbevallás kitöltéséhez kell tudni, hanem olyan általánosnak tekinthető tilalmakra, mint hogy nem ölünk embert, nem csalunk, nem lopunk, és bizonyos életkor felett nem isszuk a vörösbort kólával.

Érdekes módon azonban mindig élénk figyelem kíséri azokat az embertársainkat, akik valamiért nem tudják/akarják/hajlandóak betartani ezeket a szinte már egyetemesnek mondható szabályokat.

Őket nevezzük összefoglalóan bűnözőknek, vagy, ahogy Rejtő Jenő mondta, ők mindannyian „a büntető törvénykönyvből jól ismert vádlottak kiterjedt családjához tartoznak.”

Ha valaki megszegi a fontos törvényeket, és ez valamiért a tágabb közönség tudomására jut, akkor általában kétféle reakció szokott megjelenni. Az egyik az elítélés és megbotránkozás, ami érthető módon főleg az erőszakos bűncselekmények elkövetőit szokta sújtani.

Könnyen előfordulhat azonban, hogy ha az adott bűnöző kellően elegáns, okos, míves, meglepő tettet hajt végre és közben – ez nagyon fontos! – senkinek sem esik bántódása, akkor a bűnözőből akár még sztár is lehet, amolyan népi hős.

Természetükből adódóan az ilyen bűncselekmények általában lopások, rablások, csalások, hamisítások szoktak lenni, még jobb, ha az áldozat egy különlegesen gazdag, lehetőleg ellenszenves valaki. Ilyenkor a néplélek úgy gondolja, hogy még meg is érdemelte, hogy kirabolták, nagyon helyes.

Vagyis a csavaros lopások, átverések, szélhámosságok, ha erőszakmentesen követik el, akkor általában szimpátiát váltanak ki az emberekből.

Ehhez járul még, hogy az igazán nagy szélhámosok, csalók, hamisítok általában zsenik is egyben, akik komoly karriert futhatnának be a „jó oldalon” is, de persze minden egyéni életútban van egy ok, indok, ürügy vagy kifogás, ami miatt ezek a zsenik félresiklottak, és a „sötét oldalon” kénytelenek ügyködni.

Vagy egészen egyszerűen nincs is indok, a csaló/szélhámos zsenije éppen abban rejlik, hogy csaló és szélhámos.

Egy új sorozat első darabjaként egy ilyen emberről fog szólni mai posztunk is, név szerint Victor Lustigról, aki azzal került az újságok címoldalára, illetve a mai napig úgy szokták nevezni az interneten is, hogy „Az ember, aki eladta az Eiffel-tornyot. Kétszer is.”

Ez így azért nem teljesen igaz, mert végül is nem kétszer adta el a nevezett tornyot, ráadásul ez a móka csak egy húzása volt csalásokban és szélhámosságokban bővelkedő pályáján, viszont kreativitása, nagyvonalúsága és könnyedsége miatt, ahogy rászedte az embereket és megérezte, hogy mikor, kit és hogyan lehet, illetve nem lehet átverni, mindenképpen érdemes arra, hogy bővebben is megemlékezzünk róla.

Hölgyeim és uraim, íme, a 20. század első felének egyik legnagyobb svindlere, aki eladta az Eiffel-tornyot – kétszer is –, aki mestere volt a hamiskártyának, a pénzhamisításnak és a gazdag emberek megkopasztásának, aki – többé-kevésbé – átverte még Al Caponét is: Victor Lustig élete!

Ugorjunk neki.

Victor Lustig 1890. január 4-én született Hostinne-ban, ami manapság Csehországhoz tartozik, de akkoriban más idők jártak, így a kis Victor bizony az Osztrák-Magyar Monarchia állampolgáraként látta meg a napvilágot.

És ezzel kb. ki is merítettük azokat a tényeket, amiket Lustig életének korai szakaszáról tudni lehet. Ennek oka egyrészt a korszak trehány nyilvántartásaiban keresendő, másrészt magában Lustigban, aki szinte minden egyes letartóztatása alkalmával más és más adatokat adott meg születési helyként, időként, sőt gyakran névként is.

Ahol csak lehetett ködösített a szüleivel, családjával, gyerekkorával kapcsolatban is, és mivel egyes források szerint élete során negyvenötször, mások szerint huszonkétszer tartóztatták le, jó sok lehetősége volt különböző élettörténetek fabrikálására és előadására.

Így pl. azt sem tudjuk, hogy mikor és miért választotta a bűnözői pályát, könnyen lehet, hogy nem is volt ez tudatos döntés, hanem csak fokozatosan belecsúszott a dologba.

Ilyen szempontból semmiben sem különbözne bármelyik kor bármelyik kisstílű szélhámosától, aki apró stiklikkel – itt a piros, hol a piros, hamiskártyázás, kisebb lopások – keresi meg a mindennapi betevőt.

Ami viszont mindenképpen kiemelte Lustigot az átlagos csalók halmazából, az az esze és született nyelvtehetsége.

Születési helyéből adódóan pillanatokon belül tanul meg németül, csehül és lengyelül, ehhez pedig később még hozzátanulja az angolt, a franciát és az olaszt is.

Azt is tudjuk róla, hogy azért többé-kevésbé odafigyelt a tanulmányaira is, 22 évesen pl. a Sorbonne-ra jár, bár az is igaz, hogy itt is inkább az átverhető balekok felkutatásával, valamint biliárddal és pókerrel foglalkozik. Bár az utóbbi kettő tekintetében nem hiszem, hogy nagyban különbözne egy mai átlagos egyetemistától.

Viszont felfigyel egy nagyon fontos összefüggésre, ami később hozzásegíti őt ahhoz, hogy egyre nagyobb tétekben játsszon, ami pedig majd az Eiffel-torony eladásában csúcsosodik ki.

Ennek a nagy felismerésnek pedig nagyjából az a lényege, hogy minél több pénze van valakinek, annál kapzsibb.  És minél kapzsibb valaki, annál könnyebb átverni.

Ebből pedig logikusan következik Lustig számára, hogy nincs értelme tovább az általa addig művelt apróbb szélhámosságokkal, egyetemisták megkopasztásával, stb. foglalkozni.

Ez persze jó volt arra, hogy tökéletesítse különböző technikáit, de olyan szempontból túl kockázatos, hogy pl. a hamiskártyázást, mint elkövetői magatartást büntették, függetlenül attól, hogy az elkövető mennyit nyert hamisan.

Lustig pedig úgy találja, hogy ha már így is, úgy is börtönt kockáztat, akkor azt érdemes inkább valami nagyobb tét kedvéért tenni. Vagyis, ha elkapják, akkor ugyanannyit vár rá egy kishivatalnok és egy milliomos kifosztásáért is. Míg mondjuk az elérhető nyereség a két delikvensnél azért nem összehasonlítható.

1912-ben, tehát még az Első Világháború előtt járunk, Lustig ekkoriban 22 éves, és mint már volt róla szó, egyetemi tanulmányokat (is) folytat. Éppen elmélyülten sétál az utcán és azon gondolkozik, hogy hol találhatna olyan helyet, ahol viszonylag nagy a kapzsi milliomosok egységnyi területre eső száma, amikor felfigyel egy hirdetőoszlop plakátjára, és abban a pillanatban megjelenik a kis világító villanykörte a feje felett.

A plakáton ugyanis éppen Franciaország legújabb luxushajójának, a France-nak, első útjára kínálnak jegyeket, mégpedig kedvezményes áron.

Ez több okból is jól jön Lustignak, egyrészt mi más lenne tele unatkozó milliomossal, ha nem egy óceánjáró hajó, másrészt a kedvezményes ár is fontos, mert emberünket azért nem veti fel a pénz.

Az akciós jegyek oka egyébként az a szerencsétlen véletlen, hogy a France első transzatlanti átkelésére éppen néhány nappal a Titanic katasztrófája után kerül sor. Érthető, ha emiatt rengetegen mondták vissza az utat, törölni a járatot viszont már csak a presztízs miatt sem lehet, ezért aztán egész jó áron lehet megvenni a felszabadult jegyeket.

Amik azért így sem túlzottan olcsók, de Lutig mer kockáztatni, és mindenét pénzzé téve felszáll a France-ra.

Na persze nem 22 éves párizsi egyetemistaként, hanem az elegánsan öltözött, jóképű, kissé egzaltált osztrák nemes, Graf von Lustig, azaz Lustig gróf személyében. Első osztályra természetesen.

A Franciaország és Amerika közötti hajóút 5 napig tart, ez pont elég hosszú idő ahhoz, hogy Lustig ismeretséget kössön utastársaival, akik között van francia ősnemes és amerikai újgazdag is, de ami Lustig számára a legfontosabb, mindannyian nagyon komoly vagyonok felett diszponálnak.

És mit csinál egy csomó férfi több napig összezárva, ha csajozni nem tudnak? Hát persze, hogy kártyáznak! Vagy katonatörténeteket mesélnek egymásnak, de ez most mellékes.

Lustig pedig természetesen hasznosítja a hamiskártyásként szerzett tapasztalatait, és mivel ezt megfelelő szerénységgel és ügyességgel tudja előadni, ezért kártyapartnereinek tulajdonképpen fel sem tűnik, hogy éppen kifosztja őket. Úgy tudja alakítani az eseményeket, hogy mindenki azt higgye, az osztrák grófnak csak bődületes szerencséje van.

Na, ez a bődületes szerencse kb. 500 dollárt hoz Lustignak, mire Amerikába érnek, majd még kb. ugyanennyit kártyázik össze hasonló körülmények között a visszaúton.

Vagyis emberünk nagyjából 10 nap alatt 1000 dollár körüli összeget keresett, és nem árt megjegyezni, hogy ez nem mai, hanem 1912-es 1000 dollár, ami manapság kb. 25 ezer dollárnak felel meg, ez jelenlegi állás szerint kicsivel több, mint 7 millió forintot ér(ne)…

Lustig számítása tehát beválik, nagyban kell játszani, kártyát és szerepet is. Ő pedig így is tesz, az ügyben folytatott nyomozások később megállapították, hogy a következő időszakban legalább ötvenszer teszi meg az Amerika és Franciaország közötti utat, de arra már senki sem vállalkozik, hogy akár csak tízezres hibahatárral is megsaccolja, hogy ezalatt mennyi pénzt hamiskátyázott össze.

Maradjunk annyiban, hogy sokat.

Ehhez a hajókázós időszakhoz kapcsolódik Lustig másik nagy találmánya, amit a nemzetközi kriminalisztikai szakzsargon csak román dobozként emleget.

Ennek bizonyára a románok is nagyon örülnek, habár ők inkább más nevezetességeiket – pl. Drakula grófot – igyekeznek propagálni.

Szóval, román doboz. A történet valahol ott kezdődik, hogy Lustig nem csak rendkívül jó hamiskártyás, de meglehetősen kreatív is. Mindig keresi az új lehetőségeket, amikkel átverhet másokat, és így pénzhez juthat.

A kártyázással töltött hajóutakon pedig nem csak nyer, hanem – stratégiai okokból – néha nagy összegeket veszít is, hiszen nem árt, ha a kártyapartnerek azt hiszik, hogy emberünk ugyanúgy a szerencse játékszere, mint bárki más.

Lustig ezeket a veszteségeket természetesen tökéletes nyugalommal fogadja, ami egyrészt a szerepéből következik: milliomos osztrák grófként azt igyekszik mindenkivel elhitetni, hogy annyi pénze van, hogy nem kell különösebben felizgatnia magát akár még több nagy veszteség esetén sem.

Másrészt meg persze pontosan tudja, hogy a veszteségének többszörösét fogja visszanyerni a társaitól.

A nagy mínuszoknak viszont lesz egy nem várt következménye is: néhány utastársa elkezdi diszkréten faggatni, hogy ha nem nagy titok, akkor ugyan árulja már el, hogy mégis miből szerezte azt a mesés vagyont, ami lehetővé teszi, hogy főműsor időben egy luxushajón utazgathat, miközben szinte korlátlan mennyiségben veszíthet a láthatóan szenvedélyesen űzött szerencsejátékon?!

Lustig eleinte erre csak szerepének megfelelően rejtélyesen mosolyog, és kitérő válaszokat ad, de hamarosan új terv kezd körvonalazódni a fejében.

A következő hajóút előtt csináltat egy speciális dobozkát, ami tele van kerekekkel, tárcsákkal, úgy néz ki, mintha valami nagyon bonyolult mechanikus szerkezetet rejtene.

Legközelebb pedig, amikor elhangzik a vagyona eredetét firtató kérdés, akkor egy kiismerhetetlen mosoly mellett megesketi kártyapartnereit, hogy ha senkinek nem árulják el, akkor felfedi titkát.

Persze mindenki izgalomba jön, örök diszkréciót fogadnak, mire Lustig megmutatja nekik a dobozt, és közli, hogy ez egy speciális gépezet, ami képes a semmiből 100 dollárosokat előállítani, illetve más verzióban a bele helyezett pénzről tökéletes másolatot készít.

A jelenlévők persze egyként hördülnek fel, és nem hisznek neki, bemutatót követelnek. Lustig pedig teljes nyugalommal jelenti ki, hogy íme, zárkózzanak be a szobába, és a gépe hat óra alatt, a jelenlévő tanuk orra előtt valóban elkészít és kilök magából egy friss, ropogós 100 dollárost. Ha valakiben esetleg kétségek támadnának, természetesen a gép nem készített pénzt, a kiadott bankjegyet Lustig előre bekészítette.

A bemutató sikert arat, és mindig akad legalább egy valaki, aki azonnal meg akarja szerezni a dobozt, kerüljön akármennyibe, hiszen hat óránként 100 dollár, az naponta négyszáz, és feljebb már volt róla szó, hogy akkoriban mennyit ért a dollár.

Lustig pedig minden alkalommal kéreti magát egy kicsit, majd persze enged a szelíd erőszaknak és eladja a gépet, általában valahol 15 és 30 ezer dollár közötti áron úgy, hogy az üzletet mindig a hajóút végére időzíti, így mire a szerkezet új tulajdonosa rájön, hogy átverték és a gép nemhogy hat, de hatvan óra alatt sem készít neki dollárt, addigra Lustig már messze jár.

Nem tudjuk egészen pontosan, hogy hősünk hányszor játszotta el ezt az átverést, főleg azért nem, mert sokan annyira szégyellték magukat, hogy be sem jelentették a rendőrségen az átverést, hanem inkább benyelték a veszteséget, megelőzendő, hogy a fél világ rajtuk röhögjön, de az biztosnak tűnik, hogy több mint öt ilyen alkalom volt.

A transzatlanti utakon való hamiskártyázás jól fizet, de minél többször teljesíti a távot Lustig, és minél több emberrel találkozik, értelemszerűen annál ismertebb lesz, és annál inkább nő a lebukás veszélye. Ráadásul Lustig egyáltalán nem mondható szürke kisegérnek, nem olyan valaki, aki könnyedén beleolvad a tömegbe, köszönhetően még az egyetemi évek alatt összeszedett vágásnak a bal arcán, amit egy szerelmi affér felszarvazott szereplőjének érthető és tettleges felháborodása okozott.

Lustig azonban szeret kockáztatni, és ki tudja még meddig hajókázott volna, de sajnálatos módon közbejött egy apróság, ami négy hosszú évre lehetetlenné tette, vagy legalábbis jócskán megnehezítette a gondtalan luxushajókázást: kitört az Első Világháború.

Senki ne essen kétségbe, Lustigon nem vonzották az olyan unalmas és földhözragadt dolgok, mint a katonáskodás és a haza védelme, ezért talál módot arra, hogy elkerülje a sorozást.

Sőt, kiválóan ki tudja használni a háború okozta káoszt, és Európa különböző országaiban bukkan fel és veri át az embereket. Hol ilyen nemesként, hol olyan márkiként, hol amolyan földbirtokosként jelenik meg, de mindig a gazdag/kapzsi emberekre utazik, többnyire sikerrel.

A világháborús években ugyanis megfelelően nagy a káosz ahhoz, hogy majdnem mindig időben el tudjon menekülni a hatóságok elől, ennek ellenére azért többször is letartóztatják, de valahogy mindig ki tudja dumálni magát. Vagy ha mégsem, akkor tud annyi pénzt tenni a megfelelő borítékokba, zsebekbe és tenyerekbe, hogy futni hagyják.

A háború végére azonban így is túl forróvá válik számára a talaj Európában, nem utolsó sorban annak köszönhetően, hogy átver egy francia bűnöző csoportot is, akik nem siklanak el olyan nagyvonalúan a veszteségük felett, mint Lustig korábbi gazdag kártyapartnerei.

Emberünk tehát jobbnak látja, ha átteszi a székhelyét Amerikába, hiszen ő is halott róla, hogy az ország a lehetőségek hazája. Az új helyen pedig ott folytatja, ahol az öreg kontinensen abbahagyta, nagyjából ugyanolyan sikerrel is, azaz általában bejönnek a számításai, amikor meg mégis letartóztatják, akkor vagy lyukat beszél a bíró hasába, vagy korrumpálja a megfelelő embereket.

Amerikai tanulmányútjához kapcsolódik az Al Caponés történet is, ami nekem pl. személy szerint jobban tetszik, mint az Eiffel-torony elpasszolása, mert balekokat átverni megfelelő rutinnal és szakértelemmel viszonylag kis kockázattal jár, viszont ujjat húzni a Sebhelyesarcúval azért már egy másik súlycsoport.

Természetesen nem kell erőszakra gondolni, Lustig most is az eszét és emberismeretét használja.

Azzal keresi meg Caponét, hogy van egy tuti üzleti befektetése, amivel rövid idő alatt lehetne hatalmasat kaszálni. A probléma persze az, hogy Lustignak nem áll rendelkezésére a megfelelő tőke az akció finanszírozásához, ezért szeretne kölcsön kérni 50 000 dollárt.

Al Capone pedig úgy van vele, hogy miért ne, hiszen tudja, hogyha nem kapja vissza időben az összeget, a megbeszélt kamatokkal együtt, akkor megvannak a módszerei ahhoz, hogy a föld alól is előkerítse Lustigot és a szokásos, nem kimondottan az alany testi integritását szem előtt tartó eszközökkel rábírja a törlesztésre.

És Capone tudja, hogy ezt Lustig is tudja. Ezért emberünk megkapja az összeget.

Lustignak azonban semmilyen tuti befektetési ötlete nincsen, ő bizonyos szempontból sokkal nagyobb tétben játszik és sokkal előrelátóbb.

Az 50 ezer dollárt beteszi egy bank széfjébe, majd két hét múlva visszaviszi Caponéhoz azzal, hogy sajnálatos módon az üzlet mégsem jött össze, ezért ő most visszaadja az összeget a jogos tulajdonosának.

Capone ezen nem kicsit lepődik meg, ő nem ehhez van szokva, meglepőnek tartja, hogy valaki ilyen „becsületes”, ezért 5000 dollárral jutalmazza Lustigot.

Azon túl, hogy ezzel hősünk úgy keresett egy kisebb hegynyi pénzt, hogy semmit sem csinált érte, a „becsületességének” lesz egy olyan hozadéka is, ami sokkal fontosabb Lustignak: Capone innentől megbízható, jó partnernek tekinti Lustigot, akire lehet számítani.

Ez pedig azzal jár, hogy Lustig elneri a maffiavezér támogatását, bármit is csináljon, illetve, ami legalább ennyire fontos, hogy vadászati tilalom lép életbe Lustigra vonatkozóan, tehát az alvilágban mindenki, mindenhol tudja, hogy Lustigot nem ér leütni, kirabolni, átverni, mert Capone áll mögötte.

Ez pedig jelentősen megnöveli emberünk amerikai mozgásterét. Zseniális, nem?

Ekkor már az 1920-a években járunk, és Lustig elgondolkozik az Európába való visszatérésen. Ennek egyik oka, hogy kezd most már Amerikában is túl ismertté válni a hatóságok előtt, másrészt bízik benne, hogy korábbi ügyeit otthon már elfelejtették, ráadásul Európa lassan magához tér a háború okozta sokkból és gazdasági mélyrepülésből.

Azaz Lustig úgy ítéli meg, hogy ismét nagy pénzeket lehet keresni otthon, és bizonyára a honvágy sem volt elhanyagolható tényező.

Visszatér tehát Európába, és 1925-ben megjátsza legnagyobb dobását, az Eiffel-torony eladását.

Ez persze ma már elképzelhetetlen lenne, lévén a torony Franciaország egyik jelképe, amire a franciák rendkívül büszkék és rajonganak érte. Nem volt ez azonban mindig így, nagyon nem…

Azt általában mindenki tudja, hogy az Eiffel-tornyot az 1889-es párizsi világkiállításra építette – és nem tervezte! – Gustav Eiffel.

Az viszont ma már kevesebbszer kerül szóba, hogy a torony eredetileg egy ideiglenes építmény lett volna, amit a világkiállítás után a tervek szerint elbontottak volna. Mint ahogy az is, hogy egyáltalán nem aratott osztatlan sikert a párizsiak körében, többek között neves írók, mint ifj. Alexandre Dumas és Moupassant is tiltakozott ellene, mondván, hogy nem illik a párizsi városképbe.

Maga a torony egyébként 324 méter magas, és mint ilyen 1930-ig a legmagasabb épület volt a világon. 12 ezer acéldarabból áll és évi 10 tonna festék kell(ett) az állagmegóváshoz.

Úgy tűnik azonban, hogy a párizsiak pont ugyanúgy működnek, mint a világ összes nagyvárosának polgárai: eleinte tiltakoznak az újítások ellen, aztán meg beléjük szeretnek.

Valami hasonló történt az Eiffel-toronnyal is, mert miután rekordidő, mindössze 26 hónap alatt felépítették, a tiltakozások ellenére is nagy sikert aratott, bár továbbra is megosztó építmény maradt, a párizsiak egyik fele kedveskedve „Öreg Hölgynek” becézte, a másik fele pedig „Csúfságnak”

A lényeg, hogy végül a világkiállítás után nem bontották el, azonban a torony fenntartásához, megóvásához szükséges összegről sem gondoskodtak. Helyette vitatkoztak rajta, hogy mi legyen a sorsa, miközben a torony szép lassan pusztulásnak indult.

Gustave Eiffelről a jegyzőkönyv kedvéért említsük meg, hogy a torony kivitelezéséért megkapta a Becsületrendet, és persze, hogy van magyar vonatkozás is, mivel részt vett a Nyugati-Pályaudvar, a Margit híd és a szegedi Belvárosi híd kivitelezésében is. Na meg ő tervezte a Szabadságszobor tartószerkezetét, de ez ugye az előbbiek fényében szinte mellékes.

Szóval az Eiffel-torony megosztó épület lett, ami örök témát szolgáltatott a párizsiaknak: maradjon, lebontsák, újítsák fel, illik-e a városképbe, vagy inkább elcsúfítja, miközben a torony karbantartás hiányában egyre rosszabb állapotba került.

Az ügyről persze nem csak az egyszerű polgárok tárgyaltak, de a sajtónak is hálás témát szolgáltatott, üzembiztosan lehetett rá számítani, hogy az Eiffel-tornyos cikkekkel jó olvasottságot lehet elérni.

Lustig éppen akkor, 1925-ben tér vissza Párizsba, amikor a torony-vita újult erővel lángol fel, emberünk pedig érdeklődve olvassa a témáról szóló polémiát az újságokban. Na nem mintha annyira a szívén viselné a torony sorsát, hanem azért, mert bomba üzletet és óriási átverést szimatol.

És némi szervezés után a tettek mezejére lép.

A megfelelő szakembereknél csináltatott magának hamis papírokat, amik bizonyították, hogy ő nem más, mint a francia Posta- és Távközlésügyi Minisztérium miniszter-helyettese.

Ezután gondos háttérmunkával kiválasztott hat ócskavasban utazó nagykereskedőt, és egy bizalmas megbeszélésre invitálta őket. Micsoda meglepetés, mind a hat jelölt meg is jelent, emlékezzünk Lustig alapvetésére, amit még egyetemistaként állított fel.

A titkos tárgyaláson Lustig előadta a tényállást: a megjelent urak bizonyára tudnak róla, hogy Párizs városára mekkora terhet ró az Eiffel-torony fenntartása – azaz róna, ha foglalkoznának vele.

A megjelentek nyilván azzal is tisztában vannak, hogy a torony mennyire leromlott, és a párizsi vezetésnek se tervei, se pénze nincs a helyreállításra. Emiatt az az egyelőre titkos verdikt született, hogy a tornyot elbontják, és ócskavasként értékesítik.

A hat úr pedig abban a szerencsében részesülhet, hogy még a terv hivatalos bejelentése előtt ajánlatot tehet a torony nyersanyagára. Nyilvánvalóan a legjobb ajánlatot tevő fogja elnyerni az üzletet, ami ugye meglehetősen nagy haszonnal kecsegtet, tekintve, hogy az építéshez 10100 tonna acélt használtak fel.

A hat ócskavas kereskedő persze félrenyeli a croassaint-ját, de egyrészt a dolog egyáltalán nem hangzik hihetetlenül, hiszen évek óta megy a vita a torony sorsáról, másrészt pedig Lustig nem hagy nekik időt arra, hogy alaposan átgondolják a dolgot.

Lustig tisztességesen felkészült: egy bérelt limuzinnal elfurikázza embereit a toronyhoz, ahol a megfelelő zsebekbe csúsztatott kenőpénzekkel eléri, hogy megtekinthessék a tornyot, csak ők heten.

Ez a kis túra arra is jó, és főleg arra jó Lustig számára, hogy a hat kereskedő közül kiválassza a legnagyobb marhát, akit a legkönnyebbnek tűnik átverni.

Ez az úr pedig nem más, mint André Poisson. És akkor itt kell megemlékeznünk a történet szereplőinek beszélő neveiről: a lustig ugyanis németül azt jelenti, hogy vidám, mulatságos, a poisson jelentése pedig franciául az, hogy hal, de ami ennél érdekesebb, hogy a francia szlengben így nevezik a hiszékeny balekot is.

Vagyis Poisson úr minden szempontból tökéletes áldozatnak tűnik Lustig számára, már csak azért is, mert kiderül, hogy nevezett úr nem tartozik az igazán befolyásos párizsi kereskedők belső körébe, ellenben minden vágya, hogy bekerüljön oda. És ő is tudja, hogy egy akkora üzlet, mint az Eiffel-torony tízezer tonnányi vasának megszerzése végre megnyitna előtte minden kaput.

Lustig a túra végén még egyszer nyomatékosan közölte az urakkal, hogy minden elhangzott információ államtitoknak minősül, és 24 órát kapnak arra, hogy megtegyék ajánlatukat.

Természetesen Victor ekkor már tudta, hogy Poisson ajánlatát fogja elfogadni, habár azért került egy is szösz is a gépezetbe.

Ez a szösz pedig Poisson felesége volt, aki lényegesen gyanakvóbbnak bizonyult a férjénél, hiszen azt talán mondani sem kell, hogy államtitok ide vagy oda, Poisson azért a feleségét beavatta az üzletbe.

Az asszony feltette azokat a kérdéseket, amiket bárki más is feltett volna, illetve, amiket magának Poisson úrnak eleve fel kellett volna tennie, ha nem vakítja el annyira a tuti biznisz lehetősége.

Az asszonyt érdekelte például, hogy valójában ki is volt ez az állami hivatalnok, miért intéz mindent egyedül, és egyáltalán miért ennyire titkos és gyors az egész ügy lefolytatása egy olyan országban, ahol még a csigák is lehetnek versenysportolók.

Lustig pedig megérzi, hogy az igazi ellenfél nem Poisson, hanem az asszony, őt kell meggyőzni. Ezért gyorsan újabb megbeszélést szervez, amin ezúttal csak Poisson és ő vesz részt.

Ezen Lustig nem ad választ azokra a kérdésekre, amik Poisson feleségét izgatják, hanem egész más irányba tereli a dolgot. Virágnyelven a kereskedő tudomására hozza, hogy neki, mint miniszter-helyettesnek, mostanság komoly anyagi gondjai vannak, ami nem teszi lehetővé, hogy azon a szinten tartsa az életszínvonalát, amit korábban megszokott.

Poisson azonnal kapcsol, és azt hiszi, hogy most már tudja, hogy mi az oka a nagy titokzatosságnak: egy korrupt városi hivatalnokkal van dolga, aki csak arra vár, hogy mesésen megvesztegessék, és akkor övé az üzlet. Ez nem volt ritka akkoriban Párizsban – mikor ritka? – tehát Poisson számára tökéletes magyarázatnak tűnik.

Poisson nem hallgat a feleségére, az ösztönei pedig vagy nem működnek, vagy nincsenek is neki, mert megadja azt a kenőpénzt, amit Lustig kér.

Így aztán Lustig nemcsak a torony vasanyagának árát, hanem a combos kenőpénzt is bezsebeli, majd az üzlet nyélbeütése és a vételár átadása után gyorsan vonatra ül, mielőtt a világraszóló botrány kipattanna, és Bécsbe utazik.

A botrány híre azonban csak nem akar végigsöpörni Európán, és Lustig egy bécsi kávéház teraszán ücsörögve, a francia újságokat lapozgatva, kissé talán még sértetten is veszi tudomásul, hogy egyetlen lap sem ír semmit az esetről.

Persze hamar kiderül, hogy azért nem, mert amikor Poissonnak végre leesik – vagy a felesége elmagyarázza neki –, hogy átverték, akkor annyira szégyelli magát, hogy, nem tesz bejelentést a rendőrségen.

Lustig pedig nem lenne mesterszélhámos – és mesterpofátlan – , ha nem látná meg az újabb lehetőséget.

Visszautazik Párizsba, kiválaszt másik hat kereskedőt, és letolja az egész sztorit elölről!

Most azonban nincs akkora szerencséje, vagy nem a megfelelő balekot választja ki, mert leendő üzlettársait nem tudja megtéveszteni, és feljelentik a rendőrségen, de még idejében sikerül elmenekülnie.

Victor Lustig természetesen ezután sem áll le, folytatja csaló pályafutását hol Európában, hol pedig Amerikában.

Végül azért a neki kimért adagnyi szerencse is elfogyott és 1934-ben amerikai kormányügynökök tartóztatják le hamisítás vádjával. Ekkor még sikerül megszöknie, de egy hónapon belül újra elkapják, vádat emelnek ellene, bűnösnek találják és 20 évre ítélik, amit az Alcatrazban kell leülnie.

Soha többet nem kerül szabadlábra, bár a büntetését sem tölti ki, 1947. március 9-én tüdőgyulladást kap és két nappal később bele is hal.

Így ért véget egy igazán stílusos csaló és szélhámos földi pályafutása, ha ugyan tényleg akkor és ott ért véget, mert a halotti bizonyítványában az szerepel, hogy az elhunyt Robert V. Miller kereskedő gyakornok volt.

Zsiráf

Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold, hogy én is tudjam! 🙂

Az igazi Drakula

Mindenki ismeri a vámpír társadalom oszlopos tagját, mondhatni vezetőjét, a fővámpírt, Drakula grófot, az alakváltó, hegyes szemfogú, vérszívó halhatatlant, akit csak pár dolog tud megállítani, vagy legalábbis lelassítani: pl. a napfény, a fokhagyma és a megszentelt tárgyak.

Elegánsan lépjünk is túl azon, hogy a holdfény, az tulajdonképpen napfény, hiszen a Holdnak nincs saját fénye, hanem a napét veri vissza, tehát ha a vámpírok tényleg érzékenyek a napfényre, akkor gyakorlatilag soha nem mehetnek ki levegőzni egy kicsit.

Foglalkozzunk inkább azzal, hogy az ír származású angol író, Bram Stoker által 1897-ben megteremtett, majd számtalan formában továbbélő vérszívó figurájának van-e történelmi ihletője, és ha van, akkor ki az?!

Hát, a válasz nem is olyan egyszerű, vagy legalábbis ellentmondásos. Egyes kutatók szerint ugyanis Stoker eleve egy létező történelmi személyről mintázta az alapokat, mégpedig III. Vlad Tepes havasalföldi fejedelemről.

A történet szerint Stoker valamikor 1890 körül találkozott Vámbéry Árminnal, a híres magyar keletkutatóval, aki mesélt neki a brutalitásáról ismert havasalföldi uralkodóról, III. Vlad Tepes Draculeáról.

Stokernek pedig megindult a fantáziája, kutatgatott pár évet – szigorúan csak könyvtárak poros félhomályában, soha nem járt Kelet-Európában –, majd előállt Drakula horrorjával, amiről valószínűleg maga sem gondolta, hogy száz éven belül a tömegkultúra részévé válik.

Egy mondat erejéig azért emlékezzünk meg Vámbéry Árminról is, akinek zsenijéről elég csak annyit mondani, hogy 16 éves korában már folyékonyan beszélt héberül, latinul, franciául és németül, később szabadidejében ezt még kiegészítette az angollal, az orosszal, a szerbbel, néhány skandináv és pár másik szláv nyelvvel.

Vámbéry Ámin

 

Van azonban olyan nézet is, ami szerint Stoker Drakulájának semmi köze Vlad Tepeshez, és csak a 20. században jött rá néhány fanatikus rajongó, hogy mennyi a hasonlóság Drakula és a véreskezű havasalföldi fejedelem között. És mivel a sztori jól hangzik, izgalmas és kellően véres, ezért manapság a legtöbben már tényként kezelik, hogy Drakula azonos III. Vlad Tepes Draculeával.

Az igazságot – mármint, hogy kiről mintázta Stoker Drakulát, mintázta-e egyáltalán valakiről – valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, Vlad Tepes története – a véreskezű fejedelemé, aki karóba húzta ellenfeleit, és rászögeltette a turbánt a török követek fejére – viszont van annyira érdekes és horrorisztikus, hogy megéri rászánni egy posztot.

Bram Stoker

 

Remélem Ti is így gondoljátok, és most is velem tartotok!

És igen, aki arra számít, vagy abban reménykedik, azt megnyugtathatom, a bejegyzésben patakokban fog folyni a vér, cselszövésekből árulásokba, kínzásokból politikai gyilkosságokba fogunk ugrálni.

A poszt azért nem lesz 18+-os, de ha minden egyes alkalommal isztok egy felest, amikor meghal valaki, akkor soha nem értek a végére, vagy legalábbis nem fogtok emlékezni rá.

Lássuk tehát ki is volt III. Vlad Tepes Draculea havasalföldi fejedelem.

Tényleg olyan kegyetlen volt, hogy még a középkori csatákon és kínzásokon szocializálódott krónikások is kiborultak tőle, vagy csak reálpolitikus, aki eszközként tekintett az erőszakra és ennek megfelelően használta?

Szadista szociopata volt, aki élvezte az ártatlanok karóba húzását, és tényleg áldozatainak vérébe mártogatta a kenyérfalatkákat? Vagy nagyon is tudatosan alkalmazta a megfélemlítést és a kivégzéseket annak érdekében, hogy egy labilis és képlékeny politikai helyzetben legalább nagyjából megőrizhesse országa függetlenségét?

Nem ígérem, hogy a poszt végére választ is kapunk ezekre a kérdésekre, de legalább lesz pár támpontunk a megválaszolásukhoz.

Mivel kaptam olyan kritikát, hogy túl hosszúak a bevezetők, ezért laza 536 szó után rá is térek a lényegre!

Karóbahúzó Vlad, azaz III. Vlad Tepes Draculea 1431. november 8-án születik Segesváron, Erdélyben. A Draculea név apja, II. Vlad egyik nevéből, a Draculból származik, és később még visszatérünk rá.

Édesanyja Cneajna moldáv hercegnő, két testvére pedig szintén fontos szerepet játszik Havasalföld történelmében. Bátyját, Vlad Mirceát majd apjukkal együtt gyilkolják meg az elégedetlen bojárok, öccse, Szép Radu pedig hol a török trónörökös szeretője (!), hol pedig III. Radu néven szintén Havasalföld fejedelme lesz, többször is, mikor melyikhez volt kedve, vagy lehetősége.

A kis Vlad apja, II. Vlad, kétszer is volt Havasalföld fejedelme, 1436-1442 és 1443-1447 között. Az évszámokból látszik, hogy az ifjabb Vlad születésekor apja éppen nem uralkodó, ezért a család akkoriban Erdélyben él, és arra várnak, hogy a családfő megtegye a szükséges lépéseket annak érdekében, hogy elfoglalhassák – szerintük – jogos trónjukat Havasalföldön.

Havasalföld ekkoriban kb. 75 ezer négyzetkilométernyi területet jelent, ami beszorult a középkori Magyar Királyság és a Török Birodalom közé. Azaz egy ütközőállamról van szó, ami mindkét nagy ország számára fontos – igen, bármilyen hihetetlen, a Magyar Királyság ekkoriban még komoly európai játékos, amivel számolni kell még a feltörekvő Oszmán Birodalomnak is.

Valójában egyik állam sem akarja elfoglalni a területet, annyi esze a mindenkori magyar és török uralkodónak is van, hogy felmérje, ütközőállamként sokkal többet ér Havasalföld. Ha ugyanis a Magyar Királyság és a Török Birodalom közvetlenül határos lenne – mint később jó sok évtizeden keresztül – akkor sokkal sűrűbbek lennének a határvillongások, és a forrófejű magyar vitézek, vagy a tökös janicsárok sokkal könnyebben provokálhatnának ki olyan összecsapást, ami aztán esetleg nyílt háborúba torkollana.

Nem mintha a felek ne akarnának háborúzni, dehogynem, nagyon is akarnak, de mégiscsak kényelmesebb, ha az ellenségnek először egy másik országon kell keresztülmennie ahhoz, hogy lecsaphasson.

Havasalföldet tehát az a veszély nem fenyegeti, hogy nyíltan elfoglalják akár a magyarok, akár a törökök. Az a veszély viszont nagyon is valós, hogy erőfölényüket kihasználva valamelyikük rákényszeríti az akaratát az országra, azaz vazallussá teszi.

Havasalföld történelme pedig nagyrészt arról szól, hogy ezt lehetőleg elkerülje.

Többnyire mérsékelt sikerrel, mert a török és a magyar uralkodó is igyekszik befolyást szerezni Havasalföldön, mikor kinek sikerül. Ez viszont azzal is jár, hogy a havasalföldi politikai szereplőknek dönteniük kell, hogy melyik oldalra álljanak: a magyarokhoz húzzanak, vagy a törökökhöz.

A dolog persze nem ilyen egyszerű, egy magyarokkal szimpatizáló havasalföldi fejedelem pillanatokon belül áll át a törökökhöz, ha úgy látja, hogy a saját, vagy az országa érdeke ezt kívánja. Ezt az oda-vissza állást akár évente, sőt, egy éven belül akár többször is képesek eljátszani. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a fejedelem saját érdeke, illetve az országé nem minden esetben esik egybe.

Addig is, amíg a leendő II. Vlad megszervezi a kellő politikai támogatást és gyilkosságokat a trón megszerzéséhez, arra is jut ideje, hogy kikönyörögje a Sárkány Lovagrendbe való felvételét.

Ami igazából téves megnevezés, mert valójában Sárkány Társaságnak illene fordítani (Societas Draconistrarum), és Luxemburgi Zsigmond alapította feleségével, Borbála királynővel 1408-ban.

Luxemburgi Zsigmondról azt érdemes tudni, hogy ő volt korának egyik legbefolyásosabb és legnagyobb hatalmú személyisége, és volt olyan időszak az életében, amikor egyszerre volt magyar, német, cseh király és német-római császár is.

Nevéhez fűződik az egyik utolsó keresztes hadjárat megszervezése, ami egyébként csúfos kudarcnak bizonyult, illetve ő az első olyan uralkodó, aki a német birodalmi gyűlést a Német-római Birodalom határain kívülre – Pozsonyba – hívta össze.

A magyar koronát 50 évig viselte, ezzel ő a második leghosszabb ideig uralkodó királyunk, és regnálása fordulópontot jelentett a török-magyar viszonyban.

Ez a fordulópont pedig a Nikápolyi csatához köthető, amikor a törökök döntő győzelmet arattak, mert innentől Zsigmond felhagyott a törökökkel szembeni aktív kezdeményezéssel, és defenzívába szorult, vagyis kénytelen volt a védekezésre összpontosítani.

Ennek érdekében pl. létrehozza a telekkatonaság rendszerét, illetve délen megszervezi a bánságokat és az ütközőállamokat.

Ezen ütközőállamok egyike lesz Havasalföld, leendő uralkodója pedig II. Vlad, a mi Drakulánk apja.

Zsigmond pedig 1431-ben, tehát a kis Vlad születésének évében beveszi apját a Sárkány Lovagrendbe.

A Sárkány Társaság eredetileg Luxemburgi Zsigmond és a legnagyobb főurak szövetségének megtestesülése volt, később azonban csökken a jelentősége, és inkább egyfajta kitűntetésként funkcionál, főleg reprezentatív jelentősége van.

Vagyis, ha mondjuk érkezett egy fontos ember Zsigmond udvarába, akit illet valamivel megajándékozni, vagy kitűntetni, akkor gyorsan felvették a Sárkány Társaságba.

A rendnek egyébként 2 fokozata volt. Az elsőben a királlyal együtt összesen 24 tag lehetett, és a tagok viselhették a rend jelképeit – a sárkányt és a keresztet – a címerükön, zászlajukon, alsógatyájukon, kávésbögréjükön, ahol akarták.

A rendet szimbolizáló sárkány egy önmagát a saját farkával megfojtó jószág, ami arra utal, hogy a nemes lélek még önmagát is képes feláldozni annak érdekében, hogy másokon segítsen. A nem éppen önzetlenségükről nevezetes középkori főurak biztos jókat poénkodtak ezen.

A második fokozatnak korlátlan számú tagja lehetett, de jelképként csak a sárkányt viselhették.

Na, ebbe a második fokozatban nyer felvételt II. Vlad, és ezzel ugye megszerzi a sárkány használatának jogát is, amit emberünk teljesen kimaxol, ugyanis felveszi a Dracul, azaz sárkány nevet, ami később a fiánál kap majd komolyabb jelentőséget, akit egyébként alig 5 évesen szintén felvesznek a rendbe.

Vlad  Sárkány Lovagrendbe való felvételének mindkét oldalról pontosan meghatározható az oka: Vlad a havasalföldi fejedelmi trónt akarja, és tudja, hogy ebben Zsigmond a segítségére lehet, mivel akkor Havasalföld éppen magyar befolyási övezetnek számít.

Zsigmond viszont lassan kénytelen másik havasalföldi fejedelem után nézni, mert az éppen regnáló I. Sándor a kémek jelentése szerint lepaktálni készül a törökkel.

Egész pontosan nem tudni, hogy mi is történt, a források homályosak és hiányosak, de valószínű, hogy I. Sándornak egy hatalmas török sereggel kellett szembenéznie, és a megszállást csak úgy tudja elkerülni, ha behódol a szultánnak, befizeti az adót, és 20 havasalföldi nemes gyerekét adja túszul a török udvarba.

Lehet, hogy ezt I. Sándor az országa és saját trónja érdekében jó ötletnek találja, de az biztos, hogy Luxemburgi Zsigmondnak nem tetszik a dolog, II. Vlad pedig nem hiába sertepertél a magyar király körül, mert 1436-ban már ő Havasalföld fejedelme.

A csatáról – ha ugyan volt egyáltalán – I. Sándor és II. Vlad között, semmit sem tudunk, mint ahogy arról sem, hogy hogyan halt meg I. Sándor. Rebesgetik, hogy nem természetesen halállal, tehát mondjuk nem nyelte félre a vajas kenyerét, de ha esetleg mégis, akkor azt a kenyeret II. Vladtól kapta.

Vlad azonban nem sokáig örülhet békében a végre megszerzett fejedelmi trónnak, mert néhány éven belül ugyanazzal a problémával és török sereggel találja szemben magát, mint I. Sándor. A törökök vagy elfoglalják az országát és akkor elveszíti a trónt, vagy behódol, vazallus lesz, befizeti az adót, de legalább a trónja megmarad.

II. Vlad

 

És mivel Luxemburgi Zsigmond 1437-ben meghal, és a következő években a Magyar Királyság a saját trónutódlásával van elfoglalva, tehát nem tud Vladnak segíteni, ezért emberünk úgy dönt, hogy török hűbéres lesz.

Ez azonban a vártnál némileg nagyobb áldozattal jár, ugyanis a II. Murád szultánnak kezd elege lenni a havasalföldi fejedelmek hintapolitikájából, ezért a megbékélés és II. Vlad nyugodt viselkedésének biztosítékaként azt követeli, hogy a fejedelem két kisebbik fiát, Vladot és Radut, küldje el a szultáni udvarba.

II. Vlad pedig nincs abban a helyzetben, hogy ellent tudjon mondani a szívélyes kérésnek, így kerül a két, tulajdonképpen még gyerek havasalföldi legény a törökökhöz.

A török udvarban eltöltött évek pedig meghatározóak lesznek mindkettejük számára, bár az idegen környezetre, vallásra, szokásokra eltérően reagál a két fiú.

Radu viszonylag hamar belerázódik az új helyzetbe, simulékonyabb természete könnyebben alkalmazkodik az arab világhoz, annyira, hogy hamarosan felveszi az iszlám hitet is, és rebesgetik, hogy a török trónörökös, a későbbi II. Mehmed szeretője (is) lesz.

Mondom, csak rebesgetik, mert a modern török történetírás ilyesmit nem ismer el a Török Birodalom egyik legnagyobb formátumú uralkodójáról.

II. Mehmed ugyanis 30 évig ült az oszmán trónon, elfoglalta Konstantinápolyt, kegyetlen, de művelt, négy nyelven beszélő szultánnak bizonyult, és vele szemben érte el Hunyadi a Nándorfehérvári diadalt, amihez ugye tévesen kötjük a déli harangszót.

III. Kallixtusz pápa ugyanis 1456. július 29-én adta ki Cum hiis superioribus annis kezdetű bulláját, amiben úgynevezett lelki keresztes háborút hirdetett: azaz a keresztény hívek számára déli imádkozást és harangozást rendelt el, aminek célja, hogy segítsék a törökök ellen küzdő keresztény katonákat, úgy általában.

Gyakorlatilag egy véletlennek köszönhető, hogy a magyarok ezt úgy értelmezték, hogy a nándorfehérvári diadal miatt rendelte el a pápa a harangozást, mivel a bulla és a július 22-i győzelem híre egyszerre érkezett meg Budára, illetve Bécsbe. Holott egymástól független eseményekről volt szó.

Na de elkalandoztunk, ott tartottunk, hogy Radu számára nem jelent igazán komoly problémát életterének megváltozása.

Nem úgy Vladnak, aki lényegesen nehezebb eset volt öccsénél. A nehezen kezelhető, zabolázhatatlan, goromba, nyers fiatalember se nem tud, sem nem akar beilleszkedni a számára ismeretlen és idegen világba.

A két ifjú mellé kirendelt török személyzetet azonban erre is felkészítették/kiképezték, és nevelési módszereik még nem kimondottan a manapság divatos erőszakmentes vonalat követték.

Vladot többször (sokszor) megverték, sőt meg is kínozták annak érdekében, hogy betörjék a vad havasalföldi fiút.

Van olyan nézet, amely szerint később ennek a gyerekkorban elszenvedett bántalmazásnak lesz a következménye Vlad felnőttkori brutalitása és erőszakhoz való vonzódása.

Hát, nem is tudom, ennek az érvelésnek elsősorban pszichológiai indokai vannak, de mielőtt végképp elítélnénk a török nevelőket és tanárokat, azért jegyezzük meg azt is, hogy Vladot nem csak verték, hanem tanították is.

Vlad nekik köszönheti, hogy később egyáltalán alkalmas lett az uralkodásra, ugyanis a török udvarban sajátítja el azokat a történelmi, politikai, nyelvi, művészeti, hadászati ismereteket, amire még egy olyan, szabad szemmel alig látható államocska uralkodójának is szüksége van, mint Havasalföld.

A törököknél eltöltött időhöz kapcsolódik egy másik ellentmondásos történés is, ugyanis sok helyen az szerepel, hogy Vlad ott ismerkedik meg a karóba húzással, mint kivégzési módszerrel. A probléma ezzel az, hogy nagyon úgy tűnik, a törökök ekkor még nem ismerték a karóba húzást, ergo nem is taníthatták meg Vladnak.

Ez mondjuk nyitva hagyja a kérdést, hogy akkor mégis honnan származik Vlad különleges vonzalma ehhez a borzasztó kivégzési módszerhez?!

Mivel nem akarom próbára tenni a türelmeteket, ezért abba nem megyünk bele részletesen, hogy Vlad apja hogyan veszíti el a fejedelmi trónt, majd hogyan szerzi meg újra. A lényeg, hogy II. Vladot 1447-ben havasalföldi bojárok (helyi nemesek, földesurak) gyilkolják meg. Legidősebb fia sem kerüli el ezt a sorsot, Mirceát egyes források szerint megvakítják és elevenen elégetik, mások szerint elevenen eltemetik.

A merényleteket egyébként vagy a II. Vladot követően alig egy évig uralkodó II. László fejedelem rendelte meg, vagy pedig a Havasalföld túlzott törökbarátságát egyre nehezebben viselő Hunyadi János.

A labda ezután a törököknél pattog, hiszen meghalt az általuk támogatott havasalföldi fejedelem. És ekkor áldják csak igazán az eszüket, hogy Radut és Vladot túszként tartják fogva, mert ha Radu nem is annyira, de Vlad tökéletes bábfejedelemnek.

Gondolják a törökök, és Vlad rendelkezésére bocsátanak egy egész csinos sereget, hogy foglalja el a havasalföldi trónt. Ekkor, azaz 1447-1448-ban ez még nem sikerül neki, nem egészen világos, hogy pontosan miért, valószínű, hogy az aktuálisan regnáló II. Lászlót túl erősen segítik a magyarok.

A lényeg, hogy Vladnak egészen 1456-ig kell várnia, hogy elfoglalhassa Havasalföld fejedelmi trónját.

Akkor viszont rögtön le is teszi a névjegyét, mégpedig azzal, hogy könyörtelen felkutatja és kivégezteti apja és bátyja gyilkosait. Mivel egyébként is pipa a bojárokra, ezért a későbbiekben mellőzi őket minden fontos tisztség betöltésénél, azokat vagy külföldi lovagoknak, vagy nem nemeseknek adja.

És mivel a havasalföldi bojárok vagyona nagyrészt az erdélyi szász városokkal való kereskedelemből származik, ezért gyorsan korlátozza is ezen városok havasalföldi üzleti jogait.

Emberünk trónra kerülésekor 25 éves, ami ugye a korszakban már bőven érett férfikornak számít. A leírások szerint nem túlzottan magas, de feltűnően izmos, sasorrú, ránézésre is kegyetlen ember lett belőle sűrű fekete hajjal és szemöldökkel, kék szemmel.

És bizony nem csak ránézésre volt kegyetlen. Nem tudni, hogy végül is miért, vagy hol szakad el nála a cérna, de még a legkisebb vétséget is halállal bünteti, ami egyrészt azzal jár, hogy a bűnözés gyakorlatilag konvergál a nullához Havasalföldön, viszont jelentősen megszaporodnak a kivégzések, igen keresetté válnak a képzett hóhérok, akik biztos megélhetésre és a szakmájukba vágó, izgalmas kihívásokra számíthatnak Vlad udvarában.

A fejedelem kedvence a karóba húzás, de az étlapon szerepel még az élve megnyúzás, a lefejezés, a felnégyelés, illetve minden olyan kínzás és kegyetlenség, amit el tudtok képzelni. Meg olyan is, amit nem, beszélik például, hogy volt neki egy nagy, zárt üstje, amire akkor lyukak voltak vágva, hogy a benne lévők feje éppen kiférjen.

Így legalább levegőt kaptak, miközben élve megfőzték őket.

Az étlapot egyébként nem véletlenül említettem, előszeretettel szemlélte ugyanis a kivégzéseket étkezés közben, sőt állítólag volt olyan vendége, akit azért húzatott karóba, mert az fintorogni mert, amikor a vacsoraasztal környéke karóba húzott emberekkel volt tele.

Csak a borzongatás kedvéért említjük meg újra a kivégzettek vérébe mártott kenyérdarabkákból álló desszertet, mindenkinek a saját ízlésére bízva, hogy elhiszi-e. Nem nehéz meglátni viszont a kapcsolatot e fura szokás és Stoker Drakulájának vérivó hobbija között.

A bűnözők mellett a koldusokat sem kedveli, állítólag egyszer összehívott egy csomót belőlük, gazdagon megvendégelte őket, majd érdeklődve tette fel a kérdést: szeretnék-e a megjelentek, hogy soha többet ne legyen anyagi gondjuk az életben?

Az igenlő válsz hallatán pedig rájuk gyújtotta az épületet.

A karóba húzás túlságosan plasztikus leírásától most eltekintünk, elégedjünk meg annyival, hogy a hegyes, a könnyebb mozgathatóság érdekében faggyúval bekent fakarót az áldozat azon testnyílásán vezették be, aminek általánosságban inkább kimeneti funkciója van. A karót a gerinc mentén tolták végig, gondosan ügyelve rá, hogy a létfontosságú szerveket lehetőleg elkerüljék, majd a tarkón bukkant elő.

Már ha a hóhérok gyakorlottak, ügyesek és türelmesek voltak. Ha nem, akkor könnyen előfordulhatott, hogy a karó az áldozat száján, torkán, vagy mellén jött ki. Tovább lehetett fokozni a szenvedést, ha a karóra egy ülőkét is szereltek, ami megakadályozta, hogy a karóba húzott a saját súlyánál fogva lecsússzon.

Talán mondani sem kell, hogy az előbbi módszer nem kellemes halálnem, leginkább azért, mert ha „szakszerűen” csinálják, akkor a delikvens akár napokig is kínlódhat, mire meghal.

Na, ezt a módszert Vald annyira kedvelte, hogy erről kapta a nevét is. Hivatalosan ugye III. Vlad Draculea néven uralkodott, de mindenki csak Vlad Tepesnek, azaz Karós, vagy Karóbahúzó Vladként emlegette.

Tovább növelte félelmetes hírnevét az a két értelmezési lehetőség is, amit „rendes” neve rejt. A Draculea ugye az apja II. Vlad Dracul nevéből ered, akiről már tudjuk, hogy a Sárkány Társaságba való felvételekor kapta, vagy adta önmagának a Dracul, azaz sárkány nevet.

A Draculea pedig elméletben azt jelenti, hogy sárkányfi. A dologban az a csavar, hogy a román nyelvben a dracul nemcsak sárkányt, hanem ördögöt, démont is jelent. És egyértelmű, hogy az egész falvakat karóba húzó III. Vladot inkább ördögfiként emlegették, mint sárkányfiként.

Ez egyébként bizonyos védelmet is jelentett számára, hiszen az Ördög tetteit, parancsait, módszereit nem szokás megkérdőjelezni.

Mielőtt még nagyon elbulvárosodna a poszt, jegyezzük meg azt is, hogy a történészek a mai napig vitatkoznak azon, hogy volt-e értelme Vlad kegyetlenségének, vagy csak szórakozásból ölt embereket.

Úgy értem, a kegyetlenkedésnek természetesen soha nincs valódi értelme, de Vlad brutalitását magyarázzák azzal is, hogy így akarta megszilárdítani hatalmát és rendet tenni a fejedelemségben. Havasalföldön ugyanis nem volt életbiztosítás az uralkodói cím birtoklása.

A fejedelmek általában csak pár évig regnáltak, de volt olyan időszak is, amikor évente váltották egymást. Ez logikusan a központi hatalom meggyengüléséhez vezetett, hiszen az uralkodónak arra se volt ideje, hogy a saját fejedelmi palotáját és szolgálólányait kiismerje, nemhogy az ország ügyeivel érdemben foglalkozzon.

Ez pedig ahhoz vezetett, hogy elképesztő módon elharapózott a bűnözés az országban, mindenki lopott rabolt, gyilkolászott kedvére, és Vlad ennek akart véget vetni, amikor bevezette a könyörtelen kivégzési módszereket.

Lehet, hogy van ebben valami, de ez még nem magyarázza a tényt, hogy a leírások szerint Vlad igenis örömét lelte, élvezte a kivégzéseket, kínzásokat.

Mindenesetre több mint valószínű, hogy nem volt teljesen normális, mert 1459-ben úgy dönt, hogy szembefordul az őt trónra segítő törökökkel, beszünteti az adófizetést, 1460-ban pedig átáll a másik oldalra, és Mátyással köt szövetséget.

A törökök elsőre nem is hiszik el, hogy Vlad elárulta őket, de a fejedelem elég erős jelzést küld nekik azzal, hogy az adót követelő török követek fejére szögelteti a turbánjukat, amikor azok nem hajlandók a tisztelet jeleként fedetlen fejjel megjelenni előtte.

Nem is marad el a török válasz, viszont Vladba ugye szó szerint beleverték a török tanárok a hadművészetet is, ezért az elmozdítására küldött török sereget megveri, vezetőjét, Hamza basát és a hadifoglyokat – micsoda meglepetés – karóba húzatja.

De Vlad nem áll meg itt, a következő télen átkel a Dunán és török területeket támad meg, elképesztő mészárlást rendezve, hadjáratának 38 ezer török esik áldozatul.

Ez már komoly dolog, az üggyel II. Mehmed szultán személyesen kezd el foglalkozni, hiszen egy vazallus állam sikeres lázadása nem kívánatos precedenst teremthetne a török érdekszférában.

A szultán 1462-ben hatalmas sereggel indul meg Havasalföld ellen, állítólag háromszoros túlerőben volt Vladdal szemben.

Vlad egészen a fővárosig, Targovistéig hátrál a törökök elől, út közben felégetve a szántóföldeket, a termést, a falvakat, elhajtja az állatokat, megmérgezi a kutakat és gerillamódszerekkel folyamatosan zaklatja a török sereget, de döntő csatára nem hajlandó kiállni.

Manapság már megszokott dolog, hogy a modern hadseregek megpróbálnak legalább látszólag kulturáltan háborúzni, ami pl. azt is jelenti, hogy igyekeznek a civil lakosságot és annak javait kihagyni a mókából.

Vagyis ma már nem szokás magántulajdonban lévő házakat, terményt, kocsit katonai célra lefoglalni, a hadseregek saját maguk, a saját rendszerükön belül oldják meg a szállítást, ellátást, szállást.

Vlad idejében azonban ez még nagyon nincs így, egy expedíciós hadseregnek sem ideje, sem kedve nem volt mindent magával cipelni, vagy pedig hosszú hadtápvonalakat fenntartani a katonák ellátása érdekében.

Röviden és tömören: a törökök út közben rabolták össze a seregnek szükséges javakat.

Na, ezt az általánosan alkalmazott módszert húzta keresztül Vlad felperzselt föld taktikája, a törökök egyszerűen nem találnak maguknak elég vizet, élelmet és takarmányt az állataiknak.

Ráadásul, mintha fantomokat kergetnének, Vlad emberei néha felbukkannak, megölnek pár törököt, felgyújtanak néhány sátrat, vagy elhajtanak pár lovat, és eltűnnek.

Ennek a továbbfejlesztett változata, amikor Vlad török ruhába öltözteti az embereit, majd rátámadnak a pihenő török táborra. Természetesen őrült kavarodás támad, kitör a pánik, a törökök nem értik, hogy miért ölik őket a saját embereik.

És a folyamat egy idő után öngerjesztővé válik, Vladék már rég nincsenek a táborban, amikor a törökök még mindig saját magukkal harcolnak. A források szerint több mint egy napig, és ezalatt több török esik el a saját bajtársai fegyvereitől, mint a havasalföldiekétől.

Vlad végül egyáltalán nem hajlandó kiállni a török sereggel szemben, azt is hagyja, hogy azok bevonuljanak a fővárosba. Nem véletlenül ilyen engedékeny, ugyanis ott a törököket „Vlad erdeje” fogadja, 20 ezer török hadifogoly levágott feje karóra tűzve.

És ezt már nem tudja bevenni a törökök gyomra. Elcsigázottak, éheznek, minden bokor mögött csapdák leselkednek rájuk, a kutakból nem lehet inni, semmi sem lehet rabolni, az ellenség megfoghatatlan, ráadásként pedig ott a karóerdő.

Úgy döntenek, hogy Vlad nem ember, tehát nem is lehet legyőzni, ezért kivonulnak az országból.

Ezzel pedig megint felmerül Vlad őrültségének és szadizmusának kérdése. Kétségtelen, hogy „piszkos” háborút vívott, azaz nem a konvencionális eszközökkel verte meg a törököket. Ugyanakkor viszont nem nagyon volt más választása, hiszen Mehmed háromszoros túlerőben volt.

Más kérdés, hogy „normális” hadvezérek nem szoktak kutakat mérgezni és hadifoglyok fejét karóba húzni, vagy legalábbis nem alapoznak ezekre az eszközökre stratégiát (persze ismerünk több kivételt Vladon kívül is).

Vlad viszont megtette, és bármennyire is nem helyeselhető a módszer, hatékonynak bizonyult, megmentette országát és trónját a török hódoltságtól. Vagyis megint nem lehet eldönteni, hogy beteg szadista, vagy zseni.

Túl sokáig azonban nem örülhet a győzelemnek, ugyanis bár Mehmed hazatér, de amikor már nem rémálmodik a Havasalföldön átélt/látott borzalmak miatt, akkor eszébe jut, hogy van neki egy másik fejedelmi túsza is, Radu, Vlad öccse.

Radu pedig hajlandó a bátyja ellen hadba vonulni, ez mondjuk sokat elárul a családról. Kap is egy török sereget, amivel újra megtámadja Havasalföldet.

Nem tudni miért, de Vlad az öccsével szemben már nem veti be a törökök ellen kipróbált módszereket, vagy azok nem sikeresek, mert végül elmenekül az országból és meg sem áll Erdélyig.

Itt állítólag személyesen találkozik Mátyással is, akit természetesen arra próbál meg rávenni, hogy segítse őt vissza Havasalföld trónjára.

Úgy tűnik azonban, hogy Radu ravaszabb politikusnak bizonyul, vagy Mátyásnak is elege van Vlad kegyetlenkedéseiből és kiszámíthatatlanságából, mert születik ugyan egyezség, de nem Vlad és Mátyás között, hanem Mátyás és Radu között.

Ennek következtében Mátyás bebörtönzi Vladot, amihez valószínűleg hozzájárult az is, hogy az erdélyi szász városok úgy érzik, eljött az ideje a törlesztésnek, és azzal panaszolják be Mátyásnál Vladot, hogy az lepaktálni készül a törökökkel.

Mátyás meg nem hülye, pontosan tisztában van vele, hogy a törökök akkor se állnának szóba Vladdal, ha nagyon, de tényleg nagyon szépen kérné őket, de a vád jó indok a letartóztatáshoz.

Havasalföld történelme ezek után már Vlad nélkül kacskaringózik tovább és emberünk további sorsáról eltérő források maradtak fenn.

Történelmi tény, hogy 1476-ban egy nagyon rövid időre, mindössze pár hónapra még visszaszerzi a havasalföldi trónt, de hogy pontosan hogyan, miért, és utána miért nem tudja megtartani, azt nem tudjuk biztosan.

Haláláról többféle verzió van forgalomban: kivégezték, börtönben halt meg, ütközetben esett el, a mellőzött bojárok merényelték meg, illetve a kedvencem, miszerint idősebb korára egészen megszelídült, sőt még a Corvin házba is beházasodott. Ugye, ez a legvalószínűtlenebb verzió.

Az biztosan tűnik, hogy akárhogy is halt meg, a törökök hangsúlyt fektettek arra, hogy megszerezzék a fejét, amit aztán kitűztek egy karóra, ezzel bizonyítva a világnak, de leginkább saját maguknak, hogy hatalmuk van az Ördög felett.

III. Vlad mindössze hat évig volt Havasalföld fejedelme, és kérdéses, hogy Stoker Drakulája nélkül ma tudna-e róla bármit is a tágabb közönség.

Sokkal valószínűbb, hogy egy kevéssé ismert, bár rendkívül véres történelmi kor elfeledett uralkodója lenne, akit csak a szűkebb történész szakma ismerne.

Manapság egyébként érzékelhető főleg a román történészek részéről kísérlet arra, hogy tisztára mossák Vlad emlékét. Arra hivatkoznak, hogy Vladot a későbbi korok, illetve ellenfelei feketítették be, és valójában nem is volt annyira erőszakos, mint ahogy azt a források állítják, vagy legalábbis nem élvezte annyira.

Ez az ő részükről érthető is, hiszen Drakula és ezzel III. Vlad az egyik legfontosabb román exportcikk.

Ettől viszont még nagyon úgy tűnik, hogy III. Vlad legalább részben őrült és teljesen szadista volt, ami mondjuk a gyerekkora ismeretében legalábbis érthető, és ezek a tulajdonságok végül hozzásegítették Havasalföld fejedelmi trónjához és a törökök feletti győzelemhez.

Természetesen nem lehet és nem is szabad 21. századi erkölcsi elvek mentén megítélni egy 15. századi nemes tetteit, de tény, hogy III. Vlad Tepes még az egyébként vérrel keretezett közékkor rettegett uralkodó közül is kiemelkedik.

És azt sem szabad elfelejteni, hogy nélküle valószínűleg nem létezne Drakula, vagy nem abban a formában, ahogy a vérszívó grófot ma ismerjük.

Zsiráf

Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold, hogy én is tudjam! 🙂

A Vagdalthús hadművelet

1943. január 28-án a londoni St. Pancras kórházban belehal öngyilkossági kísérletének következményébe a 34 éves Glyndwr Michael.

Három hónappal később, 1943. február 30-án, Londontól mintegy 2000 kilométerre, a spanyol tengerparton egy halász megtalálja a brit tengerészgyalogság 31 éves őrnagyának, William Martinnak a holttestét.

A testtel együtt pedig egy aktatáskát, aminek tartalma alapján a német hírszerzés, az Abwehr, azt a következetést vonja le – tévesen, és a brit titkosszolgálat céljainak megfelelően -, hogy a szövetségesek hatalmas partraszállást terveznek Szardínia szigetén és Görögországban.

Hogy mi az összefüggés a két eset között?

Az, hogy valójában a Spanyolországnál megtalált Martin őrnagy soha nem létezett, egy aprólékosan felépített, kitalált személyiség volt, akihez „kölcsönvették” Glyndwr Michael testét, az akció pedig arra irányult, hogy a németekkel elhitessék, a szövetségeseknek eszükben sincs partra szállni Szicíliában.

Pedig de.

A német hírszerzés így áldozatául esett a Második Világháború egyik legnagyobb átverésének, amit a brit titkosszolgálat tervezett meg és hajtott végre annak érdekében, hogy elterelje a németek figyelmét a szicíliai partraszállásról.

Teljes sikerrel.

Következzen most egy egészen elképesztő és fordulatos titkosszolgálati hadművelet a Második Világháborúból, aminek néhány eleme tényleg a hihetőség határát súrolja, és bizonyítja, hogy a legcsavarosabb történeteket mindig az élet – és a háború – írja.

Készüljetek fel, lesz itt minden és mindenki: beköszön Ian Fleming, a James Bond könyvek írója, egy hullát lopó halottkém, egy analfabéta spanyol halász, egy 190 centis brit kém, akinek hobbija a rovarok párzási szokásának vizsgálata, egy szintén brit, mérhetetlenül gazdag korvettkapitány, egy igazán bátor tengeralattjáró parancsnok, egy rövidlátó autóversenyző és még jó pár hihetetlen figura.

Mindezt pedig megfejeljük a német hírszerzés mérhetetlen bénázásával és hozzá nem értésével.

Ígérem, érdekes lesz, tartsatok most is velem!

Nézzük először a történelmi hátteret, hogy az a néhány olvasó is képben legyen, akinek nem hobbija a Második Világháború.

1943. január 14. és 24. között megtartják a casablancai konferenciát Winston Churchill brit miniszterelnök és Franklin D. Roosevelt amerikai elnök részvételével.

A konferenciáról igazoltan hiányzik egy bizonyos Sztálin nevű atyafi, aki a sztálingrádi csata és a 2. magyar hadsereg Don folyónál zajló tragikus és sokszor megénekelt vendégszereplése miatt kimenti magát, de természetesen küld néhány üveg egészen kiváló vodkát, a mellékelt levélben pedig sürgeti a második front megnyitását.

Ha erről nem is döntenek a konferencián, de sok minden másról igen, többek között január 20-án elhatározzák Szicília bevételét.

Szicília elfoglalása több okból is fontos a szövetségesek számára. Egyrészt így terveznek csapást mérni az olasz fasizmusra és Mussolinira, valamint a sziget elfoglalása ugródeszkaként szolgálna először a szárazföldi Olaszország megtámadásához, majd pedig onnan a Németország elleni hadműveletekhez.

Másrészt a sziget egyébként is stratégiai fontosságú, mert amíg nem tudják elfoglalni a németek által ott üzemeltetett reptereket, addig tulajdonképpen semmilyen komolyabb európai hadműveletbe nem érdemes belekezdeni.

Szicília egyik érdekessége, hogy sziget, azaz szárazföldön keresztül viszonylag nehéz megtámadni, és ez a jellegzetessége a szövetséges stratégáknak is feltűnik. Így kénytelenek a partraszállás mellett dönteni.

A partraszállás szó hallatán a legtöbb hadműveleti tervező homlokát kiveri a víz, ugyanis minden ellenkező híresztelés dacára annak esélye, hogy egy ilyen akció sikeres legyen, bizony igen csekély.

A partraszállás ugye azt jelenti, hogy a tenger felől, hajókon szállítunk mindent az ellenséges partokhoz: embert, lőszert, tankot, felszerelést, utánpótlást, élelmet, óvszert (de tényleg…) és még ki tudja mi mindent.

Az ellenség pedig eközben a parton beásva figyel és az előre pontosan belőtt fegyvereivel iszonyatos mészárlást rendez a parti zűrzavarban tébláboló, viszonylag szűk helyen feltorlódó tömegben.

A szövetségesek ekkor már túl voltak ugyan egy észak-afrikai partraszálláson, de az sem léptékében, sem az ellenállás nagyságában nem volt ahhoz hasonlítható, mint amire Szicílián lehetett számítani. Afrikában 650 hajóval és mintegy 65 ezer emberrel turnéztak, érdemi ellenállás pedig tulajdonképpen magánál a partraszállásnál nem volt.

Amerikaiak szállnak partra Algirnál

Márpedig egy ilyen akciónál mindig az első néhány óra a legkritikusabb, amikor az emberek és a hadianyag a hajókról a szárazföldre kerül. Ha az ellenségnek van elég ereje a helyszínen, akkor ez az a pont, amikor viszonylag kis erővel is vissza lehet nyomni a partraszállókat a tengerbe.

Észak-Afrikához képest a szövetségesek a szicíliai partraszállást több mint 6000 hajóval, 160 ezer emberrel, 1000 repülővel és 140 ezer óvszerrel (ugye, ugye…) tervezik, csak az első napon!

A különbség tehát nagyságrendi, ráadásul az ellenállás is várhatóan komolyabb lesz. Nem is feltétlenül az a 200 ezer olasz katona jelent majd problémát, akik a szigeten állomásoznak, mert azok nagy részének vagy a fasizmusból van elege, vagy a háborúból, vagy mindkettőből.

Ennél jóval komolyabb tényező viszont a német 15. Páncélgránátos Hadosztály és a Hermann Göring Páncélos Hadosztály a maguk összesen 60-70 ezer jól képzett és harcedzett katonájával. Ha ők időben értesülnek a partraszállásról, akkor bőven képviselnek olyan harcértéket, hogy a szövetséges akciót katasztrófává változtassák.

Ráadásul – bár ezt hivatalosan és nyíltan nem hangoztatják – a szicíliai partraszállást a két évvel későbbi normandiai főpróbájának szánják. Ha elbukik, akkor valószínűleg a normandiai sem valósult volna meg, legalábbis nem abban a formában, ahogy ma ismerjük, vagyis a történelem is másfelé kanyargott volna.

A lényeg, hogy Casablancában eldőlt, hogy lesz szicíliai partraszállás, az akció pedig a Husky hadművelet nevet kapja. Főparancsnoka az amerikai Dwight D. Eisenhower, brit részről a 8. hadsereg vesz részt benne Montgomery tábornok vezetésével, amerikai részről pedig a 7. hadsereg Patton tábornok irányításával.

Bernard Montgomery tábornok

Eisenhower egyébként nincs elragadtatva a partraszállás ötletétől, leginkább azért, mert furcsa módon a németek sem – teljesen – hülyék. Szicília annyira egyértelmű célpont egy szövetséges támadáshoz, hogy szinte lehetetlennek tűnik sikeresen végrehajtani, a németek számítanak rá, készülnek rá.

Tehát az egy dolog, hogy elhatározták a Husky hadműveletet és megkezdődött a tervezése, de ha valahogy nem terelik el a németek figyelmét Szicíliáról, mint a partraszállás célpontjáról, akkor borítékolhatóan vérfürdő lesz. Vagy ahogy a téma egyik szakértője megfogalmazta: „El kell hitetni a németekkel, hogy a fehér az fekete, de legalábbis szürke.”

Ezért a Husky hadművelettel párhuzamosan a szövetségesek elindítanak egy másik akciósorozatot is, a Barclay hadműveletet, ami egy rendkívül összetett, bonyolult és rengeteg erőforrást felhasználó, megtévesztések sorozatára épülő titkosszolgálati művelet volt. Egyetlen célja pedig az, hogy elhitessék a németekkel, hogy a szövetségeseknek eszük ágában sincs megtámadni Szicíliát.

A Barclay hadművelet részletes kifejtésére most se időnk, se elég helyünk nincsen, elégedjünk meg annyival, hogy ennek a szövevényes tervnek volt egyik része posztunk tárgya, a Vagdalthús hadművelet.

De ne szaladjunk előre, mert a Vagdalthús története a casablancai konferencia előtt pár évvel kezdődik.

1937-ben megjelenik egy közepes színvonalú krimi, A kalapos kalapja címmel. Maga a történet felejthető, de írója annál érdekesebb. Basil Thomson életútja önmagában megérne egy posztot, a kalandos életű úriember volt Tonga miniszterelnök-helyettese, a sziámi király tanítója, a dartmoori börtön igazgatója, rendőr, és ebben a minőségében kihallgatta például Mata Harit is. És egyébként ártatlannak találta, bár ez a hölgyön – mint tudjuk – nem segített.

A kalapos kalapja

A regény főszereplője Richardson nyomozó, aki egy pajtában talált halott ügyében tüsténkedik. A történet során fokozatosan kideríti, hogy a halott zsebében talált minden irat, levél és okmány hamisítvány.

A könyvet elolvassa egy harmincas évei elején járó tengerésztiszt és haditengerészeti hírszerző is, bizonyos Ian Flaming, a James Bond könyvek későbbi írója. A „hamis okmányok egy halott zsebében” motívum megtetszik neki, és amikor két évvel később, 1939-ben, azt a feladatot kapja, hogy ötleteljen, hogyan lehetne átverni a németeket, akkor az ebből a célból készült emlékeztető 28. pontjában Flaming egy nagyon hasonló lehetőséget vet fel.

Ian Fleming

Eszerint alkalomadtán érdemes lenne megpróbálkozni azzal, hogy egy pilótának beöltöztetett halottat dobnak le, mintha nem nyílt volna ki az ejtőernyője, a zsebében pedig szigorúan titkos sürgönyöket tesznek, amik tartalmát a németek majd jól elhiszik.

Flamingről egyébként érdemes tudni, hogy soha egy percet sem harcolt a háborúban – ellentétben pl. a bátyjával, aki a német ULTRA egyik példányának megszerzésében jeleskedett –, viszont tehetséges és fantáziadús hírszerzőnek és szervezőnek bizonyult. Közvetlen feletteséről, John Godfrey admirálisról mintázta Bond főnökének, M-nek a karakterét, illetve az admirális alkoholfogyasztási szokása (vodka-martini, felrázva, nem keverve) ihlette Bondét is.

James Godfrey admirális

Most pedig ugorjunk vissza 1943-ba, és ismerkedjünk meg a Vagdalthús hadművelet két legfontosabb szervezőjével: Cholmondeley hadnaggyal és Montagu korvettkapitánnyal!

A 25 éves Charles Christopher Cholmondeley a Brit Királyi Légierő 25 éves hadnagya, 190 centi magas, 45-ös lábbal és vicces bajusszal. A tökéletes angol úriember mintapéldánya, karót nyelt, mindig elegáns, fanyar humorral, aki szabadidejében veterán autókat újít fel, a rovarok párzási szokásait vizsgálja és revolverrel vadászik fogolyra. Mármint a madárra.

Ég a vágytól, hogy harcolhasson a németek ellen, és az életkora rendben is lenne, a látása azonban nagyon nem, ezért frontszolgálatra alkalmatlannak minősítik. Nem kell azonban nagyon elkeserednie, mert hamar kiderül, hogy született stratéga és hadműveleti tervező, és ezt szerencsére a felettesei is felismerik.

Cholmondeley hadnagy így kerül át az MI5-hoz, a brit kémelhárításhoz, ahol amolyan ötletember funkciót tölt be: ki kell találnia, hogy hogyan lehet lebuktatni a németek Angliába küldött ügynökeit.

Másik hősünk, Ewen Montagu, a 42 éves ügyvéd, aki hivatalosan a brit flotta tagja korvettkapitányi rangban, a valóságban azonban a Haditengerészeit Hírszerző Hivatal állományába tartozik, kb. hasonló munkakörrel, mint Cholmondeley a kémelhárításnál.

Montagu mesésen gazdag családból származik, Swaything báró középső fia, kiváló iskolákba járt, csodaszép felesége és két gyereke van, akik London bombázása miatt Amerikába utaznak. Már a háború előtt is tehetséges és ismert ügyvédnek számított, hidegvérű, okos, van érzéke a részletekhez és az összetett problémák egyszerű részfeladatokra bontásához. Tud azonban lobbanékony is lenni, főleg akkor, ha úgy ítéli meg, hogy nála szerényebb értelmi képességűek próbálják megmondani neki, hogy mit csináljon.

És mivel Montagu igen okos volt, ezért sokszor jött indulatba…

Mindketten tagjai a 20-as Bizottságnak, ami a kettős ügynökökkel foglalkozik és a Double Cross, azaz Kettős Kereszt hadműveletet irányítja. A Double Cross független volt a Barclay és a Husky hadműveletektől, de nyilván hatással volt mindkettőre, tekintve, hogy a brit kémelhárítás gyakorlatilag a németek által Angliába küldött összes német kémet elfogta.

A letartóztatott német kémeknek két lehetőséget ajánlottak: golyó általi halál a Tower falánál, vagy átállnak, és kettős ügynökként folytatják. A legtöbben a második lehetőséget választották.

Ehhez jött még egy bizonyos Garbo nevű ügynök hihetetlen sztorija, aki elhitette a német Abwehrrel, hogy nekik kémkedik, valójában azonban az angolok oldalán ált, a németeknek pedig azt mondta, hogy rengeteg embert szervezett be, akik szintén Németországnak akarnak kémkedni rajta, mármint Garbon keresztül.

A dolog pikantériája, hogy a Garbo soha, egyetlen embert sem szervezett be, az általa foglalkoztatott és rajta keresztül a németeknek jelentéseket küldözgető ügynökök mind kitalált személyek voltak, akik soha nem léteztek. Ezeket a képzeletbeli ügynököket azonban mind fel kellett építeni, saját élettörténetet, szokásokat, szakmát, családot alkotni nekik.

A Kettős Kereszt hadművelet egyébként annyira sikeres volt, hogy a németek még a háború után évtizedekig nem voltak hajlandó elhinni, hogy képzeletbeli ügynökök küldözgettek nekik kitalált híreket.

Ezeknek az ügynököknek az irányításával foglalkozott a 20-as Bizottság, ahol először találkozott Cholmondalay és Montagu, előbbi a kémelhárítás, utóbbi a hírszerzés delegáltjaként. És mint a bizottság tagjai, hozzáférhettek a legtitkosabb, háborúval kapcsolatos anyagokhoz is, így kerül mindkettejük kezébe Fleming 1939-es emlékeztetője.

Megakad a szemük a 28-as ponton, és megindul a fantáziájuk. Egy londoni klubban eltöltött néhány átbeszélgetett-iszogatott esete után arra jutnak, hogy az ötlet nem is olyan rossz, alkalomadtán meg lehetne valósítani.

És akkor hopp, jön az alkalom: a Szicília megtámadását jelentő Husky hadművelet, amit a Barclay hadművelettel igyekeznek megtámogatni.

Hogyan hitessék el a németekkel, hogy nem akarják megtámadni Szicíliát, mikor mindenkinek egyértelmű, hogy a sziget fontos stratégiai pont, ami szinte felkínálja magát a támadásra?!

A Barclay hadművelet keretében például a szövetségesek látványosan nekiálltak görög tolmácsokat toborozni, görög útikönyveket osztogattak a katonák között, ügyeltek rá, hogy nem létező katonai egységek úgy rádiózzanak egymással, hogy azt a németek le tudják hallgatni és arra következtessenek, hogy nagyszabású katonai akció készül Görögország ellen.

Ezek azonban mind csak közvetett utalások voltak, kellett valami, ami ráveszi a németeket arra, hogy ne hallgassanak a saját megérzéseikre, a katonai stratégáik előrejelzéseire és a józan észre, és vessék el Szicíliát, mint lehetséges célpontot.

Cholmondeley-nek és Montagunak pedig beugrik, hogy itt a lehetőség, hogy komolyan kidolgozzák Fleming emlékeztetőjének 28-as pontját: egy szövetséges, lehetőleg magas rangú tiszt, aki futárként balesetet szenved, a vele lévő szigorúan titkos – hamis – iratokból pedig a németek végleg levonhatják a következtetést: nem lesz támadás Szicília ellen.

A két tiszt felettesei rábólintanak az ötletre, egy próbát megér, dolgozzák ki a részleteket! Bár egyértelmű ígéretet nem kapnak arra, hogy tényleg be is vetik majd az ötletüket. Ebben a korai szakaszban egyébként még neve sincs a projektnek, nem Vagdalthúsnak hívjak, hanem egymás között csak trójai falóként emlegetik.

Megalakul a 17M Iroda Montagu vezetésével és néhány titkárnővel egy szűk, alagsori irodában, és hőseink nekikezdenek a munkának.

Amiről hamarosan kiderül, hogy nem is olyan egyszerű és számos buktatója van.

Azt az ötletet hamar elvetik, hogy repülőből dobjanak ki egy holttestet, mintha repülőszerencsétlenség miatt ugrott volna ki és nem nyílt volna ki az ernyője, mivel megjósolhatatlan, hogy a földbe csapódó emberi test mennyire roncsolódik és mennyire mennek tönkre a vele lévő iratok.

Végül marad a repülőgép baleset, de átteszik a tengerre, azaz a gép a tengerbe csapódik – elméletileg –, a futár hulláját pedig partra mossa a víz. Természetesen erre nem akarnak feláldozni egy gépet, a terv az, hogy hajóval szállítják a kijelölt helyre a testet és a part közelében a vízbe engedik.

Következik az egyik legnehezebb probléma megoldása: honnan szerezzenek alkalmas hullát?

Azt gondolhatnánk, hogy mivel Anglia háborúban áll, ezért csak nem lehet olyan problémás szerezni egy halottat. Cholmondalay és Montagu azonban hamarosan szembesül azzal, hogy dehogynem, ugyanis még a háborús Angliában is működik a bürokrácia és a legtöbb hullához tartozik egy ügy, amihez meg tartozik legalább egy akta, amit nyilván tartanak.

Ráadásul vannak kritériumok is a halottal szemben: stimmelnie kell az életkorának, tehát túl öreg nem lehet, max 30 év körüli. Nem lehet rajta látható testi fogyatékosság, sérülés, sebesülés, vagy olyan dolog, ami alapján, ha élne, akkor nem lehetne katona, pláne nem magas rangú tiszt.

Tehát a bombázások áldozatai eleve nem jöhetnek szóba, a 20 és 30 közötti életerős férfiak többsége pedig a frontokon harcol, ahonnan megint nem lehet beszerezni a megfelelő testet, hiszen a háborús összecsapásokban általában nem külsérelmi nyomok nélkül szoktak elesni a katonák.

A bombázott London

És ne feledkezzünk el a halott rokonságáról sem, nem árt, ha együttműködőek a hatóságokkal, és megelégszenek azzal a magyarázattal, hogy Angliának szüksége van szerettük testére, de azt nem mondhatják el, hogy mire és hol…

Ráadásul tovább szűkíti a lehetőségeket, hogy a németekkel azt kell majd elhitetni, hogy a futár vízbe fulladt, de végül több orvossal konzultálva abban maradnak, hogy egy vízi hullának nem kell feltétlenül víznek is lennie a tüdejében.

Kezd vakvágányra futni a dolog, még az is felmerül, hogy kiásnak egy hullát, azaz egyszerűen ellopják, de ezt végül elvetik, leginkább egy esetleges lebukás következményei miatt.

Montagu végül egy profihoz fordul, és Bentley Purchase londoni halottkém segítségét kéri. Purchase pedig megígéri, hogy figyelni fog, és ha a munkája összehozza egy megfelelő delikvenssel, akkor mindenképpen értesíteni fogja a 17M irodát.

Sir William Bantley Purchase

És itt jön be a történetbe az első bekezdésben már említett Glyndwr Michael.

Glyndwrnek sajnos nem igazán osztott nyerő lapokat az élet, sőt, akár azt is mondhatjuk, hogy egyáltalán nem kapott lapokat.

1909. január 4-én született Walesben, Sarah Ann Chadwick analfabéta háztartásbeli és Thomas Michael szénbányász fiaként.

Thomas Michael még a Sarah-val való kapcsolata előtt szifiliszes lett, amit szerencsésen átragasztott a párjára is, tehát Glyndwr veleszületett szifilisszel jött a világra, ami komolyan károsította az idegrendszerét is, egész életében mentális problémákkal küzdött.

Apja, Thomas, pedig alkoholizmussal, aminek következtében gyakran kényszerül arra, hogy munkahelyet váltson, és ilyenkor költözik vele a család is. A probléma az, hogy egyre nyomorúságosabb helyeken laknak, és egyre kevesebb pénzből próbálnak megélni, gyakran enni sincs mit, a gyereket – Glyndwrnek van néhány testvére is – cipőt csak vasárnaponként hordanak a templomban.

Thomas Michael egészsége az 1920-as évek elejére vészesen megromlik a 30 évnyi bányászat, az alkohol és a kezeletlen szifilisz következtében. Öngyilkosságot kísérel meg, ami nem sikerül, de beutalják egy elmebetegekkel foglalkozó intézménybe, ahonnan már soha többet nem jön ki, 1928 karácsonyán belehal a szifilisz szövődményeibe.

Glyndwr anyja így egyedül marad négy kiskorú gyerekkel és a következő évtizedben állami segélyekből, alamizsnából és koldulásból tartja el magát és a családot.

Glyndwr lassan felnő, természetesen szinte nulla iskolai oktatás mellett, leginkább idénymunkákat és egyéb apróbb feladatokat vállal, úgy próbál segíteni az anyjának.

Sarah Ann Chadwick 1940. január 15-én, 66 éves korában szívroham következtében hal meg, ezzel Glyndwr elveszíti az egyetlen hozzá igazán közelálló embert is.

Azt nem tudjuk, hogy a következő három évben Glyndwr mit csinál, és azt sem, hogy hogyan kerül Londonba, az viszont tény, hogy 1943. január 26-án egy elhagyott raktárban bukkannak rá, akut mérgezési tünetekkel.

Az biztos, hogy a mérgezést foszfor tartalmú patkányméreg okozta, de az soha nem derül ki, hogy Glyndwr szándékosan mérgezte meg magát, vagy pedig meghalni ugyan nem akart, de annyira éhe volt, hogy minden mindegy alapon ette meg a kenőcsös állagú patkánymérget, anélkül, hogy tudta volna, mit is eszik.

A foszformérgezés szörnyű halál, ezért a részletezésétől és tüneteiről megkíméllek most titeket, főleg, hogy emberünk ahhoz nem vitt be elég mérget a szervezetébe, hogy azonnal meghaljon, de ahhoz igen, hogy végzetesen károsodjon a mája, és csak két napi kínlódás után, január 28-án halljon meg.

A szükséges papírokat régi ismerősünk, Bentley Purchase álltja ki, és nem feledkezik meg a 17M irodának tett ígéretéről.

Glyndwr Michael ugyanis szinte az összes követelménynek megfelel, amit Montaguék támasztottak a szükséges halottal szemben: az életkora rendben van, nem látszik rajta külsérelmi nyom, az meg most már lényegtelen, hogy életében milyen mentális problémái voltak, amik miatt egyébként hivatalosan alkalmatlannak minősítették a katonai szolgálatra. Apja, anyja halott, testvéreivel nem tartja a kapcsolatot, tehát a rokonsággal sem kell bajlódni.

Egyetlen gond van, és az a mérgezés. A foszfor ugyanis egyrészt nyomot hagy az ember arcán/bőrén, másrészt súlyosan károsítja a májat, amit egy képzett német patológus azonnal ki fog szúrni, ha boncolásra kerül a sor.

Cholmondeley és Montagu azonban nem nagyon válogathat, közel és távol Glyndwr holtteste az egyetlen olyan jelölt, ami kb. megfelel az igényeiknek, a boncolással járó kockázatot vállalniuk kell, illetve mint majd látni fogjuk, igyekeznek úgy alakítani az eseményeket, hogy ne is kerüljön sor boncolásra.

Bentley Purchase tehát kiállítja a szükséges iratokat, pontosabban az angol halottkémi intézmény meglehetősen komoly eljárásjogi hatalmát kihasználva tulajdonképpen meghamisítja az iratokat és ezzel valójában eltünteti/ellopja Glyndwr Michael holttestét. A halotti bizonyítványba pl. azt írja, hogy a temetésről az elhalt rokonsága intézkedik, ami ugye nem igaz, mert Glyndwr testvéreit egyáltalán nem értesítik.

A holttestet egy, a titkosszolgálattal már korábban is együttműködő hullaházban „rejtik el” szárazjégbe ágyazva, amivel igyekeznek meggátolni a túlzott bomlást. Orvosokkal való konzultálás után arra jutnak, hogy ilyen formában maximum három hónapig tárolhatják a testet, utána a bomlás már olyan mértékű lesz, hogy nincs az az amatőr német illetékes, aki elhinné, hogy a vízben talált test csak pár nappal korábban halt meg.

Cholmondeleynek és Montagunak tehát kb. három hónapja maradt, hogy teljesen kidolgozzák és felépítsék az akciót, ami fokozatosan egyre nagyobb figyelmet és jelentőséget kap: kiderül, hogy igenis végre fogják hajtani a hadműveletet, ami most már hivatalos fedőnevet is kap, innentől nevezik Vagdalthús hadműveletnek.

A hulla problémája tehát megoldódni látszik, jön a következő lépés: a futárnak nevet és személyiséget kell találni. Hosszas mérlegelés után elvetik azt a lehetőséget, hogy teljesen a nulláról építsenek fel egy „emberi életet”, de egy már létező katonatiszt személyiségét sem merik teljes egészében kölcsönvenni, ezért egyfajta hibrid megoldás születik.

Úgy döntenek, hogy a futár a brit tengerészgyalogság kötelékébe fog tartozni, akiknek tisztjei szerepelnek a Haditengerészeti Lajstromban, amiről Montaguék tudják, hogy a németek is rendelkeznek egy példányával.

Nevet tehát onnan kell választani, és végül azért lesz Martin, mert Montagu felfigyel arra, hogy a Lajstrom szerint a tengerészgyalogságnál nem kevesebb, mint 10 Martin nevű tiszt szolgál.

Így esik a választás William Martin őrnagyra, aki tehát egy létező személy volt, egyébként a flotta pilótája, aki a történet idején amerikai pilótákat képzett éppen ki, és a 17M iroda gondoskodik róla, hogy a közeli jövőben ne is kapjon más megbízást, olyat meg pláne nem, ami esetleg valamilyen módon a Vagdalthús hadművelet közelébe sodorná.

Természetesen hivatalosan nem értesítik arról, hogy „kölcsönvették” a nevét, az viszont kapóra jön, hogy az igazi Martin őrnagy korábban azon a Hermes nevű anyahajón szolgált, amit a japánok elsüllyesztettek.

Tehát amikor majd a Glyndwr Michael testével és Martin őrnagy nevével partra vetődő futár halálhírét hivatalosan is közlik, akkor a németek azt fogják hinni, hogy a futárról van szó, az igazi Martin őrnagy bajtársai, ismerősei pedig azt, hogy az őrnagy még a Hermes elsüllyedésekor halt meg, csak kicsit késve hozzák le a halálhírét.

Most már adott tehát Glyndwr Michael teste és William Martin őrnagy neve. Kezd alakulni a dolog, de Montaguék azt nem merik bevállalni, hogy az igazi Martin őrnagy teljes életét és karrierét is lenyúlják, ezért saját maguknak kell alkotni egy új személyiséget és életutat.

Montagu és Cholmondeley tehát nekiáll és elkezdik felépíteni William Martin őrnagyot, a brit tengerészgyalogság futárát. Mindent kitalálnak és megterveznek róla a legapróbb részletekig, milyen iskolákba járt, hogyan került a háború kitörésekor a flottához, ott hogyan osztották be először irodai munkára, ami nem tetszett neki, ezért átkérte magát a kommandósokhoz.

Fokozatosan kirajzolódik és elkészül Martin őrnagy élete és személyisége: egy többé-kevésbé átlagos angol tiszt, semmiben sem különösebben tehetséges, de azért mindenhez ért annyira, hogy elboldoguljon bármilyen feladattal, amivel megbízzák, és szokásosnak mondható ütemben emelkedjen a ranglétrán, ami azért a háborús időknek köszönhetően jóval gyorsabb, mint amire békeidőben számíthatna.

Anyja meghalt, apjával viszonylag szoros a kapcsolata, és van egy barátnője is – Pam –, akit nem sokkal korábban jegyzett el. Nem kimondottan gazdag, sőt, időről időre anyagi nehézségei is vannak.

Pamről egy fényképet is betesznek Martin őrnagy holmijába, a képen szereplő hölgy a 17M iroda egyik titkárnője.

Cholmondeley és Montagu összegyűjtik azokat az apróságokat is, ami egy átlagembernél általában megtalálható, így kerül majd Martin őrnagy zsebeibe néhány bélyeg, egy Szent Kristóf-medál, ceruzacsonk, egy doboz cigi és gyufa, használt buszjegy, stb.

Ráadásként a tárcájába bekészítenek néhány privát levelet és számlát is, így Pam két levelét, egyet pedig az apjától, egy nyugtát a jegygyűrű igen borsos áráról, valamint ezzel összefüggésben egy értesítést Martin őrnagy bankjától, amiben felhívják a figyelmét hitelkeretének túllépésére.

Ezeknél a személyes tárgyaknál/iratoknál azonban jóval fontosabb, hogy milyen hivatalos dokumentumokat vigyen Martin őrnagy, és azokat hogyan fogalmazzák meg, hogy a németek el is higgyék a tartalmukat.

Nyilván azt nem írhatják le, hogy „Nem tervezünk partraszállást Szicíliában”, ennél azért kifinomultabb módszer kell. Ráadásul az iratok tartalmán is csavarnak egyet, vagy ha úgy tetszik, akkor kockáztatnak.

Úgy döntenek ugyanis, hogy igenis megjelölik Szicíliát, mint a partraszállás helyét, de megpróbálják elhitetni a németekkel, hogy a szicíliai partraszállás csak figyelemelterelés lesz. Ha ezt a németek beveszik, akkor ezzel is időt nyernek majd a partra szálló csapatoknak, hiszen amikor megindul a támadás, akkor a német védők eleinte nem fognak mozdulni, hiszen úgy tudják, hogy csak csel az egész.

A feladat tehát bonyolult és végül úgy döntenek, hogy nem is hivatalos iratokat fog szállítani Martin őrnagy. Ennek főleg az az oka, hogy az igazán fontos és titkos jelentéseket soha nem futárral küldték, hanem diplomáciai postával, vagy kódolt rádióüzenetben. Ha Martin őrnagynál mégis ilyenek találnának, az felkeltené a németek gyanúját, tehát tuti lebukással járna.

Montagu ezért úgy dönt, hogy Martin őrnagy magánleveleket fog szállítani, mégpedig olyan magas rangú angol tisztek egymásnak írt leveleit, akiket a németek is ismernek és komolyan vesznek.

Így aztán két levél készül. Az egyiket Sir Archibald Nye tábornok, a Birodalmi Vezérkar helyettes főnöke küldi Sir Harold Alexander tábornoknak Tunéziába, a másikat pedig Lord Luis Mountbatten a földközi-tengeri flotta főparancsnokának, Sir Andrew Cunnunghamnak.

Mindkét levél tele van olyan, látszólag semmitmondó megjegyzésekkel, amiket egymást ismerő, már-már baráti viszonyban álló tábornokok szoktak irkálni egymásnak. Valójában azonban kifejezetten a németek kedvéért elrejtettek bennük olyan utalásokat, amikből egyértelműen arra lehet következtetni, hogy a szövetségesek egyidejű támadásra készülnek Szardínia és Görögország ellen, valamint elterelő hadműveletként partra szállnak Szicíliában is.

Ezekkel a levelekkel, mint ahogy magával a Vagdalthús hadművelettel is, az angolok egyébként óriási kockázatot vállaltak. Jóval nagyobb ugyanis annak az esélye, hogy az akció nem sikerül, mint annak, hogy igen.

Könnyen lehet, hogy a levelekben elrejtett célzások túl burkoltak ahhoz, hogy a németek egyáltalán megértsék őket. Vagy éppen ellenkezőleg, az Abwehr átlát a dolgon, és akkor nemhogy elterelnék a figyelmüket Szicíliáról, de megerősítik őket abban, hogy ott lesz a szövetséges támadás.

Cholmondeley és Montagu el is bizonytalanodnak az akció sikerét illetően, de a hadművelet szervezése már túl előrehaladott állapotban van, túl sok energiát és erőforrást fektettek bele, már nem lehet leállítani. Ráadásul Martin őrnagy küldetését már jóváhagyta Eisenhower tábornok, és Churchill is figyelemmel kíséri.

És tulajdonképpen mi történhet legrosszabb esetben? A németek nem hisznek Martin őrnagy leveleinek, vagy átlátnak a cselen, és akkor ugyanazt fogják gondolni, mint amit Martin őrnagy nélkül is gondolnak: Szicílián lesz partraszállás.

Ha viszont az Abwehr beveszi a trükköt, akkor hatalmas előnyhöz jutnak a szövetségesek, tehát úgy tűnik, hogy megéri a kockázat.

Elkészült Martin őrnagy „teste” és „személyisége”, megvannak az iratok is, most már csak két dolgot kell eldönteni: mivel szállítsák a tetthelyre az őrnagyot és hol is legyen ez a hely.

Nyilván a legkényelmesebb az lenne, ha Martin őrnagyot rögtön Hitler íróasztalára lehetne pottyantani, de ennél körülményesebb tervet kell kieszelni. Hosszas mérlegelés után végül arra jutnak, hogy az őrnagynak Spanyolországban kell partot érnie.

Ennek több oka is van: bár Spanyolország hivatalosan semleges a háborúban, de egyúttal ez azt is jelenti, hogy igen megosztott: a bürokraták és a hadsereg egy része fanatikusan kiszolgálja a németeket, a másik része pedig a szövetségesek felé hajlik.

Spanyolországban tehát elméletileg béke van, valójában azonban egy titkos és néma háború zajlik az országban, amit leginkább kémek vívnak egymással. A környéken akkoriban a legnagyobb az egy négyzetméterre eső szövetséges és német hírszerzők száma, mindenhol mindenki kémkedik mindenki ellen, mindezt természetesen diplomáciai fogadások és estélyek díszletei között.

Montaguék számíthattak rá, hogy ha Martin őrnagy holtteste a megfelelő spanyol kezekbe kerül, akkor azok a kezek ki fogják adni az iratok a németeknek.

Csakhogy. Itt megint jön egy csavar a történetben, ugyanis az angolok azzal is tisztában vannak, hogyha a németek megszerzik az iratokat, és megtudják, hogy az angolok megtudták, hogy a németek kezébe került a fontos aktatáska, akkor a németek arra fognak számítani, hogy az angolok ezért megváltoztatják a terveket, hiszen azokat már a németek is ismerik.

Nem egyszerű, ugye? Tehát a németek számára tulajdonképpen arra kell lehetőséget teremteni Spanyolországban, hogy lemásolhassák az iratokat, azok pedig utána sértetlenül visszakerüljenek az angolokhoz. Így a németek azt fogják hinni, hogy az angolok nem tudnak arról, hogy ők megszerezték a leveleket.

Mondom, több az esély a kudarcra, mint a sikerre.

A helyszín után jön a szállító jármű, ami szintén hosszas tanakodás után egy tengeralattjáró lesz, mégpedig a Norman Limbury Auchinleck Jewell hadnagy parancsnoksága alá tartozó Seraph.

Jewell hadnagy egyébként tipikusan az a tiszt, ahogy a tengeralattjárósokat elképzeli az ember: hidegkék szem, csibészes mosoly, flegma bátorság és pusztító egysorosok.

A hadnagy 1936 óta szolgál tengeralattjárósként és a háborúban már annyi mindent látott és olyan sok titkos küldetés hajtott végre, hogy nem nagyon lehet semmivel sem meglepni. Volt rá példa, hogy majdnem három napig feküdt tengeralattjárójával a tengerfenéken, mire sikerült megjavítani a sérült gépet, és a fulladás előtti utolsó pillanatban a felszínre emelkedni.

A Seraph tisztjei, jobbról a második Jewell hadnagy

Emberünk szívósságára jellemző, hogy 1941-ben megcsúszott és leesett egy fedélzeti nyílásba. Csak 1946-ban, egy rutin orvosi vizsgálaton derült ki, hogy akkor eltörte két csigolyáját, tehát a háború további részét tulajdonképpen törött nyakkal harcolta végig…

A 17M iroda egész jó emberismeretről tesz tanúbizonyságot, amikor úgy döntenek, hogy nem avatják be a tengeralattjáró legénységét abba, hogy mit is fognak pontosan szállítani. A tengeralattjárósok pont olyan babonások, mint a tengerészek, nem kell tudniuk, hogy a zsúfolt hajóban egy hullát szállítanak.

Ennek érdekében külön erre a célra készíttetnek egy fémhengert, amiben elhelyezhetik Martin őrnagy testét. A tervek szerint csak a tengeralattjáró tisztjei tudják, hogy pontosan mi is van a hengerben, a legénységnek azt adják be, hogy optikai eszközöket szállítanak.

Még két problémát kell megoldani. Egyrészt az utolsó pillanatban valaki rámutat arra, hogy a brit tengerészgyalogság futárai fényképes igazolvánnyal utaznak.

Egy igazolvány hamisítása önmagában még nem lenne nagy kaland, hiszen Martin őrnagy egész élete, úgy ahogy van, hamisítvány. A gond a fényképpel van, ugyanis Glyndwr Michaelről életében nem készült fénykép.

A hulláját pedig hiába próbálják meg lefényképezni, a képen annyira egyértelműen halott, hogy nincs az a szerencsétlen német tisztviselő, aki elhinné, hogy élő ember szerepel a képen.

Montagu ezért napokig járkál London utcáin és szemtelenül alaposan megnéz minden szembejövőt, hátha talál valakit, aki legalább részben hasonlít Glyndwr-re.

És természetesen akkor fut bele a tökéletes alanyba, amikor már éppen lemondana róla. Egy rutin és unalmas bizottsági ülésen ugyanis felnéz az irataiból, és itt ül vele szemben az asztalnál Glyndwr Michael tökéletes hasonmása. Aki él, tehát lehet róla hihető képet csinálni.

A következő megoldandó kérdés, hogy a Seraph Skóciában horgonyoz, Martin őrnagy/Glyndwr holtteste viszont egy londoni hullaházban várja a bevetést.

Montagu és Cholmendeley ezért felkéri az egykori autóversenyzőt, jelenlegi titkosszolgálati alkalmazottat, St. John Ratcliffe Stewart Horsfallt, hogy versenyzői tudását kihasználva a lehető leggyorsabban szállítsa el teherautóval a fémhengert Skóciába.

Montaguék úgy döntenek, hogy személyesen is elkísérik „utolsó útjára” teremtményüket, legalábbis Skóciáig.

Az utolsó estén elmennek a teherautóval a hullaházba, ahol felöltöztetik a testet a megfelelő egyenruhába és elhelyezik a zsebében a szükséges apróságokat. Azaz csak öltöztetnék, ugyanis kiderül, hogy a több hónapnyi fagyasztás következtébe a hulla lábfeje 90 fokban fagyott meg, ebben az állapotban pedig képtelenség ráhúzni a tengerészgyalogos bakancsot.

Végül azt a morbid megoldást találják ki, hogy egy fűtőtest segítségével felolvasztják a hulla lábát, ráhúzzák a bakancsot, majd újra lefagyasztják.

Most álljunk meg egy pillanatra, és képzeljük magunk elé, ahogy késő este két angol kém és egy autóversenyző egy hullaházban melegítik egy lassan három hónapja halott wales-i szerencsétlen lábát azért, hogy ráhúzhassanak egy katonai bakancsot és a hulla egy kitalált személyiséggel egy fémhengerben tengeralattjárón utazva kiköthessen a spanyol partoknál, hogy ott a németekkel elhitesse, hogy valójában egy repülőgép-szerencsétlenségben meghalt magas rangú angol tiszt, szigorúan bizalmas iratokkal a táskájában…

Ezután beleteszik Marton őrnagyot a fémhengerbe, azt a teherautóba és útnak indulnak.

Nem szóltunk még eddig Mr. Horsfall, a sofőr egyik érdekes tulajdonságáról, ami úgy hívnak, hogy hiúság. Ez ugye alapból még nem baj, csak akkor, ha emberünk rövidlátó és szemtengelyferdülése is van, de nem hajlandó szemüveget viselni.

Vagyis Montagu és Cholmondeley a fülkében, Martin őrnagy pedig a 200 kilós fémhengerben a teherautó rakterében rettegi végig az utat, mert Horsfallt egyáltalán nem zavarja, hogy nem lát, tövig nyomja a gázt. Így kapnak el majdnem egy oszlopot, illetve hajt át a sofőr nyílegyenesen a körfogalmak középső füves részén, azon prózai oknál fogva, hogy nem látja őket rendesen.

Cholmondeley és Montagu útban Skócia felé

Végül azért csak leérnek sértetlenül Skóciába, ahol átrakodják a fémhengert a tengeralattjáróra, majd Jewell hadnagy megkapja az utolsó eligazítást, a Seraph kifut, rakterében Martin őrnaggyal, Montaguék pedig visszatérnek Londonba, gondolom vonattal.

A Seraph gond nélkül teszi meg a spanyol tengerpartig vezető kb. 2000 km-et, majd Jewell hadnagy nem kis bátorságról tesz tanúbizonyságot, amikor a veszélyes tengerfenék felett alig pár centire manőverezve, mindössze 50 méterre közelíti meg a partot, hogy a vízbe dobhassa Martin őrnagyot, így az biztosan ott érjen partra, ahol tervezték.

A Serpah-nak ezután el kell süllyesztenie a test szállítására szolgáló fémhengert, azonban ezzel akad némi probléma. A hengert ugyanis olyan strapabíróra tervezték, hogy egy istennek nem ikerül csendben a mélybe küldeni.

Jewell végül már a szolgálati fegyverével lövöldöz a még mindig a vízen úszó tartályra, végül kénytelenek robbanóanyagot erősíteni rá és felrobbantani, csak így tudják elsüllyeszteni.

Végül a lövések és a robbantás még jól is jön a Vagdalthús hadművelet számára, mivel a parton többen meghallják a zajt, és a későbbi német vizsgálat során többet tanúsítják is, ami megerősíti azt, hogy egy repülőgép zuhant le a közelben, ami Martin őrnagy halált okozta.

Mivel a poszt kezd túl hosszúra nyúlni, ezért Martin őrnagy és aktatáskája kalandjait innentől kicsit nagyobb lépésekkel követjük.

Az őrnagy spanyol küldetése nem indul túl jól, ugyanis a víz nem mossa a partra a testet, hanem még előtte megtalálja egy analfabéta halászlegény, José Antonio Rey María, aki ugye akkor se tudná felfogni az eset jelentőségét, ha el tudná olvasni az őrnagy iratait.

Szerencsére azonban van annyi esze, hogy kivonszolja a testet a partra, és értesíti a spanyol hatóságokat.

És tulajdonképpen innentől kezdve az angoloknak szinte folyamatosan mákjuk van: mind az őrnagy, mind az aktatáska a megfelelő spanyol kezekbe kerül, akik megadják a lehetőséget, hogy mielőtt visszaszolgáltatják az angoloknak, a németek átnézhessék a táska tartalmát.

Némi kavarodás azért támad, mert a németek olyan jól csinálják a lepecsételt levelek felbontását, majd újra leragasztását, utána pedig az aktatáska egy időre úgy eltűnik a spanyol bürokrácia tekervényeiben, hogy Montagu és Cholmondeley hetekig képtelen infót szerezni arról, hogy hol tart az akció, egyáltalán megszerezték-e a németek a leveleket.

Akik természetesen megvizsgálják Martin őrnagy holttestét is, pontosabban csak a halottszemle jegyzőkönyvét sikerül megszerezniük, mert a Spanyolországba delegált angol diplomaták tesznek róla, hogy egy velük szimpatizáló spanyol orvos végezze el a vizsgálatot, aki – szintén angol nyomásra – kegyeleti okokból eltekint a boncolástól.

És milyen jól teszi ugye, mert nehezen tudná megmagyarázni, hogy az őrnagy mája miért van a felismerhetetlenségig szétroncsolva…

Ettől függetlenül a halottszemlét végző orvosnak feltűnik, hogy a halott jóval rosszabb állapotban van annál, minthogy csak elvileg max. pár napot töltött vízben. Ezt beleírja a jelentésébe is, de megmagyarázni nem tudja a dolgot, és később a németek is elsiklanak felette.

Mit ahogy valójában minden olyan tényt figyelmen kívül hagynak, ami azt bizonyítaná, hogy Martin őrnaggyal és a levelekkel valami nincs rendben. Márpedig vannak olyan tények szép számmal, ugyanis a 17M iroda minden igyekezete ellenére azért nem lett teljesen hihető az őrnagy sztorija.

Egy jól működő titkosszolgálat nem intézte volna el egy legyintéssel az – elméletben – pár napot vízben töltött test túlzott bomlását, mint ahogy választ kellett volna keresniük az elszíneződött arc okára is. Mi tudjuk, hogy a foszformérgezés mellékhatása, de a németeket ez nem érdekelte.

Úgy tűnik, mintha a német hírszerzők szinte szándékosan, mindenáron hinni akartak volna Martin őrnagy történetében és aktatáskájának tartalmában.

Annyira akarták, hogy ne legyen partraszállás Szicíliában, hogy kapva kaptak a „bizonyítékokon”, amik ezt támasztották alá.

Amikor a háború után a német archívumok kutathatóvá váltak, akkor kiderült, hogy gyakorlatilag egyetlen kritikus hang sem szólalt meg az őrnagynál talált levelekkel kapcsolatban, illetve figyelmen kívül hagyták annak a néhány elemzőnek a jelentését, akik igenis rámutattak ara, hogy valami nem stimmel a sztori körül.

Az aktatáskában talált levelekből készített elemzés egészen Hitlerig jutott, akit meglegyintett ugyan a bizonytalanság szele, de végül úgy döntött, hogy hisz a dokumentumoknak. Innentől pedig már nem volt helye kételynek, mindenki tényként kezelte, hogy a szövetségesek Görögországban fognak partra szállni, és bár lesz támadás Szicília ellen is, de az csak elterelés lesz.

Hitler ennek megfelelően hadosztályokat vont el az orosz frontról, hozzájárulva ezzel a német hadsereg oroszországi vereségéhez, és telepített át Görögországba.

És 1943. július 10-én hajnalban a szövetségesen lezavarják a szicíliai partraszállást. Előzetesen ugyanúgy ejtőernyősöket dobnak le, mint később majd a normandiai partraszálláskor és azokat ugyanúgy szerteszét fújja a szél, mint majd Normandiában.

Ennek ellenére a partraszállás teljes siker, mindössze 7000 katona esik vagy tűnik el, illetve sebesül meg. Ez persze még így is tragikusan nagy szám, főleg az áldozatok és családtagjaik szempontjából, de érdemes figyelembe venni, hogy a tervezők előzetesen egy nullával többel számoltak, azaz 70-80 ezer áldozattal, ami kb. 50%-os veszteség lett volna.

Ehhez képest a hétezres szám igazán vállalható és nagyrészt William Martin őrnagynak köszönhető.

Sajnálatos módon azonban maga a szicíliai partraszállás mégsem lett annyira eredményes, mint amennyire lehetett volna, de ez már nem a 17M irodán múlt, hanem a résztvevő tábornokok kakaskodásán.

Hivatalosan ugyanis Montgomery volt a partraszállás parancsnoka, tehát a britek dominálták a hadműveletet, és a tábornok csak kiegészítő szerepet szánt az amerikaiaknak, egészen pontosan a balszárny védelmét.

Viszont Patton tábornok ki nem állhatta az arrogáns Montgomeryt, ezért a partraszállást követően önállósította magát a 7. hadsereg élén, és ahelyett, hogy az Etnánál elakadó Montgomerynek segített volna, előrenyomult Szicília nyugati és északi partján.

Ha viszont inkább Montgomery-t támogatja, hogy Minél hamarabb elérjék és elzárják a Messinai szorost, akkor az olaszok és a németek nem kaptak volna lehetőséget arra, hogy szinte az összes emberüket kimentsék a szigetről.

Katonai értelemben tehát a szicíliai partraszállás nem volt egy hatalmas győzelem, viszont tény, hogy megpecsételte az olasz fasizmus sorsát.

És hogy mit történt a főbb szereplőkkel Vagdalthús hadművelet után?

Jewell hadnagy tovább szolgált tengeralattjárósként, a Seraph irányjelzőként szolgált a szicíliai és később a normandiai partraszálláskor is a part felé tartó hajók számára, ami egész pontosan azt jelentette, hogy a tengeralattjáró közvetlenül az ellenséges part előtt jött fel a felszínre és rádiójeleket sugárzott, aminek segítségével  a szövetséges hajók be tudták mérni, hogy pontosan hol vannak, merre kell menniük.

A németek pedig természetesen derekasan lőtték az orruk előtt egy helyben ácsorgó tengeralattjárót, de a Seraph mindkét partraszállást túlélte.

Jewell hadnagy megkapta a Brit Birodalom Érdemrendjét, a kivételes harctéri bátorságért adható Hősi Keresztet, és a francia Croix de Guerre-t, vagyis a hadikeresztet is. Többek között.

Egész karrierje során tengeralattjárókat irányított, 2004-ben, kilencvenéves korában halt meg.

Charles Cholmondeley közvetlenül a háború után belépett a Közel-Keleti Sáskaellenes Egységbe és úgy tűnt, hogy egész életét annak szenteli, hogy kipusztítsa a sáskákat. Bár az ide vonatkozó akták a mai napig titkosak, valószínű, hogy Cholmondoley, mint képzett rovarász pontosan tisztában volt vele, hogy ez lehetetlen, és sokkal inkább az angol hírszerzésnek kémkedett, mint „első sáskatiszt”, de mondom, erről a tevékenységéről majd csak évtizedek múlva fogunk biztosan tudni, amikor feloldják a titkosított iratokat.

Az viszont biztos, hogy elképesztő helyeken járt, Jemenben pl. volt olyan faluban, ami annyira elzárt volt addig a világtól, hogy a helyiek szénával akarták megetetni az angolok terepjáróit.

Később 5 évre elszegődött a RAF-hoz, azaz a Királyi Légierőhöz szintén hírszerzési feladatokra, amik szintén a mai napig titkosak.

Végül 1952-ben szerelt le, vidékre költözött, megnősült és kertészeti kisgépek árusításával foglalkozott. Életében soha egyetlen szóval sem mesélt arról, hogy mit csinált a háború alatt, még a saját feleségének sem, és kisvárosi szomszédainak fogalma sem volt róla, hogy a fűnyírókat áruló, kissé fura, majd’ két méteres férfi részt vett az egyik legsikeresebb angol titkosszolgálati akcióban. 1982-ben halt meg.

Ewen Montagu visszatért a joghoz, 1945-ben kinevezték a flotta katonai főügyészévé, amely posztot 18 évig töltötte be, emellett párhuzamosan nem katonai ügyekben bíróként is tevékenykedett. Rettegett, de igazságos híre volt, aki hajlamos volt második esélyt adni a vádlottaknak, ha megérezte, hogy azok valóban megbánták bűnüket, és aki kíméletlenül szétszedte az ügyvédeket, ha úgy találta, hogy felkészületlenül érkeztek a tárgyalásra. 1985-ben, 84 évesen halt meg.

William Martin/Glyndwr Michael teste a spanyolországi Huelva városka Nuestra Senora de la Soledad nevű temetőjének 1886-os számú sírjában nyugszik. A sírt még a Vagdalthús hadművelet alatt az angol nagykövetség szervezésében hatalmas márványlappal fedték le, leginkább azért, hogy megnehezítsék a németek dolgát, ha utólag mégis ki akarnák ásni, és felboncolni a testét.

A fedőlapon évtizedekig csak William Martin neve szerepelt, egészen 1997-ig, amikor a brit kormány kiegészítette a márványlap vésetét a következő szöveggel: Glyndwr Michael, szolgált William Martin őrnagyként.

Az élet, a halál és a sors végtelen iróniájaként a sírt ma Nagy-Britannia nevében a huelvai német konzulátus gondozza…

Ez volt tehát a Vagdalthús hadművelet története, egy gigantikus átverésé, amiben egy reménytelen életű és nyomorult halálú walesi senki mentett meg tízezreket a haláltól, és ami egy közepes színvonalú angol krimivel kezdődött és egy spanyol temetőben ért véget.

Zárásként pedig jegyezzük meg, hogy a mai napig nem ismerjük pontosan se a Husky, se a Barclay és a Vagdalthús hadműveletekkel kapcsolatos összes iratot és tényt, az adatok egy jó része még ma is titkosított, tehát könnyen lehet, hogy a jövőben előkerülnek még érdekes szálak a sztorival kapcsolatban.

Zsiráf

Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold, hogy én is tudjam! 🙂

Casanova élete

Viszonylag kevés olyan ember van a történelemben, akinek a neve az idők folyamán különvált egykori viselőjétől és önálló életre kelt. Ezek egyike Casanova, akinek a neve mára egyet jelent a csábítóval, a nők elbűvölőjével, a jóképű, gáláns férfiéval, a szerelmi kalandok és kalandozások mesterével.

Ha valakire azt mondjuk, hogy „egy igazi Casanova”, akkor ebből mindenki tudja, hogy a kérdéses illető valószínűleg sűrűn váltogatja a partnereit, és számos sikert ért el a nők körében, vagy legalábbis ezt állítja magáról.

Pedig a valóságos Casanova ennél jóval bonyolultabb személyiség volt, ráadásul az általa – saját bevallása szerint – elcsábított mintegy 120 hölgy tulajdonképpen nem is olyan bődületesen nagy szám, pláne, hogy később azért látni fogjuk, hogy hősünk a csábítást néha egészen furcsán, sőt kiábrándítóan értelmezte.

Mata Hari után ezúttal tehát ismét egy ellentmondásos figura életútját fogjuk végigvenni, és látni fogjuk, hogy talán nem is különböztek olyan nagyon sokban egymástól.

Casanova kicsit más és sokkal több volt, mint amit manapság szokás tudni róla: kalandor, nőcsábász, diplomata, író, jogász, pap, szerencsejáték-függő, egyházi tisztviselő, szabadkőműves, álgróf, gyáros, hegedűművész, katona, könyvtáros.

Csak néhány olyan szakma és tevékenység, amibe hősünk élete 73 éve alatt belekóstolt, de olyan sok mindent csinált, hogy mindennel nem is fogunk tudni foglalkozni egyetlen bejegyzésben, bár azért igyekszünk megragadni a lényeget!

Ja, és egyáltalán nem volt jóképű…

A mai posztban tehát Casanova élettörténetét fogjuk körbejárni, egy különös és különleges emberét, aki minden kétséget kizáróan zseni volt, és simán benne volt a pakliban, hogy ma világhírű jogászként, politikusként vagy íróként tekintünk rá. A lehetőségei és a képességei mindenképpen adottak voltak ehhez, aztán mégis másképp alakult az élete.

Vajon miért és hogyan?

Ezt fogjuk most pár ezer soron keresztül boncolgatni, remélem, érdekesnek találjátok majd, nem is húzom tovább az időtöket, lássuk a lényeget!

Giacomo Girolamo Casanova 1725. április 2-án született a Velencei Köztársaságban. Erre, mármint Velencére, később majd még visszatérünk, mert a város nagyban befolyásolta hősünk személyiségét és életét.

Velence az 1730-as években

Édesanyja egy Giovanna Maria Farussi nevű színésznő, apja pedig egy Gaetani Casanova nevű színész/táncos volt. Ha ő volt egyáltalán, mert Farussi asszony szép számmal tartott szeretőket.

Láthatjuk tehát, hogy Casanova nem volt nemesi származású, ami később szintén fontos lesz, mert emiatt egész életében különböző komplexusokkal küzdött, és sok mindenre hajlandó volt, akár még egy kis laza csalásra is, hogy valahogy nemesi címet szerezzen.

A Casanova család népesnek volt mondható, a kis Giacomónak 5 testvére volt, köztük ő volt a legidősebb. Egy színész/táncos házaspártól pont annyira várható el a felelős gyereknevelés, mint az ördögtől a templomi ima, tehát nem meglepő, hogy a szülők nem sokat foglalkoztak a gyerkőcökkel.

Casanova 8 éves, amikor az apja meghal, az Európában turnézó anyját pedig szinte soha nem látja, ezért tulajdonképpen a nagyanyja neveli fel.

Talán meglepő, de Casanova beteges gyerek volt, az orvosok nem tettek magas téteket arra, hogy felnő, arra meg pláne nem, hogy 73 évig fog élni.

Gyakran volt neki pl. csak nehezen elállítható orrvérzése, ami miatt a nagymama végül egy boszorkányhoz is elviszi, hátha az tud segíteni a gyereken. A vasorrú megoldani ugyan nem tudta a problémát, de a szeánsz arra jó volt, hogy Casanova egész életében vonzódjon a misztikumhoz és az ezotériához.

A nagyanyónak aztán vagy megjött az esze, vagy kimerítette az általa ismert összes népi gyógymódot, mert végül csak elvitte Giacomot egy orvoshoz. Mondjuk ezzel sem voltak sokkal előrébb, mert a doki szerint az orrvérzés oka nem más, mint Velence túl sűrű levegője, bármit is jelentsen ez.

A diagnózis következménye pedig az lesz, hogy Giacomot Padovába küldi a család. Hivatalosan ugye az egészsége érdekében, de a kisfiú úgy éli meg a dolgot, mint egy száműzetést, azt a következtetést vonja le, hogy a családjának nincs rá szüksége.

Giacomo így kerül egy dr. Antonio Maria Gozzi nevű abbé és tanár felügyelete alá, akinek köszönhetően megkapja az alapfokú oktatást, és egész komolyan megtanul hegedülni is.

Ami ennél némileg érdekesebb, hogy Gozzi abbé házában kerül kapcsolatba először a másik nemmel is, mégpedig Gozzi húga, a fiatal és bájos Bettina személyében.

Érdemes hangsúlyozni, hogy Casanova mindössze 11 éves, amikor Bettina elcsábítja. Vagyis hát nem volt ez igazi elcsábítás, legalábbis Casanova későbbi emlékiratai szerint a lány csak „játszott” vele, de a leírás alapján a bájos – és ezek szerint kellően romlott – hölgy akciója mai fogalmaink és büntető törvénykönyveink szerint minimum megrontás volt.

Nem tudni, hogyan alakult volna Casanova élete, ha nem fut össze Bettinával, az viszont tény, hogy ez az élmény hősünk egész életére és személyiségére hatással volt.

Ezzel egyébként maga Casanova is tisztában volt: „Bettina volt az, aki meggyújtotta a szívemben egy olyan érzés első szikráját, ami később az én uralkodó szenvedélyem lett.”

A „kapcsolatnak” se következménye, se folytatása nem lett, és természetesen Casanova sem sérelemként élte meg Bettina közeledését. Annyira nem, hogy bár a lány később férjhez ment – hogy mennyire járt jól vele a vőlegény, azt most ne firtassuk –, egész életükben tartották egymással a kapcsolatot, a lány amolyan testvérféle lett Casanova számára.

Casanovának ebből a gyerekkori afférjából azt gondolhatná az előítéletes és sablonokban gondolkodó külső szemlélő, hogy emberünk ettől kezdve más sem csinált, csak a nőket hajkurászta. Ez azonban – ekkor még – egyáltalán nem így volt.

Naná, hogy nem, hiszen Casanova ekkor még tulajdonképpen gyerek, és Gozzi abbé nyomására inkább a tanulás töltötte ki ideje nagy részét.

Nem is akármilyen eredménnyel, Casanova ugyanis okos, értelmes és érdeklődő gyerek volt, szeretett és tudott is tanulni, nyugodtan kijelenthetjük, hogy zseni volt.

12 éves, amikor felveszik a Padovai Egyetemre, és 17, amikor doktori címet szerez világi és egyházi jogból. Emellett arra is jutott ideje, hogy viszonylag magas szinten tanuljon kémiát, matematikát, filozófiát és orvostudományt.

A nagymama természetesen papnak szánja Casanovát, az ifjú gyengeségeit és korlátait jobban ismerő Gozzi abbé inkább az egyházi ügyvédi pálya felé terelgetné.

Egy darabig mégis úgy tűnik, hogy pap lesz, ez az út akkor fut zsákutcába, amikor 16 évesen (!) prédikáció közben részegen leesik a szószékről. Na, nem mintha a korszak ne ismert volt részeges papokat, de ezután Casanova mégis inkább a jogi tanulmányokra fekszik rá, és következik a 17 évesen megszerzett diploma.

Közben azonban az egyetemi évek alatt Casanova megismerkedik az életét a nők mellett meghatározó másik nagy szenvedélyével, a szerencsejátékkal is. És már első nekifutásra sikerül magát komoly adósságokba vernie.

Az eseményeket fokozódó aggodalommal követő nagymama ezt már nem akarja tétlenül nézni, és hazaparancsolja Velencébe az egyre féktelenebbé váló Casanovát.

Mivel a papi pálya kútba esett, ezért hősünk az egyházi jogi diplomáját próbálja meg hasznosítani, és a Velencei Pátriárka szolgálatába áll.

Itt és most pedig érdemes egy kis kitérőt tennünk, és megnézni, hogy milyen is volt a korszak Velencéje, és jó döntést hozott-e nagyanyó, amikor visszarendelte Casanovát a városba.

Tömören a válasz az, hogy nem, nem volt jó ötlet, nagyjából azzal volt egyenértékű, mintha egy farkast beeresztettek volna egy hatalmas birkanyáj kellős közepébe.

Velence, vagyis a Velencei Köztársaság, ahogy akkoriban nevezték, egy egészen különleges államalakulat volt, ami Casanova működésének idejére már hanyatlóban volt, de nyugodtan ki lehet jelenti, hogy a nyolcadik és a tizennyolcadik század között a velencei dózsék megkerülhetetlenek voltak Európában.

Ennek megfelelően Velence – az Adria Királynője, illetve Apollinaire egy kissé másképp nevezve a női nemi szervhez hasonlította, pont azt a szót használva, ami most nektek is eszetekbe jut – akkoriban sokféle központ volt: kereskedelmi, kulturális, pénzügyi, politikai és még ki tudja milyen.

Egy nyüzsgő, sokszínű és –nyelvű, gazdag, viszonylag nyitott és toleráns államot kell elképzelni, ami ráadásul beleesett az európai és amerikai aranyifjúság Grand Tour-jába.

A  „nagy túra”, vagy „nagy utazás” az 1600-as, 1700-as években vált szokásává az európai arisztokrácia – majd az őket utánozni igyekvő amerikai elit – fiatalságának, már persze leginkább az igazán gazdagokénak, akik meg tudták fizetni a túra horribilis összegét.

Ez tulajdonképpen egy hónapokig, vagy akár évekig tartó európai körút volt, ami alatt az utazó végigjárta a főbb európai kulturális, politikai és társasági centrumokat, nézelődött, tanult, tapasztalatokat szerzett és kapcsolatokat alakított ki.

A szokás egyébként Angliából indult el, majd onnan terjedt szét Európában. A fiatalok általában 21 éves koruk körül tudták le ezt az utat, aminek több célja – és következménye – is volt.

Egyrészt jó volt arra, hogy az egyes országok nemesei tanulmányozhassák, hogy máshol hogy működnek a dolgok a gyakorlatban, esetleg elmélyítsék az egyetemeken, magántanároknál szerzett tudásukat. Rosszabb esetben egyáltalán megszerezzék a szükséges ismereteket.

Másrészt pedig sok esetben arra is jó volt a túra, hogy az ifjak minden szempontból kitombolják magukat, és amikor már torkig lettek mindenféle élvezettel, pénzköltéssel és kalanddal, akkor szépen hazatérjenek, és átvegyék mondjuk a családi birtok igazgatását.

És ennek a Grand Tour-nak volt az egyik legfontosabb/legkedveltebb állomása Velence.

Na most, képzeljük el, hogy mi történik akkor, ha egy viszonylag liberális gondolkodású, az erkölcsi szabályokat nem túl szigorúan kezelő városban összegyűlik az európai nemesség színe-virága, távol az otthontól, pénzzel vastagon kitömve, 21-22 évesen, akik mindent kipróbálhatnak és mindent ki is akarnak próbálni.

Azt hiszem, elég, ha csak három fontos dolgot említünk: Velencei Karnevál, szerencsejáték, kurtizánok. És ehhez adjátok hozzá az összes dolgot, amiről valaha kamaszként fantáziáltatok, de nem mertétek megtenni. A korszak Velencéjében megtehettétek volna, a város élete mai szemmel nézve egy kosztümös pornófilm volt, és ebben még csak túlzás sincs.

Na, ebbe a városba rendeli vissza a nagymama Casanovát, akiről most már tudjuk, hogy alapvetően egy tehetséges, sokra hivatott ember volt, akit azonban a természet bőven ellátott rossz tulajdonságokkal. És ezek a nem túl előnyös jellemvonások Velencében lehetőséget kaptak a teljes kibontakozásra.

A Velencébe visszatérő Casanova előtt azonban az igazán fontos nemesi szalonok kezdetben zárva maradnak, hiszen hiába van jogi diplomája mégiscsak egy táncos fia.

Hősünk ezt a korszakban szokásos módon hidalja át, keres magának egy gazdag pártfogót Alives Gasparo Malipiero személyében.

Nevezett úriember a Malipiero család feje volt, ekkoriban Velence egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb embere, a gyönyörű és hatalmas Palazzo Malipiero, azaz a Malipiero Palota tulajdonosa.

A Malipiero palota

Ez egyébként teljesen elfogadott volt akkoriban, vagyis hogy egy tehetséges, fiatal, de vagyontalan ifjút felkarol egy idősebb, gazdag úriember, aki aztán anyagilag támogatja az ifjú előrehaladását. És nem, az ilyen kapcsolatok többségében nem volt semmilyen erotikus mellékzönge, bár természetesen ilyen is előfordult.

Malipiero segítségével Casanova elsajátítjaa a nemesi társaságban elvárt öltözködési, viselkedési, étkezési stb. szokásokat is, ráadásul most már az ehhez az életstílushoz szükséges pénz is a rendelkezésére áll.

Casanova a Malipiero Palotában éli át az első „teljes szexuális élményét” is, mégpedig nem is akármilyet: egy nemesi származárú testvérpár, Nanetta és Savorgnan Marton működik közre abban, hogy elveszítse a szüzességét. A kor Velencéjéről sokat elárul, hogy a két hölgy 14 és 16 éves volt…

A Bettinával való pár évvel korábbi találkozás mellett ez a két úrhölgy, vagy inkább úrlány az, akik, Casanova saját bevallása szerint „megváltoztatták az életét”.

Casanovának tehát most már van szakmája, megfelelő pártfogója, és pénze is ahhoz, hogy gondatlan életet élhessen Velencében. De persze túl szép volt ahhoz, hogy sokáig tartson, és a bajt csak saját magának köszönheti.

Elcsábít ugyanis egy Teresa Imer nevű színésznőt/operaénekesnőt. Ez ugye önmagában még nem lenne baj, sőt, azért lássuk be, hogy ilyesmit minimum el is várunk Casanovától.

A probléma az, hogy a hölgy Casanova patrónusának, Malipieronak plátói szerelme – más források szerint nem is annyira plátói. Malipiero pedig a várható módon reagál, úgy rúgja ki a palotából hősünket, hogy az egészen Rómáig repül.

Casanovának tehát egész Velencében, de lehet, hogy egész Európában csupán egyetlen hölgyet kellett volna békén hagynia, de perszer neki pont Teresa kellett.

Hősünk tehát elhagyja Velencét, és Rómában ismét megpróbálkozik az egyházi pályával, ami nem is indul rosszul, Acquaviva bíborosnak intéz hivatalos ügyeket.

Ebben a minőségében találkozik pl. a pápával is, aki ekkoriban XIV. Benedek volt. A találkozásról és az ott történtekről egymásnak ellentmondó források vannak. Egyesek szerint humoros és pajzán történeteivel annyira elbűvöli a pápát, hogy az engedélyt adott neki tiltott könyvek olvasására, sőt felmentést kap a böjti szabályok betartása alól is.

A másik nézet szerint azonban Casanova egyszerűen csak szemtelen volt, és mindenféle elbűvölés nélkül kért engedélyt az indexen lévő könyvekre és a böjt be nem tartására.

Az Olvasó döntse el maga, hogy melyik változat lehet igaz. Segítségül annyit, hogy XIV. Benedek pápaságát az utókor úgy jellemzi, mint a jámborság, a tisztesség, a bölcsesség időszakát, őt magát pedig úgy, mint aki szigorúan betartotta és betartatta az egyházi fegyelmet. Ha ebből indulunk ki, akkor már kb. el lehet dönteni, hogy a történet melyik verziója állhat közelebb a valósághoz.

Casanovát azonban végül nem emiatt teszik ki Rómából, hanem mert a gyanú szerint szerelmi találkákat intéz magas rangú egyházi tisztviselők számára, ami ugye a katolikus egyház egyetlen munkaköri leírásában sem szerepel.

És bár bizonyítani ezt nem tudják, de Acquaviva bíboros számára egyre kellemetlenebbek lesznek titkárfélesége viselt dolgai, így amikor bűnbak kell egy ügyben, akkor gyorsan Casanovát veszik elő.

Acquaviva bíboros

Hivatalosan és cirkalmasan hosszan megköszönik a munkáját és az erőfeszítéseket, melyeket az Anyaszentegyház érdekében tett, majd útjára engedik. Azaz elegánsan bár, de innen is kirúgják, ezzel végleg lezárul egyházi pályafutása.

Nagyjából ekkoriban hal meg Casanova nagymamája, ezzel pedig megszűnik az utolsó olyan erő is, ami úgy-ahogy féken tartja hősünk sötét oldalát, és ami valamilyen tisztes világi, vagy egyházi pálya felé terelhette volna.

Így aztán Casanova a saját feje után megy. Első gondolata pedig az, hogy felcsap katonának.

Na, nem mintha olyan nagyon érdekelné a harcászat, vagy a hadászat, bár nőügyei kapcsán többször is bizonyította, hogy az átlagembernél bátrabb – vagy vakmerőbb, esetleg ostobább, nézőpont kérdése – dolgokra is képes.

Casanova egészen más okból választja a katonai pályát, mégpedig a szép egyenruhák miatt! Úgy gondolja ugyanis, hogy egy fess uniformis jócskán megnöveli esélyeit a szebbik nem körében.

Ráadásul még csak komolyabb képzettség sem kellett ahhoz, hogy a Velencei Köztársaság hadseregének tagja legyen, akkoriban ugyanis volt lehetőség arra, hogy valaki megvásárolja a tiszti rangot az ezzel járó jogokkal és fizetéssel együtt.

Casanova pedig él is a lehetőséggel, más kérdés, hogy soha nem harcolt, és bár egy velencei ezred tisztjeként eljut többek között Korfura és Konstantinápolyba is, egy idő után még az általa meglehetősen lazán kezelt katonai fegyelmet is túl szigorúnak tartja, és nem elégedett a ranglétrán való emelkedésének sebességével sem.

Hát mondjuk, az előléptetésért nem ártana tenni is valamit, Casanova pedig ekkoriban nem igen csinál mást, mint, hogy egy fáraó nevű kártyajátékot játszik, szinte éjjel-nappal.

A fáraó részletes szabályaiba most nem megyünk bele, de a viszonylag egyszerű és könnyen elsajátítható játék rendkívül népszerű volt Casanova korában, sőt, később egyre szélesebb körben lett ismert, annyira, hogy a 18. század végén, 19. század elején Amerikában pl. népszerűbb volt, mint a póker.

Elméletben, ha a játékosok becsületesen játszanak, akkor állítólag ebben a játékban van a legnagyobb esélye földi halandónak nyerni. Na de, melyik az a szerencsejáték, amit becsületesen játszanak?!

Így aztán Casanovának sikerül mindenét elveszítenie, többek között a megvásárolt tiszti ranghoz tartozó pénzjáradékot is + még összeszednie jókora adósságot is, amiért állítólag börtönben is ült.

Így aztán emberünk úgy dönt, hogy a katonai pálya mégsem neki való, otthagyja a hadsereget és hazatér Velencébe.

Úgy tűnik azonban, hogy csak a katonáskodást hagyja abba, a szerencsejátéktól nem tud szabadulni, így aztán Velencében a maradék pénzét is elveszíti.

Ideje valami kenyérkereső foglalkozás után látnia, és megint szerencséje van, egy ismerőse beajánlja hegedűsnek a San Samuele nevű színházba.

A San Samuele színház

Ekkor 1746-ot írunk, tehát Casanova még mindig csak 21 éves, de már éppen a harmadik karriernél tart: egyházi tisztviselő, majd katona, most pedig hegedűművész.

Vagyis hát, többnyire inkább csak hegedűs, mint művész, mert az azért hamar kiderül, hogy bár a megfelelő alapokat Gozzi abbénak köszönhetően megkapta ugyan, és tehetsége is lenne a hangszerhez, de az igazán kiemelkedő teljesítményhez szükséges szorgalom és türelem nem Casanova erős oldala.

Ebben az időben leginkább arról ismert, hogy hasonlóan fiatal cimborái társaságában járja a velencei lebujokat, és amikor nem isznak, mit isznak, vedelnek, akkor otromba tréfákkal szórakoztatják magukat, mint pl. orvosokat/bábákat riasztanak random ismeretlen házakhoz.

Casanova ifjú évei alatt talán ekkor van a legmélyebben, nem sok hiányzott hozzá, hogy végleg elsüllyedjen és elkallódjon. Azonban, mint az olyan embereknél általában, akik szeretik kísérteni a sorsot, mindig akkor jön egy újabb esély, amikor arra a legkevésbé lehet számítani.

Ez az esély pedig egy Bragadino szenátor nevű gazdag úriember személyében jelentkezik, vagy inkább esik Casanova útjába. A történet szerint Casanova – jobb híján – éppen egy esküvői zenekarban hegedült, ma úgy mondanánk, hogy haknizott, amikor a vendégek között adomázgató Bragadino hirtelen rosszul lett.

A tünetek alapján ma úgy gondoljuk, hogy agyvérzést kapott, és életét csak Casanova gyors reakciójának és kezelésének köszönhette, aki orvosi tanulmányait hasznosítva a helyszínen eret vágott a szenátoron.

Sőt, később valószínűleg még egyszer megmenteti az életét, mert amikor Bragadinót hazaszállítják, akkor saját privát orvosa elrendeli, hogy higanykenőccsel kenjék be a beteg mellkasát.

A higany akkoriban univerzális gyógyszernek számított mindenre, csak éppen ugyanolyan mérgező volt, mint ma. A felkent kenőcstől Bragadino sokkal rosszabbul lesz, láza az egekbe szökik, és valószínűleg a látogatóba érkező Casanovának köszönheti az életét, aki a remek kezelőorvos tiltakozása ellenére eltávolíttatja a kencét, és hideg vizes lemosást és borogatás rendel a betegnek

Ennek, valamint a szintén Casanova által javasolt diétának köszönhetően a szenátor teljesen felépül, majd amikor megtudja, hogy ki a megmentője, és meghallgatja Casanova élettörténetét, akkor úgy dönt, hogy egy ilyen ifjút érdemes támogatni.

Így Casanova újra talál magának egy gazdag patrónust, aki ráadásul jóval önzetlenebb is, mint annak idején Malipiero. Bragadino ugyanis hamar kiismeri védence rossz tulajdonságait, ennek ellenére mindig kitartott Casanova mellett, és gyakran kihúzza őt a bajból, legyen az a hatóságokkal való konfliktus, vagy pénzügyi probléma.

Casanova ezután számíthatott rá, hogy bármit is csináljon, Bragadino kiáll mellette, legfeljebb egy kis szelíd dorgálást kell elviselnie.

Bragadino volt az is, aki újra felébreszti a misztikummal már gyerekkorában beoltott Casanova érdeklődését – emlékezzünk az orvérzését kezelő boszorkányra! – a természetfeletti iránt. Bragadino ugyanis kabbalával is foglalkozott, bevonva ebbe hősünket is.

A következő három év gondatlan életet hoz Casanova számára. Hivatalosan és névlegesen Bragadino asszisztense, a valóságban azonban szép ruhákban és elegáns társaságba jár, és ideje java részét szerencsejátékkal és udvarlással, valamit ezek következményeivel tölti.

Természetesen azonban most sem tudja megbecsülni jó sorsát és elszalad vele a ló. A velencei hatóságoknak már jó ideje csípi a szemét az ifjú rendbontó, de amíg kiemelkedően nagy marhaságot nem csinált, addig Bragadino tekintélye és pártfogása megvédte őt a következményektől.

Egy alkalommal azonban csúnya tréfát eszel ki egy haragosa kárára, aminek részletei elég homályosak, de az biztos, hogy szerepet kapott benne egy Casanova által frissen kiásott hulla is. Ez, valamint egy fiatal lány feljelentése, amiben nemi erőszakkal vádolja meg Casanovát, végül arra készteti az illetékes szerveket, hogy vádat emeljenek Casanova ellen.

Bár később bizonyítékok hiányában felmentik minden vád alól, de ezt C. már nem várja meg, és Pármába menekül.

A következő három hónapban Casanovával furcsa dolog történik: szerelmes lesz. Casanova sok nőt elcsábított ugyan, de csak kevésbe volt igazán szerelmes, ezek egyike a Henriette nevű hölgy.

Henriette nemesi származású, okos, gyönyörű és legalább olyan szabad szellem a szex terén, mint Casanova. A férfit elbűvöli Henriette intelligenciája és eleganciája, soha addig nem találkozott még nővel, aki annyira hasonlított volna hozzá. Mármint nem külsőre természetesen.

Két ennyire hasonló ember nem bírhatja sokáig egymás mellett, egyszerűen túl magas hőfokon égnek, ha együtt vannak, a kapcsolat túl intenzívnek bizonyul, túl sokat kivesz mindkettejükből. Ráadásul Pármában Casanovának sem a társadalmi összeköttetései, sem anyagi biztonsága nincs meg, így végül elhagyja Herniette-et, vagy a lány őt, ezt nem lehet biztosan tudni, de soha nem felejtette el ezt a kalandot.

Mivel a korábbi botrányai hullámai addigra elülnek Velencében, ezért C. visszatér szülővárosába, és újra elmerül a szerencsejátékban. És valószínűleg őt magát is meglepve, most kivételesen nem a szokásos forgatókönyv érvényesül, azaz nem veszít, hanem nyer. Sokáig és sokat.

Vagyis Casanova egy komolyabb pénzösszegre tesz szert, és úgy tűnik, hogy kezd öregedni, vagy legalábbis komolyodni, mert a pénzt nem lapátolja ki azonnal az ablakon, hanem egész értelmes dologra költi.

Úgy dönt, hogy megcsinálja a saját Grand Tour-ját, azaz beutazza Európát. 1750-ben Párizsba érkezik, ahol két évig marad, tökéletesen megtanulja a nyelvet, később az emlékiratait is franciául írja.

Két év azonban bőven elég neki és a párizsi hatóságoknak is, akik elunják a csínytevései és nőügyei miatti folyamatos bejelentéseket, ezért emberünk továbbáll.

Gyerekkori találkozása a boszorkánnyal, illetve a Bragadino szenátor mellett kabbalával eltöltött idő azonban nem múlik el nyomtalan, ezért Lyonban belép a szabadkőművesek közé. Ezt a szálat most nem visszük végig, mert egyrészt nem igazán bizonyított, másrészt az olvasók között alighanem viszonylag kevés gyakorló szabadkőműves akad, a többiek körében pedig a téma csak mérsékelt sikerre számíthat.

Következik Drezda, Prága, majd Bécs. Ez utóbbi város nem nyeri el Casanova tetszését, a város és polgárai erkölcsét ugyanis túl szigorúnak találja.

1753-ban visszatér Velencébe, és újult erővel veti bele magát a város erkölcstelenségébe: szerencsejáték, nők, szórakozás.

Casanováról addigra azonban már vaskos dossziét vezet a rettegett velencei titkosrendőrség, amiben tételesen szerepel emberünk minden ügye. A rendőrséget nem is az átlagosnak mondható – csábítás, párbaj, nyilvános káromkodás, rendbontás, részegség – esetek érdeklik Casanovával kapcsolatban, hiszen ezen az alapon a város háromnegyedét le lehetne tartóztatni.

Casanova szabadkőművessége azonban, amit állítólag továbbra is aktívan űz, már jobban érdekli a titkosszolgákat. Casanova pedig nem veszi komolyan a veszélyt, Bragadino hiába figyelmezteti, hogy kicsit fogja vissza magát, mert baj lesz.

És lett is, mert 1755. július 26-án letartóztatják a „szent vallás elleni közönséges támadások” miatt. A korban szokásos módon hónapokig tartják fogságban anélkül, hogy hivatalosan tájékoztatnák arról, hogy miért tartóztatták le, mi a vád ellene, és mire számíthat, illetve esélyt sem kap a védelemre/védekezésre.

Végül 1755. szeptember 12-én 5 éves börtönbüntetésre ítélik – tárgyalás nélkül természetesen –, amit a Dózse Palota hírhedt Ólombörtönében köteles letölteni.

Az Ólombörtön a palota tetőterében volt, és nevét az épületet fedő ólomlemezekről kapta. Az itt kialakított rendkívül kellemetlen cellák egyikének vendégeként Casanova ízelítőt kap abból, hogy a Velencei Köztársaság mit gondol a varázslatról és a vallásellenességről: minimális berendezés, töménytelen mennyiségű bolha, fojtogató meleg, szegényes ellátás.

Casanova természetesen hamar eldönti, hogy nem tölti ki a büntetést, hanem megpróbál megszökni. Hónapokig készíti elő a tervet, ami aztán elsőre kudarcba fullad, mert mire mindent eltervezett, és minden szükséges eszközt összelopkodott/elrejtett a cellájában, addigra Bragadino közbenjárására áthelyezik egy világosabb és kényelmesebb cellába.

Casanova persze tombol, és nem akar menni, hiszen a szökéshez szükséges minden felszerelése a korábbi cellában van elrejtve, Bragadino és a börtön személyzete meg nem érti, hogy valaki miért tiltakozik az ellen, hogy jobb körülmények közé helyezik.

Emberünk kezdheti elölről a szervezést, bár annyi szerencséje azért van, hogy a szökés tervezéséhez társra is akad, a szomszédos cellában raboskodó, kiugrott pap, Balbi atya személyében.

Végül aztán kettejüknek sikerül összehozni a szökést, ami rendkívül kalandosra sikerül, többször is csak a szerencse, és C. lélekjelenléte segítségével tudják a váratlan akadályokat elhárítani.

Casanova szökése az Ólombörtönből

Ez a kaland egyébként sokban hasonlít ahhoz, ahogy Dumas Monte Cristo grófja megszökött a börtönből, és csak azért nem foglalkozunk vele részletesen, mert később maga Casanova is csak akkor volt hajlandó nekikezdeni a történetnek, ha biztosították róla, hogy legalább két órája van az előadására.

A szökéssel C. visszanyeri ugyan a szabadságát, de azt is eléri, hogy menekülnie kelljen imádott Velencéjéből, ezért újra Párizsba megy. Itt felmelegíti régi ismeretségét egy bizonyos Fracois-Joachim de Pierre de Berni-vel, aki akkoriban XV. Lajos francia király kegyence, diplomata, államférfi és homoszexuális volt, Casanova érkezésének idején éppen külügyminiszter is.

Ismertségük még arra az időre datálódott, amikor Bernis követként a francia udvart képviselte Velencében, és bár nem ebben a minőségében, de közreműködött abban, hogy Casanova sikeresen csábíthasson el két hölgyet, egészen pontosan két apácát. Egyszerre.

Bernis jelleméről sok mindent elárul, hogy csupán egyetlen kérése volt a segítségért cserébe: egy paraván mögül akarta nézni, ahogy Casanova hm… szereti a két hölgyet. Fura gusztusa ellenére, vagy lehet, hogy éppen ezért egyébként Bernis tehetséges, sőt a zsenialitás határát súroló politikus volt.

A párizsi rendőrség által már egyébként is nyilvántartott Casanovának azt ajánlja, hogy ha el akarja kerülni az újbóli letartóztatást – akár a francia, akár a velencei hatóságok által –, akkor egy dolgot tehet: tegye magát hasznossá a francia állam számára, ergo keressen pénzt XV. Lajosnak. Ha ezt jól csinálja, akkor meg fogja kapni a király kegyét, ami egyenlő a védelemmel.

Casanova rábólint az ötletre, és felajánlja szolgálatait a francia udvarnak. Ennek keretében az ekkor induló első állami LOTTO egyik fő szervezője, és legsikeresebb jegyértékesítője lesz, amiből komoly vagyont is félre tud tenni.

Hősünknek az újonnan szerzett anyagi biztonság, valamint a tökéletesen beszélt francia nyelv lehetőséget ad arra, hogy új, minden korábbinál fényesebb egzisztenciát építhessen Párizsban és folytathassa korábban megszokott hobbijait.

Sőt, igazából még magasabbra is emelkedik, mint Velencében, mégpedig annak köszönhetően, hogy a korszak francia királyi udvarában nagyon népszerű az okkultizmus. Casanova pedig, mint tudjuk egész járatos a témában, így elterjeszti magáról, hogy szabadkőműves és alkimista, sőt a bölcsek kövének birtokában van.

Mivel emellé még rendkívül lefegyverző stílus, elegancia és jó beszélőke is társult, így Casanova közeli kapcsolatba kerül a korszak olyan ismert arcaival, mint Madame Pompadour, aki ugye XV. Lajos hivatalos szeretője volt, Saint-German, a híres kalandor, d’Alembert, és Rousseau.

Madame de Pompadour

Mivel a fent említett tulajdonságok fontosak egy jó kémnek is, ezért Bernis-nek az a gondolata támad, hogy barátját akár ebben a pozícióban is alkalmazhatná. És lőn, Casanova francia kémnek áll, és odafigyel arra, hogy kimagaslóan megfizessék szolgálatait.

Következik a hétéves háború, és tudjuk, hogy a háborúkat éppen az olyan típusú és jellemű embereknek találták ki, mint amilyen hősünk. Az átlagemberek meghalnak a háborúban, a Casanovák pedig lubickolnak és nyerészkednek benne/rajta.

Casanova továbbra is kémkedik és pénzt csinál a francia udvarnak, amiből persze azért leveszi a saját részét is. Olyan jól megy neki ekkoriban, hogy vesz egy saját selyemgyárat, Franciaország pedig annyira elismeri szolgálatait, hogy állami nyugdíjat és kitüntetést ajánlanak neki, egyetlen feltétellel: vegye fel a francia állampolgárságot.

Ez az időszak Casanova életének csúcsa: mesésen gazdag, komoly politikai és társadalmi kapcsolatai vannak, az egész francia udvar a lábai előtt hever, mármint főleg a női szakasz ugye.

Azonban – szokás szerint – amilyen gyorsan jutott nagyon magasra, Casanova olyan gyorsan zuhan a mélybe. Az első és legfőbb hibát ott követi el, hogy nem hajlandó lemondani velencei állampolgárságáról, amit komoly sértésként könyvelnek el az udvarnál.

Ráadásul rossz üzletembernek bizonyul, veszteségesen menedzseli üzleti érdekeltségeit, és hát a nők is inkább viszik a pénzt. Casanova politikai hátszél nélkül hamar kifogy a pénzből, sőt, mínuszba kerül, adósságai miatt pedig börtönbe is kerül.

És bár csak pár napot kell kibírnia egy cellában, mire kiengedik, még rosszabb helyzetbe kerül, ugyanis közben párfogója, Bernis, elveszíti XV. Lajos kegyét, ami nélkül C.-nek se sok esélye van.

Mivel pedig reménytelen anyagi helyzetben van, ezért inkább elvállal egy újabb küldetést Hollandiába, csak, hogy minél távolabb kerüljön a párizsi udvartól. A holland küldetés azonban teljes kudarcnak bizonyul, hősünk lebukik, menekülnie kell.

És innen már csak lefelé vezet az út, Casanova bejárja ugyan Európát, de párizsi sikereit sehol sem tudja megismételni.

Hosszú körutat tesz: Olaszország, Svájc, Anglia, Oroszország, Lengyelország, Poroszország, Spanyolország a menetrend, és bár mindenhol kalandosan telnek a napjai, és hölgytársaságban sem szenved hiányt, de sehol sem tud gyökeret ereszteni.

Fő célját – egy, a párizsihoz hasonló állami LOTTO szervezését és az abból való meggazdagodást – sehol sem sikerül elérni, hiába eszközöl ki találkozót III. György angol királynál, vagy Nagy Katalin orosz cárnőnél. Utóbbi kifejezetten hidegen utasítja el.

Jobb híján örök kísérőjéhez az okkultizmushoz fordul, és magas rangú nemeseket ver át azzal az ígérettel, hogy fiatallá változtatja őket.

Casanova ekkor már a harmincas évei végét tapossa, és a nagy európai körútjával gyakorlatilag semmit sem sikerül elérnie, azon kívül, hogy számos nemi betegséget szed össze. Ráadásul Angliában halálosan beleszeret egy 17 éves kurtizánba, aki azonban simán és erőlködés nélkül fosztja ki és veri át emberünket.

Casanovát mélyen megrendíti az eset, hiszen addig ez általában fordítva történt, ő használta ki a gyengébb nemet. Hősünk ettől a kalandtól számítja azt, hogy öregedni kezdett.

Végül visszatér Franciaországba, csakhogy viselt dolgait nem felejtették el, ezért mielőtt még újra letartóztatnák, továbbáll Velencébe.

Azonban a velencei hatóságok sem bizonyulnak olyan feledékenynek, mint ahogy azt Casanova reméli, ezért kénytelen új mélységekbe süllyedni annak érdekében, hogy visszatérhessen imádott városába: a Velencei Inkvizíció besúgója lesz, csak így tudja elérni, hogy 1780-ban hazatérhessen.

Ekkoriban írt jelentései is fennmaradtak, és nehéz eldönteni, hogy komikus vagy szánalmas, ahogy az erkölcsi és társadalmi szabályoknak mindig is fittyet hányó Casanova lelkesen ostorozza a különböző színházi előadásokat. Nyilván azt írta, amit az Inkvizíció olvasni akart, de akkor is…

Casanova még évekig próbálja valahogy fenntartani a korábbi léha életmódját, de lassan eljár felette az idő, az előkelő társaságból kezd kikopni, a nők körében aratott sikerei kezdenek ritkulni, állandó pénzzavarban él, és nem igazán talál új pártfogókat.

Utolérik a veszteségek is: meghal patrónusa, Bragadino szenátor, majd az anyja, és Bettina, Gozzi abbé húga is, akinek első kalandját köszönhette.

Casanova végül 1785-ben, 60 évesen fogja fel, hogy nincs értelme és módja arra, hogy folytassa addigi életvitelét, a kis munkával és sok szélhámoskodással járó csajozást, ezért elfogadja Waldstein gróf ajánlatát, hogy annak csehországi kastélyában könyvtáros legyen.

Casanova 63 évesen

Casanova itt tölti életének utolsó 13 évét, zsémbes, rosszkedvű, morgós öregúr lesz belőle, akinek fokozatosan romlik az egészsége az életében – meglehetősen rossz körülmények között – megtett több tízezer kilométer, és a számtalan – hol kezelt, hol kezeletlen – nemi betegség következtében.

Ebben a 13 évben főleg azzal foglalkozik – amellett, hogy Waldstein gróffal és vendégeivel zsémbel –, hogy elkészítse önéletrajzát, ami végül több mint 4000 oldalra rúgott és Casanova szerelmi ügyei és kalandjai leírása mellett nagyon fontos kordokumentum is.

Casanova még megéli, hogy 1797-ben megszűnik a Velencei Köztársaság és feltűnik Bonaparte Napóleon, majd 1798-ban súlyosan megbetegszik, és meghal.

Hősünket Csehországban temetik el, de sírjának pontos helye az idők folyamán feledésbe merül, és ma sem tudjuk pontosan, hogy hol nyugszik.

És akkor a hosszú poszt végére néhány szó Casanováról, a Csábítóról:

Casanovának kétségtelenül remek érzéke volt a nőkhöz és elcsábításukhoz. Mindig tudta, hogy mikor és mit kell mondani, mindig minden apró lépést részletesen eltervezett. Érdekes módon önéletrajzában mindig sokkal nagyobb teret kap maga a csábítás, a „préda” elejtésének folyamata, mint maga a szexuális aktus.

Casanova értékelte a nőket, mindig elsöprő szenvedéllyel fordult feléjük, el tudta hitetni aktuális partnerével, hogy ő a világ közepe, a legszebb mindenki közül.

És ami talán ugyanilyen fontos, hogy tudott szakítani is. Egyetlen kapcsolatáról sem tudunk, ami haraggal, vagy sértődéssel ért volna véget. Casanova nem elhagyta a nőket, hanem remek ritmusérzékkel találta meg a megfelelő pillanatot a távozásra, úgy, hogy gyakran még őt vigasztalták korábbi partnerei és hosszú ideig küldözgették utána az illatos levélkéket.

Volt azonban Casanovának egy kevésbé romantikus oldala is. Ugyanis a fent említett lovagias és gáláns lépéseket általában csak a nemesi rangú hölgyekkel szemben tette meg. Az életem története című emlékiratában feljegyzett mintegy 120 kalandja egy jelentős része azonban nem ilyen emelkedett módon és hangnemben zajlott.

Emberünk ugyanis egy olyan korban élt, amikor a prostitúció ha nem is teljesen legális, mindenesetre majdnem teljesen elfogadott volt minden társadalmi szinten, és Casanova a csábításai közé sorolja azokat az eseteket is, amikor egész egyszerűen és prózaian fizetett a kapcsolatért.

Ettől függetlenül, vagy éppen ezzel együtt kijelenthetjük, hogy Casanova a nők bűvöletében élt, szerette és tisztelte őket, sok mindent elvett tőlük, de igyekezett legalább annyit adni is nekik. Kétségtelen, hogy élete a csábítás és a szex-kalandok nélkül is éppen elég izgalmas volt, mégis mindig mindenki Casanovára, a Csábítóra fog emlékezni.

És valószínűleg ezzel ő is teljesen elégedett lenne.

Zsiráf

Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold, hogy én is tudjam! 🙂

Híres hölgyek 2.: Mata Hari

1917. október 15. hűvös, ködös hajnalán a Párizs melletti Vincennes nevű városka erődjének udvarára kilép egy nő.

41 éves, magas, érett szépség, elegáns ruhában, kesztyűben, kalapban. Lassú léptekkel az egyik falhoz sétál, kedvesen elutasítja, hogy bekössék a szemét, és valamiért az is elmarad, hogy az oszlophoz kössék.

A feszültség tapintható a levegőben, miközben az illetékes tiszt felolvassa az ítéletet: a Margaretha Geertruida Zelle nevű holland állampolgárságú nőt a francia bíróság bűnösnek találta Németország javára végzett kémtevékenységben, valamint abban, hogy az általa átadott információk közvetve és közvetlenül nagyjából ötvenezer francia katona halálát okozták.

Az ítélet szerint a nő kimerítette a rendelkezésére álló jogorvoslati lehetőségeket, a francia köztársasági elnök elutasította a kegyelmi kérvényét, ezért a kiszabott büntetés – golyó általi halál – a helyszínen végrehajtandó.

Margaretha Geertruida Zelle szomorkásan elmosolyodik, a kivégzőosztag célra tart, a tiszt vezényel, a nő összeesik és a szemtanúk beszámolója szerint azonnal meghal.

A tiszt azonban ennek ellenére odalép a holttest mellé, és az előírásoknak megfelelően leadja a kegyelemlövést, azaz halántékon lövi a nőt kis kaliberű pisztolyával.

Ezzel a drámai fináléval fejeződik be a mindenki által csak Mata Hariként ismert különleges, izgalmas és ellentmondásos személyiség élete.

De persze az általa és róla terjesztett legendák és pletykák a mai napig élnek és foglalkoztatják a közönséget.

Ki volt Mata Hari?

Egzotikus táncosnő? Luxusprostituált? Nemzetközi kémnő? Férfifaló, hideg, számító kalandor, akinek csak a pénz számított? A férfiak áldozata, akik kihasználták a gyönyörű, de érzelmileg és lelkileg sebzett lány vágyát az igaz szerelemre? Egy felnőtt nő testében élő kislány, aki összekeverte a sexet és a szerelmet? Bűnbak? Esetleg ezek keveréke?

Tényleg kém volt? Igen? Nem? Igen, de nem úgy? Igazságtalan volt az ítélet, vagy megérdemelte? Bűnös volt? Ártatlan? Alakítója volt az eseményeknek, vagy elszenvedője? Felhasználták, vagy ő használt fel mindenkit?

És a kivégzés után hová lett a feje?

Ki volt Mata Hari?

Nos, a kissé baljóslatúra sikerült bevezető után ennek fogunk most utána eredni a Híres Hölgyek című sorozat második részében.

Míg az első részben megénekelt Sophie Blanchard ismertsége mára jócskán megkopott, és neve tényleg csak a hőlégballonozás iránt érdeklődök nem túl széles rétege számára jelent valamit, addig Mata Harit mindenki ismeri. Mármint nem személyesen persze, de mindenki tud, vagy tudni vél valamit róla.

De hogy lett egy kalapgyáros elkényeztetett lányából Európa-szerte ismert és keresett táncosnő, majd kurtizán, akit mindenki akart, és ha elég gazdag volt, akkor meg is kaphatott, végül pedig kémnő, akinek a vádak szerint katonák tízezreinek halála köszönhető?

Tartsatok velem!

Mielőtt azonban nekilendülünk, érdemes felhívni arra a figyelmet, hogy Mata Hari megítélése még mindig mennyire ellentmondásos. Amikor a poszt írására készültem, akkor a forrásokat olvasgatva rá kellett jönnöm, hogy gyakorlatilag nincs két egyforma leírás róla.

Az hagyján, hogy sok esetben az ellenőrizhető tények – évszámok, helyek, események – is változnak, de ami a legérdekesebb, az Mata Hari, az ember, megítélése, ami szinte mindig a skála két végpontján van: vagy elvetemült kémnő, aki egész életében pontosan tudta, hogy mit miért – pénzért – csinál, vagy pedig a szegény, megtévedt és megtévesztett kislány, akit csak úgy sodort az élet. Szerzőtől függően vagy megszépítik, vagy elcsúnyítják a történetét, de igazán objektív életrajzot gyakorlatilag nem találtam.

Ez azért érdekes, mert Mata Harit több mint száz éve végezték ki, és a történelem még mindig nem tudott rájönni, hogy mit kezdjen vele.

De kezdjük az elején!

Margaretha Geertrudia Zelle 1876. augusztus 7-én született a hollandiai Leeuwarden városában, ebből következően holland volt.

Na ez az, amit valószínűleg maga Margaretha is hevesen tagadott volna, ugyanis a valóságban nem holland, hanem fríz volt. Leerearden ugyanis Frízföld „fővárosa”.

Frízföld zászlaja. Tényleg.

A külső szemlélő számára ez kb. pont ugyanolyan, mint hogy München a Bajor Szabadállam fővárosa, és egy müncheni soha nem mondja magára, hogy német, nem, ő bajor.

Hasonlóan, ha egy katalán falusi kiskocsmában elkiabálja magát az ember, hogy „Sziasztok, spanyolok!”, nos, akkor ezt a mondatot valószínűleg nem éli túl, és még csak tisztességesen el sem lehet majd temetni, mert a falusiak szabad szemmel nem látható darabokra szaggatják szét a lelkes utazót.

Margaretha tehát fríz volt, Frízföld pedig ma Hollandia egyik tartománya, és tulajdonképpen akkor is az volt, csak abban az időben még kicsit másképp értelmezték a tartomány jogállását, de ebbe az irányba most nem kanyarodunk el.

Frízföldről azért érdemes megemlíteni, hogy 1782. február 26-án ez volt az első „ország”, ami elismerte az Amerikai Egyesült Államok függetlenségét. A frízek ezt persze inkább nyilvántartják, mint az amerikaiak.

Hollandiáról egyébként megemlékeztünk már itt az oldalon, mégpedig a Nagy Holland Tulipánválságról szóló posztban, aminek természetesen semmi köze Mata Hairhoz, de csak így tudom ide linkelni és egy kicsit reklámozni azt a bejegyzést is.

Hősnőnk egy Adam Zeller nevű kalapkészítő 4 gyermeke közül a legidősebb, egyben egyetlen lány volt. A kalapbiznisz korrekt jólétet biztosított a családnak, ami arra mondjuk nem volt elég, hogy Frízföld leggazdagabbjai között emlegessék őket, de arra például igen, hogy Margarethe (a családnak, barátoknak, és később a fontosabb szeretőknek csak Grietje) a legjobb iskolákba járhasson.

Legalábbis egy darabig, ugyanis 1889-ben, Grietje 13 éves korában, apja néhány rossz üzleti befektetés következtében tönkrement. Ez természetesen a szülők kapcsolatára is hatással volt, elválnak, majd anyja 1891-ben meghal.

Adam Zelle négy gyermekével Amszterdamba költözik, majd hamarosan újra megnősül, és az új feleség, Susanna Catharina ten Hoove anyagi segítségével egy kis petróleumboltot nyit.

A nagy újrakezdésben azonban a gyerekekre nem sok idő marad/jut, ezért Grietje előbb az anyai nagyanyjához, majd egy Mr. Visser nevű nagybácsihoz kerül.

Grietje 1897-ben

Mr. Visser pedig óvónőnek szánja a lányt, bár Grietje véleményére nem igazán kíváncsi, és beíratja a leideni óvónőképzőbe.

És akkor itt álljunk is meg egy kicsit és írjunk be Visser nagybácsinak egy hatalmas fekete pontot, akinek, ha csak egy picit is több esze lett volna, vagy jobban ismeri az unokahúgát, akkor tudnia kellett volna, hogy az apja által rommá kényeztetett Grietje érdeklődése széleskörű volt ugyan, de semmiképp sem az óvónőképző unalmas hétköznapjai felé irányult.

Hősnőnk ugyanis ekkor kezdett el ismerkedni későbbi legfontosabb fegyverével – és tulajdonképpen átkával –, a külsejével.

Grietje feltűnően kilógott a korabeli holland női átlagból: nem volt szőke, nem volt testes és nem volt alacsony.

Másképp fogalmazva: Margarethe a maga korában – és igazából ma is – férfiméretnek számító 178 centiméteres magasságával, karcsú alakjával, sötét hajával, fekete szemével és kreol bőrével egzotikus különlegességnek számított a környezetében.

Az nem egészen világos, hogy ezeket a tulajdonságokat kitől örökölte a családban. Bár ő maga már kislány korában szeretett érdekes történeteket kitalálni a származásával kapcsolatban, és később is szívesen terjesztette, hogy felmenői között jávai, szumátrai, indiai – mikor milyen kedvében volt – hercegnők vannak, de erre persze semmilyen bizonyíték nincs.

Azt biztosan tudjuk, hogy szülei tősgyökeres hollandok – pardon, frízek – voltak több generációra visszamenő, holland ősökkel.

Ez azonban nyilvánvaló ellentmondás, és nem ad magyarázatot Grietje egzotikus külsejére, tehát valaki nem mondott igazat. Könnyen előfordulhat, hogy Grietje valamelyik üknagymamája nem volt teljesen hűséges az üknagypapához, és a gének szeszélyes játéka folytán az eredmény csak generációk múlva jelentkezett.

A lényeg, hogy Grietje hamar rájött – vagy rácsodálkozott – arra, hogy hatalma van a férfiak felett, és amikor az óvóképző igazgatója megkörnyékezte a még mindig csak 17 éves lányt, akkor Grietje nem állt ellen.

Mondjuk jobban járt volna, ha elhajtja az igazgatót, mert az akkori korszellem messze nem volt annyira liberális Hollandiában, mint a mai.

Amikor ugyanis viszonyuk kitudódott, akkor a közösség haragja, felháborodása és álszentsége természetesen nem a köztiszteletben álló – férfi – igazgatót sodorta el, hanem Grietjének kellett elhagynia az iskolát.

Mata Hari életének ezt az epizódját szokás úgy is értelmezni, hogy már ekkor megmutatkozott későbbi férfifaló természete, kijött belőle a kurtizán, a családok megnyomorítója, a bűn megtestesítője, stb. stb.

Grietje legtöbb életrajzírója szerint azonban ez téves megközelítés. Már csak azért is, mert a későbbi Mata Hari soha nem volt a hétköznapi értelemben vett prostituált, de erről majd később.

Ez a fiatalkori botlás valójában nem a lányt minősíti, hanem az igazgatót, aki meglátta és kihasználta a lehetőséget a szinte még gyerek, félárva, elkényeztetett és családi traumákkal jócskán megpakolt lány személyében.

Grietje későbbi sorsa itt még egyáltalán nem dőlt el. Ekkor még megvolt az esélye annak, hogy mondjuk egy sokgyerekes, köztiszteletben álló anya legyen egy boldog/boldogtalan házasságban, esetleg neves óvópedagógusként vagy tanárként emlékezzen rá az utókor.

Más kérdés, hogy aztán nem így alakult.

Az óvónőképzőből való botrányos távozás után Grietje ideiglenesen egy másik nagybácsihoz költözik, szerintem teljesen érthető, hogy nem volt kedve visszamenni Visser bácsihoz.

Hamarosan azonban betölti a 18. életévét és úgy dönt, hogy a saját kezébe veszi a sorsát. Nem mintha ezért a döntésért túlzottan meg kellett volna harcolnia, a családban – az őt egyébként rajongásig szerető apját is beleértve – kb. senkit sem érdekelt, hogy mit csinál, vagy mi történik vele.

Grietje pedig egy megoldást lát, kinyitja a Nieuws van den Dag nevű újságot a házassági hirdetéseknél és böngészni kezd.

Ez egyébként nem volt szokatlan a korabeli Hollandiában, mármint, hogy a párok újsághirdetéseken keresztül találnak egymásra. A korabeli Tindernek is tekinthető rendszerben általában férfiak voltak a hirdetések feladói, akik valamilyen oknál fogva – mert pl. katonatisztek, vagy elfoglalt üzletemberek voltak – nem értek rá a hagyományos úton ismerkedni.

Grietje így találja meg a nála 20 évvel idősebb, addig agglegényként élő Rudolph McLeod kapitányt, a Holland Gyarmati Hadsereg tisztjét.

Rudolph MacLeod

Az utókor természetesen Grietjének ezt a lépését is darabokra szedte, és szokás szerint az ítéletek a két véglet mentén sorjáznak. Egyesek szerint a lány számító volt, kinézett magának egy megbízhatónak tűnő partit, és tudatosan csábította el. A másik nézőpont szerint Grietje csak menekülni akart, biztos pontot keresett, valakit, akire támaszkodhat, akire felnézhet, az érzelmek motiválták, nem a pénz.

Az igazság pedig valószínűleg a kettő között van. Bár kétségtelen tény, hogy a lány lépése kétségbeesett menekülésként is értelmezhető, amivel szeretet volna kilépni addigi életéből és egy biztos pontot találni, de az is igaz, hogy Grietje azért megnézte, hogy kinek válaszol, és valóban elbűvölte a jóvágású, tüntetésekkel gazdagon kidekorált, udvarias, kedves katonatiszt. Egy darabig legalábbis.

Rudolph MacLeodról érdemes tudni, hogy a skót MacLeod klánból származott, és persze rettentően büszke volt erre. Mondjuk lehetett is, mert a MacLeod klán Skócia egyik legnagyobb és legismertebb családja.

Az olvasók többségének a MacLeod név valószínűleg a Hegylakóból lehet ismerős, de a klán valóban létezik, bár földi halandó számára nem követhető, hogy a családnak hány ága, boga, tagja, leágazása van.

Manapság a klán feje egy Hugh Magnus MacLeod of MacLeod nevű 1973-as születésű úriember.

A házasság kezdetben tökéletes volt, úgy tűnt Grietje megtalálta, megkapta, amit akart: egy szerető férj oldalán bekerült a holland arisztokrácia köreibe és anyagi gondjai sem voltak.

Az amszterdami házasságkötés után nem sokkal Macleodnak vissza kellett térnie Jáva szigetére, és hamarosan megszületett első gyermekük, Luisa Johanna is, akit hamarosan követett egy fiú, John is.

Közben azonban valahol valamikor valami elromlott…

Rudolph Macleodról ugyanis hamar kiderült, hogy erőszakos, agresszív, féltékeny természete mellé aktív alkoholizmus is társul. Ráadásul úgy gondolta, hogy Hollandián kívül, a gyarmatokon más szokások és törvények vonatkoznak a férfiakra.

Ráadásul van olyan forrás is, ami azt állítja, hogy Rudolph egy átmulatott, -ivott éjszaka hajnalán, baráti fogadásból adta fel azt a bizonyos házassági hirdetést, és esze ágában sem volt megnősülni. Aztán persze félrenyelte a szivarját, amikor élőben is találkozott a lánnyal, és úgy volt vele, hogy ha már az ölébe hullott a lehetőség, akkor él – és visszaél – vele.

Nyíltan szeretőt tartott, gyakran és brutálisan megverte a feleségét, és bizony a 20 évnyi korkülönbségből adódó problémák is előjöttek. MacLeod felesége minden lépéséről tudni akart, nem nézte jó szemmel, hogy az asszonynak ösztönös tehetsége van a bennszülött nyelvekhez, és hogy érdeklődik a helyi táncok és kultúra iránt.

Fájdalmas, összeveszésekkel és kibékülésekkel terhelt évek következtek. A család Java szigetéről 1899-ben Szumátrára költözött, de nézeteltéréseiket nem tudták rendezni.

Grietje és Rudolph

A kapcsolat a válás felé tartott, aminek az utolsó lökést az adta, hogy 1899. június 27-én a két gyerek ágynak esett, majd John meg is halt.

A történet elég zavaros, a vizsgálat végül azt állapította meg, hogy a gyerekeket valaki megmérgezte. Gyanúsított több is volt, a legvalószínűbb, hogy a személyzet tagjai közül állt valaki bosszút ilyen módon a bennszülöttekkel (is) előszeretettel kegyetlenkedő MacLeodon.

Ennek a szálnak is van rosszindulatú verziója, ami szerint a gyerekek a szülőktől – na vajon melyiktől?! – örökölt, kezeletlen szifilisz miatt lettek rosszul. Állítólag Luisa végül ebbe is halt bele 21 éves korában, de ez már csak azért sem valószínű, mert sem Rudolphról, sem Gretjéről soha nem jegyzeték fel, hogy szifiliszesek lettek volna + a későbbi Mata Hari életviteléből adódóan azért elég gyorsan elterjedt volna a szifilisz, és annak híre is.

A források alapján az sem teljesen világos, hogy melyikük döntött végül a válás mellett, ki akart kit elhagyni, és tulajdonképpen miért. Suttognak Grietje szeretőjéről is, amit persze a holland gyarmatokon sem néztek jó szemmel. Mármint, ha egy nő tartott szeretőt. Ha egy férfi, az teljesen elfogadott volt társadalmilag.

A lényeg, hogy 1902-ben visszatértek Hollandiába, talán abban reménykedve, hogy sikerül megmenteni a kapcsolatukat. Természetesen erre már esély sem volt, és egy holland bíróság végül kimondta a válást.

MacLeodot elméletben tartásdíj fizetésére kötelezték, a kis Luisa Johanna felügyeletét pedig Margarethe kapta. A probléma csak annyi volt, hogy MacLeod nem volt hajlandó fizetni, Grietjének pedig nem voltak meg az eszközei, hogy ezt kikényszerítse.

Tehát a helyzet ekkor úgy állt, hogy hősnőnk ott állt Hollandiában egy gyerekkel, minimális anyagi tartalékokkal, és senkire sem számíthatott.

Grietje ekkor valószínűleg nem a legjobb döntést hozta, ugyanis Párizsba utazott, ahol színésznőként próbált szerencsét. Külseje és többé-kevésbé még a tehetsége is megvolt hozzá, hiányzott azonban a kapcsolatrendszer, és emiatt eleve bukásra volt ítélve a próbálkozás, ráadásul anyagi tartalékait is felélte.

Hazautazott Hollandiába, és most még kétségbe ejtőbb helyzetbe került, annyi pénze se volt, hogy a lányát megnyugtatóan el tudja tartani. Ezt nem kis kárörömmel érzékelte MacLeod is, és az egyik láthatás alkalmával erre hivatkozva nem volt hajlandó visszaengedni anyjához Luisa Johannát.

Grietjét természetesen megrendítette a dolog, de aztán csendesen be kellett vallania saját magának (is), hogy Luisának bizony jelenleg jobb helye van az apjánál, mint nála, bár soha nem mondott le róla, hogy visszaszerezze a lányát. Meglepő módon a források szerint bár férjnek csapnivaló volt MacLeod, apának viszont kiváló, és ezt még Grietje is elismerte.

Ekkor, 1905-ben Grietje 29 éves volt, és komolyan el kellett gondolkoznia azon, hogy mihez kezdjen a továbbiakban. Felmérte a lehetőségeit, és hogy mihez ért. Elsőre úgy tűnt, hogy kb. semmihez.

Hamarosan azonban rendhagyó és különleges terv kezdett körvonalazódni Grietje fejében. Azzal tisztában volt, hogy egzotikus szépsége elbűvöli a férfiakat, ráadásul szumátrai és jávai tartózkodása alatt megismerkedett a helyi táncokkal is, amiket európai szemmel nézve nyugodtan nevezhetünk fülledten erotikusnak.

Mi lenne, ha ezt a két dolgot összekapcsolná? És lőn.

Első fellépésére 1905. március 13-án, éjszaka került sor a párizsi Guimet Múzeumban. A sajtó már előre megszellőztette az előadást: Grietjét keleti táncosnőként mutatták be, aki egy Siva templomban nevelkedett, ott tanult meg táncolni.

Mata Hari első fellépése a Guimet Múzeumban

Majdnem teljesen átlátszó ruhákba volt öltözve, amiket keleti ékszerekkel egészítettek ki, és mai fogalmaink szerint egy sztriptíz-szerűséget adott elő, Mata Hari néven, ami malájul annyit tesz, hogy „A hajnal szeme”. A malájok így hívják a napot.

Az előadás sikere fergeteges volt, a párizsi éjszaka tombolva ünnepelte Mata Harit, és erre minden oka meg is volt.

Mata Hari tánca ugyanis újszerű volt, formabontó, botrányos, érdekes, egzotikus, erotikus, de nem közönséges. Például soha nem vetkőzött le teljesen, általában egy testszínű kezeslábas maradt rajta, illetve mindig fennhagyta az ékszerekkel díszített melltartóját is.

A rossz nyelvek szerint egyébként ettől még szeretkezés közben sem vált meg, mert szégyellte, hogy kicsik a mellei.  A még rosszabb nyelvek szerint pedig nem is a mellét kicsinyellte, hanem egykori férje brutális harapásának (!) nyomát próbálta elrejteni.

Itt hívnám fel a figyelmet a hasonlatosságra a Mata Hariról ekkor készült képek és Leila hercegnő dress codja között. Csak úgy mondom.

Az már egy másik kérdés, hogy ekkoriban, elméletileg szigorúan privát felhasználásra készültek olyan képek is róla, amin gyakorlatilag meztelen. exférje, MacLeod, megszerzett ezekből párat, amivel elérte, hogy Greitjének, bocsánat, most már Mata Harinak, esélye se legyen visszakapnia a lányát.

Szóval Grietje Mata Hari nevű alteregója elképesztő sikert aratott és beindult egy nagyon sikeres, de viszonylag rövid táncosnői karrier.

Voltak, akik tényleg elhitték, hogy Mata Hari egy szumátrai/indiai/jávai papnő, mások tisztában voltak a füllentéssel, de mindenki – mármint főleg férfiak, ugye – élvezték a nő könnyed, légies, erotikával fűszerezett táncát, ami – kezdetben legalábbis – újnak, modernnek, addig-soha-nem-látottnak bizonyult.

Mata Hari műsora letarolta Európát: Madrid, Berlin, Bécs, Monte-Carlo, Róma, sőt még Egyiptomban is fellépet.

Egy dologgal azonban ő maga is tisztában volt: a táncosnői karrier nem tarthat a végtelenségig, hiszen már a móka kezdetekor is 29 éves volt.

Manapság már minden csoda csak pár óráig, esetleg napig tart, akkoriban azért még hosszabb átfutása volt a dolgoknak, de Mata Hari tisztában volt vele, hogy varázsa és újdonsága pár év alatt el fog kopni.

Ráadásul hamarosan követői/utánzói is akadtak, egy idő után Mata Hari, mint táncosnő, már nem volt unikum.

Ezért tudatosan építkezett és készült: kurtizán lett.

Itt ismét érdemes egy kicsit megállni és körbejárni picit azt, hogy mit is jelent a kurtizán. Az általánosan elterjedt nézettel ellentétben nem – feltétlenül – prostituáltat.

A kurtizánok intelligens, művelt, okos szabadidőpartnerek voltak, akiknek szolgálatait nem akárki vehette igénybe.

Attól, hogy valaki kőgazdag volt, még korántsem biztos, hogy méltó lett egy kurtizán társaságára. A kurtizán minőségi időtöltést biztosított a kikapcsolódásra vágyó előkelő és gazdag férfiak számára, de ez nem jelentette azt, hogy folyton az ágyban hemperegtek.

A testi kapcsolat csak választható extra volt, az igazán komoly értéket a kurtizán szépsége, bája, intelligenciája jelentette.

Cserébe természetesen luxuskörülmények biztosítását várta el, és kapta meg.

Hozzá kell tenni, hogy igazán sikeres kurtizán kevés volt, és ne legyünk álszentek, ma is kevés van, hiszen a szakma most is virágzik.

Mata Hari ezen kevesek egyiket volt, aki már táncosnői karrierje alatt elkezdte kiépíteni azt a kapcsolati hálót, amit a későbbiekben kurtizánként hasznosítani tudott.

Még mielőtt azonban átesnénk a túloldalra, azt is rögzíteni kell, hogy Mata Hari nem volt szent. Tudta, hogy mit vállal, az mivel jár, és mit kell érte fizetni. Mármint neki mivel kell majd fizetni az általa választott életért.

Bár tudta, hogy anyagi gondjai nem lesznek, de azt is sejtenie kellett, hogy társadalmi megbecsültségre sem számíthat.

Mata Harinak döntenie kellett: tisztességes, megbecsült életút, vagy zajos, bár rövid siker után bőséges, de mindig bizonytalan pénzkereseti lehetőség. Ő pedig döntött, nyilván a könnyebb utat választotta, ami valójában a fájdalmasabb volt, és idővel az életébe került.

Soha nem fog kiderülni, hogy valójában hány szeretője, partnere volt, de az biztos, hogy magasra célzott: hercegek, államférfiak, magas rangú diplomaták, katonatisztek keresték a társaságát.

Mata Hari pedig élvezte a sikert, még akkor is, ha be kell látni, hogy valószínűleg korántsem volt olyan intelligens, mint amilyennek partnerei tartották.

Az, hogy hogyan is kezdődött életének kémes szakasza, nem egészen tisztázott és nem is világos.

Az egész kémes történetre valószínűleg nem is került volna sor, ha nem tör ki az I. Világháború. Mata Hari folytatta volna kurtizán tevékenységét és idővel vagy hozzámegy valamelyik gazdag pártfogójához, vagy – kora miatt – önként kiszáll a buliból és az addig megszerzett vagyonából él. Ezek persze a pozitív végkimenetelek, a csúnyákat most hagyjuk.

De jött a Nagy Háború, amiben Hollandia semleges maradt, Mata Hari pedig állampolgárságát kihasználva a körülményekhez képest háborítatlanul utazgathatott a korabeli Európában.

Ha van Mata Hari életének titokzatos és ellentmondásos szakasza, akkor az utolsó pár év mindenképpen az. A posztban most a történet egyfajta verziójával fogunk foglalkozni, és egyáltalán nem biztos, hogy ez az igazi sztori, de szerintem ember – vagy történész – nem bogozza már ki, hogy mi is történt valójában.

Az tény, hogy Mata Hari fontos és magas rangú emberek szeretője volt, akik – mint ahogy a perben többen állították – kifejezetten élvezték, hogy a háborús időkben kicsit elengedhetik magukat az asszony társaságában és nem kell a hadi ügyekkel foglalkozniuk.

Ennek ellenére persze a hálószobában, kevés fényben, kevés ruhában, cigire gyújtva azért ezek a fontos emberek néha elejtettek fontos apróságokat fontos munkájukkal kapcsolatban.

Több mint valószínű azonban, hogy ezeket az infókat Mata Hari nem használta fel, vagy azért, mert eszébe sem jutott, hogy ebből pénzt lehetne csinálni, vagy pedig azért, mert mindennél többre tartotta a diszkréciót.

Nem lehet pontosan tudni, hogy ki szervezte be először, beszervezte-e egyáltalán valaki a nőt. Van olyan forrás, amit azt állítja, hogy Mata Hari éppen ki akart szállni az egész kurtizán-bizniszből, mégpedig egy fiatal orosz hadnagynak köszönhetően, akit élete szerelmének tartott.

A 21 éves Vlagyimir Moszlov pilóta volt, aki súlyosan megsérült, elvesztette egyik – más források szerint mindkét – szemét és nem sokkal a front mögött ápolták. Mata Harinak külön engedélyre volt szüksége, hogy meglátogathassa.

A francia titkosszolgálat talán ekkor figyelt fel a háborús zónában császkáló, több nyelven beszélő, egyébként egy semleges állam útlevelével rendelkező, „rosszéletű” asszonyra.

Mások úgy tartják, hogy az olasz kémelhárítás figyelmeztette a francia kollégákat, hogy Mata Hari a németek kéme.

A franciák úgy találták, hogy kellő terhelő adat van Mata Hari ellen, hogy együttműködésre kényszerítsék. Ez valószínűleg azért igaz, mert Mata Hari tényleg elkezdett dolgozni a franciáknak.

Többek között egy levelet vitt el Belgiumba, ami hat francia titkos ügynök nevét tartalmazta. Nem tudni, hogy a franciák ezt csalinak szánták-e, de amikor a hat ügynök közül egy lebukott, ráadásul a besúgók szerint a férfi halálát egy táncosnő okozta, akkor a francia elhárítás már biztos volt benne, hogy Mata Hari tényleg a németek kéme.

Ehhez jött még hozzá egy elfogott és megfejtett német távirat, ami utasítja az illetékeseket, hogy a H-21-es kódnevű ügynöknőnek (!) fizessenek ki ötezer frankot és küldjék vissza Párizsba.

Mata Hari pedig hamarosan visszatér Párizsba, ahol letartóztatják, és szállodai szobájába egy üveg – állítólag láthatatlan – tintát, és – bummm! – 5000 frankot találnak.

Ez már elég a letartóztatáshoz és a bírósági eljáráshoz.

Mata Hari a letartóztatásakor

A tárgyalás 1917 júliusában kezdődik, és persze iszonyat figyelem kíséri. A vád elég gyenge lábakon állt, nem igazán tudták bebizonyítani, hogy Mata Hari azonos a H-21-es kémnővel, sem azt, hogy ő lenne az a táncosnő, aki miatt a francia titkos ügynök lebukott.

Mata Hari pedig nem hagyta magát. Kijelentette, hogy az 5000 frankot szerelmi szolgálataiért kapta. Ezt meg a bíróság nem akarta elhinni, mert ez az összeg a korabeli háborús viszonyok között bődületes pénznek számított, és egyszerűen senki sem akarta elfogadni, hogy valaki képes ennyit fizetni egy kurtizánnak.

Az üveg láthatatlan tintára pedig azt mondta Mata Hari, hogy fertőtlenítőszer, amit fogamzásgátlóként használ. Ezzel meg megint nem lehetett mit kezdeni.

Mint ahogy nem sikerült teljesen hihetően bizonyítani az egyik fő vádpontot sem, miszerint Mata Hari informálta volna a németeket a francia csapatszállító hajók kifutásának pontos helyéről és idejéről, így a németek el tudták süllyeszteni a hajókat, ami legalább 50 ezer katona halálával járt.

A per pikantériája volt, hogy Mata Hari védője az egyik korábbi szeretője volt, és a tanúk között is sorra bukkantak fel a nő korábbi, magas rangú partnerei, akik mind kezeskedtek Mata Hari ártatlanságáért.

Hogy ennek ellenére a háromfős bíróság miért ítélte halálra alig 10 perces tanácskozás után?

Ma már az az általános vélemény, hogy Mata Hari bűnbak volt. Franciaország ugyanis a per idején nagyon, nagyon rosszul állta a frontokon. Akkor még egyáltalán nem lehetett még csak sejteni sem, hogy egy év múlva vége a háborúnak, és Franciaország a győztesek oldalán lesz.

Kellett egy olyan ügy, egy olyan bűnbak, amivel ha időlegesen is, de egységbe lehet forrasztani a francia nemzetet, és a sokak által irigyelt, lenézett, megvetett, csodált, rajongott, egzotikus szépségű tácosnő-kurtizán kémpere tökéletesen alkalmas volt erre.

Na meg azért a francia kémelhárításnak is kapóra jött a dolog, mert így legalább bizonyíthatták, hogy nem egymás vagy a saját feneküket vakarják egész nap, hanem dolgoznak is, íme lebuktattak egy nemzetközi kémet.

Mata Harit megrendítette az ítélet, de tulajdonképpen az utolsó pillanatig nem hitte el, hogy valóban ki fogják végezni. A különböző fellebbezési fórumok végigjárása még hónapokig tartott, míg végül a köztársasági elnök sem adott kegyelmet.

És természetesen a kivégzésével kapcsolatban is rengeteg legenda és monda született. Pl., hogy Mata Hari egy drága köntösben jelent meg a kivégzésen, amit a sortűz előtti utolsó pillanatban szétnyitott a katonák előtt és a köntös alatt teljesen meztelen volt.

Vagy az, hogy csókot dobott a tüzelő katonák felé, vagy éppen az, hogy valamelyik szeretője megvesztegette a kivégzőosztagot, hogy azok vaktölténnyel lőjenek, csak éppen kavarodás támadt a töltények cseréjénél. Ennek a verziónak tulajdonítják azt a tényt, hogy Mata Hari miért viselkedett olyan bátran a kivégzésénél, hiszen úgy tudta, hogy nem fog meghalni.

Szerintem meg csak egyszerűen elfogadta a sorsát, tudta, hogy itt a történet vége és volt ereje kellő méltósággal megcsinálni a végjátékot.

Mata Hari holttestére senki sem tartott igényt, ezért egy orvosi iskola boncasztalára került oktatási céllal. Fejét levágták, bebalzsamozták, majd az Anatómiai Múzeumban állították ki, más híres-hírhedt bűnözők különböző testrészeivel együtt.

A 20. században aztán egy leltárnál észrevették, hogy a fej „elkallódott”, a mai napig nem derült ki, hogy hová lett…

Felmerülhet a kérdés, hogy ki volt a – volt-e egyáltalán – bűnös azokban a vádpontokban, amikben Mata Harit végül elítélték.

Nos, nagyon úgy tűnik, hogy ezeket a tetteket a Doktor kisasszony fedőnéven ügyködő német kémnő, bizonyos Elisabeth Schragmüller követte el, de ez már egy másik történet és egy másik poszt.

Mata Harinak egészen a 21. századi kellett várnia a katarzisra és a feloldozásra: 2001-ben a Mata Hari alapítvány és Leeuwarden városa közös keresetben kérték az illetékes francia bíróságot, hogy az időközben titkosítás alól kivont és napvilágra került információk alapján tárgyalják újra a „kémnő” ügyét.

Franciaország pedig nyitottnak bizonyult, és néhány hónapnyi vizsgálódás után, kijelentették, hogy Mata Hari ártatlan volt. Abban, amiben elítélték legalábbis mindenképpen.

Ezzel kapcsolatban a történészek részéről nagyjából teljes az egyetértés: Mata Hari egy koncepciós politikai pert áldozata volt, semmi sem bizonyítja, hogy a neki felrótt bűnöket elkövette volna, egyáltalán, hogy akármelyik háborús nemzetnek kémkedett volna.

A kollektív emlékezetet persze nem zavarja Mata Hari rehabilitációja, ha random tíz embert megkérdezünk az utcán, akkor az a néhány, aki tudja egyáltalán, hogy kiről van szó, szinte biztos, hogy rávágja: Mata Hari kém volt.

Nos, Mata Hari sok minden volt – elkényeztetett kislány, kihasznált kamasz, bántalmazott feleség, közönsége által imádott táncosnő, híres, gazdag és világhírű kurtizán –, de kém biztos nem volt.

Zsiráf

Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold, hogy én is tudjam! 🙂

A Vasálarcos

1703. november 19-én, egy hétfői napon, este 10 óra után nem sokkal meghal egy ötven év körüli rab a párizsi Bastille-ban.

Ez ugye önmagában még nem feltétlenül hírértékű esemény, hiszen a Bastille egy börtön, ahol köztörvényes bűnözők raboskodnak, meglehetősen zord körülmények között. És most egy meghalt, na bumm, kit érdekel?

Nos, pl. Etienne Du Juncát, a börtön egyik hadnagyát, akinek hivatalos kötelességei közé tartozik az intézmény naplójának vezetése is, amiben minden nap gondosan feljegyezi az említésre méltó történéseket: ki, mikor, miért érkezett a börtönbe, meddig maradt, kit látogatott meg, milyen és mennyi ellátmány érkezett, abból mennyi volt romlott stb., stb.

Ugyanígy a rabokkal kapcsolatos nyilvántartást is ő vezeti: hogy hívják a delikvenst, melyik cellába kerül, várhatóan meddig fogja élvezni az objektum vendégszeretetét, esetleg vannak-e különleges utasítások az őrzésével, ellátásával kapcsoltban.

És az aznap elhunyt rabra bizony vonatkoztak különleges parancsok, nem is akármilyenek: senki sem tudta a nevét, még az adminisztrációt végző Du Junca sem, a rab nem fogadhatott látogatókat, és úgy általában nem érintkezhetett senkivel- kivéve néhány különleges alkalmat és látogatót -, és ha valamilyen ok miatt meg kellett zavarni magányát, akkor mindig egy álarcot viselt, ami lehetetlenné tette az azonosítását.

Du Junca azt is megjegyzi, hogy a különleges rab a Bastille akkori parancsnokával, Benigne d Auvergne de Saint-Mars-sal együtt érkezett a börtönbe 5 évvel korábban, 1698-ban.

A Du Junca és a nyilvántartás számára ismeretlen férfit jeltelen sírba temetik el a párizsi Saint-Paul temetőben, majd a cellája falát lecsiszolják és újravakolják, hogy az általa hátrahagyott véseteket, karcolásokat eltüntessék, végül pedig ruháit és személyes holmiját elégetik.

Vagyis a szerencsétlennek minden nyomát nagyon alaposan eltüntették a Bastille-ból és a történelemből.

Ezzel a naplóbejegyzéssel kezdődik a Vasálarcos története, akinek kilétére több mint háromszáz éve nem tudnak rájönni a történészek.

És éppen ezért tökéletes konteós alapnak bizonyult a századok során, hiszen a vasálarc mögött bárki lehetett. Igazából nem is az a baj, hogy nincs megfejtés, hanem, hogy túl sok is van: ma már kicsit ritkábban ugyan, de volt időszak, amikor nagyjából kéthavonta fejtette meg valaki a rejtélyt.

Ennek köszönhetően ma kb. 50-nél tart azoknak a száma, akiket tutibiztosra beazonosítottak, mint a vasálarc viselőjét. És a rejtély megfejtőit még csak elfogultsággal sem lehet vádolni: a Vasálarcos volt már mindenféle nemzet és társadalmi osztály tagja angol hercegtől francia inasig, királynői szeretőtől királyi testvérig, politikai üldözöttől korrupciós besúgóig mindenki, akit el lehet képzelni.

Ráadásul a Du Junca vezette napló tulajdonképpen nem is a kezdete a történetnek, hanem a vége, ami már egy modernkori kutatás eredménye, amikor a történészek komolyan nekifeküdtek a rejtély felgombolyításának.

És bár a Bastille-ból a francia forradalmárok szorgos munkájának köszönhetően csak néhány kő maradt meg, de szerencsére Du Junca naplóját máshol tárolták, így maradtak fenn a feljegyzések, de mintha csak azért, hogy ki lehessen mondani: a vasálarcos tényleg létezett.

Ennél többet azonban a derék hadnagy írásából sem lehet kihámozni. Nem mellesleg később majd látni fogjuk, hogy azért vannak gondok is Du Junca jegyzeteivel, már ami a vasálarcot illeti.

Persze aztán a történet önálló életre kelt, köszönhetően Dumas-nak, aki halhatatlanná tette a sztorit a Három testőr regényekben, és az ezekből készített rengeteg feldolgozásnak, pl. legutóbb a DiCaprio-féle, 1998-as változatnak.

Alexandre Dumas

 

De vajon Dumas honnan vette az alapötletet?

Nézzük, mit lehet tudni a rejtélyes álarcosról, ki volt, ki lehetett és kinek köszönhető, hogy a története ismert lett, és egyáltalán, honnan ered a sztori?

Hát… Az igazság az, hogy fogalmunk sincs… Vagyis ma már nem lehet megállapítani, hogy ki és mikor kezdte el terjeszteni a vasálarcos férfi történetét.

Azt azonban többé-kevésbé be lehet lőni, hogy miért.

A Vasálarcosról ugyanis először az 1680-as években kezdtek el suttogó pletykák terjengeni úgy a párizsi sikátorokban, mint a nemesi szalonokban. És bizony elég erős történet kapott szárnyra.

Eszerint az akkor már több évtizede uralkodó XIV. Lajosnak valójában nincs is jogcíme a trónra. Lássuk be, ez azért elég combos állítás.

A pletyka szerint XIV. Lajos szülei, Ausztriai Anna és XIII. Lajos nem különösebben kedvelték egymást. Ez nem igazán lehet meglepő, hiszen a korszak szinte összes többi nemesi házasságához hasonlóan az övéké sem „meglátni és megszeretni” viszony volt, hanem dinasztikus érdekek mentén kialkudott és eldöntött üzleti tranzakció. Vagyon a vagyonnal és hatalom a hatalommal, ugye, esetleg ezek tetszőleges kombinációja.

XIII. Lajos

 

Ettől még persze nekik kellett lehúzni egymás mellett egy életet. Ami nem volt könnyű.

Anna ugyanis gyönyörű (mármint akkor annak számító…), okos, szenvedélyes nő volt, aki egyáltalán nem szerette gyenge jelleműnek és morcosnak tartott, bár egyébként a korszak mércéjével mérve jóképűnek mondható férjét.

Ausztriai Anna

 

Azonban még ez sem okozott volna gondot, hiszen az arisztokratáknak több száz év állt a rendelkezésükre ahhoz, hogy kifejlesszék, hogyan kell egy házasságban egymást évtizedeken keresztül elkerülni.

A problémát az jelentette, hogy Anna Franciaország királynője volt, és ezen a poszton bizony egyetlen, mindennél fontosabb kötelezettséget kell teljesíteni a tekintély megtartásához: fiú trónörököst kell szülni.

És Annának ez nem sikerült, bár kapcsolatuk elején háromszor is teherbe esett, de minden alkalommal halott csecsemő született.

A korabeli felfogás szerint a gyermektelenség egyértelműen, mindig a feleség hibája, tehát Annát okolták azért, mert nem képes fiút szülni az ország javát és a trónutódlást szem előtt tartva.

Ez természetesen hatással volt a pár kapcsolatára is, a már kezdetben sem túlzottan izzó szenvedély hamar kihűlt, Anna és Lajos eltávolodtak egymástól.

Egészen házasságuk 23. évéig (!), amikor a pletyka – és bizonyos források – szerint tulajdonképpen egy véletlennek köszönhetően megfogant a későbbi XIV. Lajos.

Történt ugyanis, hogy 1637 decemberében XIII. Lajos éppen versailles-i kastélyába tartott, amikor az embertelenül zord időjárás miatt meg kellett szakítania az utat.

Mégpedig, mit ad Isten, éppen a Louvre-ban lakó feleségénél volt kénytelen megállni, ráadásul csak a királyné hálószobája volt fűtött az egész kacsalábon forgó kastélyban.

Így aztán a didergő Lajos úgy döntött, hogy ott tölti az éjszakát. És mivel a Netflixet még nem kötötték be, beszélgetni meg 20+ év házasság után nem nagyon volt miről, ezért hm… másképp ütötték el az időt.

És 9 hónappal később, 1638. szeptember 5-én megszületett XIV. Lajos.

Ausztriai Anna és a későbbi XIV. Lajos

 

Egy trónörökös születéséről már mindenki lemondott, ezért aztán akkora volt az öröm és a boldogság, hogy a csecsemő a Louis-Dieudonné nevet kapta, azaz Lajos, Isten ajándéka. Hát mondjuk inkább a rossz idő volt az ajándékozó, de mégse adhatták neki a Decemberi Lajos, vagy a Téli Lajcsi nevet.

XIII. Lajos pedig az éppen csak megszületett gyerekkel és egész udvartartásával együtt elvonult a Te Deum misére.

Anna pedig egyedül maradt – már persze amennyire egy királynő bármikor is egyedül volt élete során. És itt kezd bedurvulni a történet.

Az alamuszi pletyka szerint ugyanis az immár csak a bábákkal és szolgálókkal körülvett Anna hamarosan egy újabb gyermeknek adott életet. Vagyis ikrek születtek.

Ez bizony kellemetlen helyzetet eredményezett, ugyanis a korabeli felfogás szerint ikres szülés esetén a trónörökös a később született gyermek lesz, mert a rendkívül megalapozott, és empirikus kísérletekkel alátámasztott nézet szerint ő fogant először.

Ez persze hülyeség, de ettől még ez volt a törvény Franciaországban, és XIII. Lajos kínos helyzetbe került, hiszen a kis Louis-Dieudonné-t már bemutatták a népnek, mint az ország leendő királyát.

Lajos ezért úgy döntött, hogy ne változtassanak a menetrenden: mindenki úgy tudja, hogy Anna királynő egy fiút szült, maradjon is ez így. A második szülésnél jelen lévőket fatális balesetek érték, vagy eltűntek valamelyik királyi börtön mélyén.

A második gyermeket pedig Angliába küldték, és királyi nevelésben részesítették. Később visszatért Franciaországba, de egyre nagyobb problémát okozott feltűnő hasonlatossága az akkor már XIV. Lajos néven Franciaországot éppen világhatalommá és abszolút monarchiává tevő bátyjához.

Ezért aztán XIV. Lajos úgy döntött, hogy öccsének állandóan, élete végig egy vas álarcot kell viselnie.

XIV. Lajos

 

Ez az ismert történet, amit ugye Dumas is feldolgozott. És ebbe még bele se vettem, hogy a sztori egyes változatai szerint XIII. Lajos ott sem volt gyermeke fogantatásánál, ha értitek…

A kérdésre pedig, hogy miért terjesztették ezt a történetet, az a válasz, hogy XIV. Lajos ekkorra már rengeteg európai hatalom tyúkszemére lépett rá. Tökéletes és korlátlan hatalommal rendelkezett országán belül, és Franciaország államok közötti elsőségét igyekezett a szomszédaival is elismertetni.

Ez persze az érintetteknek nem igazán tetszett, ezért boldogan terjesztették az öccsét vasálarcba nyomorító, a trónt jogtalanul birtokló francia király történetét, ezzel próbálva meg aláásni XIV. Lajos reputációját.

XIV. Lajos bruttó 72 éves uralkodásáról (nettó 64 év, mert az elején anyja uralkodott helyette régensként) persze most nem fogok részletesen megemlékezni, mert a témának több könyvtárnyi irodalma van, és évek alatt se lehet átvenni az egészet, nemhogy egy posztban.

A lényeg, hogy XIV. Lajos bizony jócskán ellentmondásos személyiség volt, egyrészt világhatalommá tette Franciaországot, támogatta a művészeteket, a tudományt, az építészetet, szeretett háborúzni, inkább számos, mint számtalan szeretőt tartott, tehetséges politikus volt, és még tehetségesebben tudta kiválogatni a megfelelő pozíciókra a megfelelő embereket.

Másrészt ő az abszolút egyeduralkodó mintapéldánya, aki mindent a saját kezében központosított, és könyörtelenül tiport el bárkit és mindenkit, aki ellent mert neki mondani. Mondjuk nem is sokan voltak ilyenek.

Abba most ne menjünk bele, hogy állítólag fürdeni viszont kifejezetten nem szeretett, felesleges és bosszantó tortúrának tartotta. Először hat évesen fürdették meg, és később sem vált szokásává ez a mulatság.

A király védelmében azért jegyezzük meg, hogy a korszakban a fürdés orvosilag volt ellenjavallt, a higiéniát napi többszöri fehérneműváltással intézték el. Mondom, hagyjuk inkább ezt.

A legenda a vasálarcos ikertestvérről tehát szárnyra kapott, de ugyanúgy, ahogy a farkasokat sem érdekli, hogy miről nyávognak a macskák, XIV. Lajos sem foglalkozott különösebben a dologgal.

És Lajos életében nem is lett se következménye, se nagyobb visszhangja a vasálarcos sztorinak, megmaradt az udvari és hálószobai intrika egyik fejezetének. Egyike volt a számtalan másik, ennél okkal durvább rágalmaknak.

Valószínűleg fenn se maradt volna, ha nem jön be a képbe egy ma is ismert ember, aki felkapta a történetet, és úgy elterjesztette, hogy gyakorlatilag mindenki elhitte.

Ez az ember pedig nem volt más, mint Francois-Marie Arouet, akinek neve ebben a formában nem olyan ismert, de ha azt mondom, hogy Voltaire, akkor nagyjából mindenki a fejéhez kap, ahhháááá!

Voltaire

 

Voltaire-ről szokás tudni, hogy a francia felvilágosodás egyik legnagyobb alakja, író, költő, filozófus és bizony nagy kópé is volt. Az iskolában illik elolvasni Candide című művét, ami abba az életkorban nem egy nagy valami, de aki esetleg felnőttként újraolvassa, az rájön, hogy egy rendkívül szórakoztató könyvecskéről van szó.

Születésekor, 1694-ben, még bőven XIV. Lajos volt az uralkodó, meg utána is még vagy 20 évig. Voltaire pedig imádott államellenes lenni, gyakran és komolyan kritizálta az abszolút uralkodót.

XIV. Lajos életében azonban még többé-kevésbé nyugton maradt, ami szerintem főleg a fiatalságának tudható be. Lajos azonban 1715-ben meghalt, 1717-ben pedig Voltaire kiadott egy szatírát, amiben Fülöp orleans-i herceget gúnyolta.

XIV. Lajos élete vége felé

 

Fülöp XIV. Lajos öccse volt, mármint tényleg, nem pedig a vasálarcos történetben szereplő ikertestvér. Anna királynő és XIII. Lajos úgy látszik, hogy annyira megörültek, hogy végre sikerült összehozniuk egy utódot, hogy továbbvitte őket a lendület, aminek eredménye lett az 1640-ben született Fülöp.

Fülöpnek nem volt túl szerencsés élete, XIV. Lajos kínosan ügyelt rá, hogy öccse semmilyen komoly hatalommal ne rendelkezzen, így Fülöp nagyrészt tivornyázással, pénzköltéssel és nemesifjak elcsábításával töltötte az életét.

Annak ellenére, hogy Fülöp homoszexualitása nyílt titok volt, számos jel szerint ösztönös katonai tehetsége volt – nem mintha a kettőnek bármi köze lenne egymáshoz –, de bátyjától soha nem kapta meg a lehetőséget, hogy ezt be is bizonyíthassa.

Fülöp herceg

 

Lényeg a lényeg, hogy Voltaire Fülöp gúnyolása miatt bajba és a börtönbe került, mégpedig éppen a Bastille-ba.

Ekkor 1717-et írunk, a poszt elején pedig, ha még emlékeztek rá, szó volt róla, hogy a Du Junca által feljegyzett rejtélyes álarcos férfi 1703-ban halt meg.

Voltaire tehát valószínűleg a többi rabtól hallott a furcsa egykori fogolyról, és összekapcsolta a mindenki által ismert pletykát XIV. Lajos eltitkolt ikertestvéréről és a Bastille álarcos bentlakójáról.

Voltaire egyébként kevesebb, mint egy évet töltött börtönben, de ez az időszak csak még jobban elmélyítette ellenszenvét az abszolút állammal szemben. Ezért aztán, amikor sok évvel később, 1751-ben kiadta a XIV. Lajos kora című művét, akkor a könyvben többször, céltudatosan és tényként kezelve közli, hogy a Vasálarcos Lajos eltitkolt ikeröccse volt.

Voltaire tehát így rúgott még egy utolsót az akkor már évtizedek óta halott XIV. Lajosba, bár azt nem tudjuk, hogy ő maga mennyire hitt az általa terjesztett történetben.

Hol van a bibi?

Nos, ott, hogy ha pontosabban megnézzük Du Junca, a Bastille hadnagyának naplóját, akkor bizony abban egy árva szó sincs vasálarcról. Bizony.

Du Junca ugyanis csak annyit ír, hogy a fogoly minden olyan esetben, amikor valakivel találkozott, álarcot viselt. De szó sincs vasálarcról, sokkal valószínűbb, hogy egy selyem álarcról volt szó.

Ebből több dolog is következik. Egyrészt az ég világon semmi sem bizonyítja, hogy XIV. Lajosnak lett volna egy eltitkolt ikertestvére, és azt sem, hogy ez az ikertestvér (aki nem létezett, ugye) a Bastille-ban végezte volna vasálarccal a fején.

Másrészt aki az alap- és középfokú oktatás 12 évében legalább néhány biológia órára benézett, esetleg aktívan részt is vett némelyiken, annak azt hiszem nem kell nagyon túlmagyarázni, hogy mit tenne egy vasálarc azzal, aki azt huzamosabb ideig viselné.

Márpedig a történet legtöbb változatában a Vasálarcos éjjel-nappal viseli a maszkját. Nem is ragozom tovább, a képzeletetekre és a fantáziátokra bízom, hogy mi marad annak az embernek az arcából, aki évekig-évtizedekig rozsdásodó, a bőrhöz dörzsölődő, nyílt sebeket okozó fém álarcot visel.

A Vasálarcos története tehát minden bizonnyal egy pletyka (XIV. Lajos ikertestvére) és egy tény (a Bastille-ban raboskodott valaki, akinek személyazonosságát mindenképpen el kellett titkolni) félig meddig véletlen kombinációja.

Ha Voltaire nem kerül be a Bastille-ba, akkor valószínűleg soha nem születik meg a sztori abban az alakban, ahogy ma ismerjük.

Jó, oké, XIV. Lajosnak nem volt eltitkolt ikertesója, akit nem zártak a Bastille-ba, és aki nem viselt vasálarcot. De ettől még adott Du Junca jegyzete, miszerint volt egy rab, aki az újonnan kinevezett börtönigazgatóval érkezett a Bastille-ba, és akinek senki sem tudta a nevét, kilétét pedig (selyem)maszkkal takarták.

Na, ő vajon ki lehetett?

És itt kell visszatérnünk a poszt elején már említett Benigne d Auvergne de Saint-Marshoz, a Bastille parancsnokához.

Saint-Mars muskétásként kezdte, majd fokozatosan egyre magasabbra dolgozta magát a ranglétrán, egészen odáig, hogy XIV. Lajos hadügyminiszterének, Louvois márkinak lett a bizalmasa.

Saint-Mars

 

Ebben a minőségében pedig leginkább fontos rabok kísérése volt a dolga, amikor azokat áthelyezték Franciaország egyik börtönéből a másikba, emellett szabadidejében általában valamelyik börtön parancsnoka is volt.

Szerencsére fennmaradt Saint-Mars és főnöke, Louvois márki levelezésének nagy része, ezért tudjuk, hogy a titokzatos foglyot, akivel Saint-Mars 1698-ban a Bastille-ba érkezett, majdnem 20 évvel korábban, 1679-ben szállították be a Dél-Franciaországban található Pignerol várbörtönbe. Mégpedig XIV. Lajos személyes parancsára.

Pignerol akkori parancsnoka éppen Saint-Mars volt, és a foglyot a személyes felügyeletére és felelősségére bízták. Annyira, hogy, amikor később Saint-Marsot áthelyezték, akkor vitte magával a rabot is.

Pignerol ma

 

1681-ben Exilles hegyi erődjébe, 1694-ben Sainte-Marquerite szigetére, majd 1698-ban a Bastille-ba.

Louvois a leveleiben többször is kifejezetten felhívja Saint-Mars figyelmét arra, hogy mennyire fontos, hogy a fogoly személyazonosságáról senki se szerezzen tudomást. Érdekes módon azonban a levelekben nincs szó semmilyen – se vas, se selyem – álarcról.

A másik fontos dolog, ami a levelezésből kiderül, hogy Louvois mindig a legnagyobb tisztelettel beszél a rabról, és hangsúlyozza, hogy kivételes elbánásban és ellátásban kell részesülnie.

Ebből a legtöbb kutató arra következtet, hogy minimum magas rangú arisztokratának kellett lennie a rejtélyes valakinek.

Remek, most már tudjuk, hogy a rab mikor került börtönbe, és azt is, hogy fontos ember volt, akinek komfortérzetére a körülményekhez képest odafigyeltek.

Azt gondolhatnánk, hogy innentől kezdve nyert ügyünk van, csak meg kell nézni, hogy van-e olyan fontos ember a francia királyi udvarban, esetleg Európában, aki 1679 környékén eltűnt és nem esik róla több említés.

A baj az, hogy egyrészt nincs, másrészt rengeteg ilyen van…

Vagyis ha a hátteret is vizsgáljuk, akkor nincs olyan ember, akire egyértelműen rá lehet mondani, hogy olyan magas rangú lett volna, hogy XIV. Lajosnak megérte volna börtönről börtönre utaztatni, rengeteg energiával és pénzzel titkolni a kilétét, de közben meg fejedelmi ellátásban részesíteni.

Ugyanakkor viszont a korszak a kalandorok játszótere volt, rengetek szerencsevadász, politikai ügyeskedő, (fél)bolond arisztokrata keringett Európa királyságai között, akik közül bármelyik kihúzhatta a gyufát XIV. Lajosnál.

Ez persze az önjelölt kutatókat nem izgatja, ők nagyon sok megoldással előálltak már. Most nem fogom minden felsorolni, de a legtöbb jelölt általában a királyi udvar kegyenceinek, esetleg magának XIV. Lajosnak az eltitkolt gyerekei közül kerül ki.

Ezzel a vonallal az a baj, hogy XIV. Lajosnak speciel egyáltalán nem kellett eltitkolnia, ha valamelyik szeretőjétől gyereke született. Mivel hivatalosan is tartott szeretőt, olykor többet is, és az ezen hölgyektől született gyerekekre oda is figyelt. Megfelelő neveltetésben részesültek, és gyakran a francia arisztokrácia valamelyik tagjával házasították össze őket.

Erre azt szokás mondani, hogy igen, de mi van, ha XIV. Lajos nem egy francia nemes hölggyel kezdett ki, hanem mondjuk valamelyik szövetségesének, vagy ellenségének feleségével/lányával/anyjával stb. ?!

Hát, az van, hogy bár a Napkirály bolondult a nőkért, sőt hivatalos kegyencnői véleményét is hajlamos volt figyelembe venni az éppen aktuális politikai döntéseknél, hülye azonban nem volt.

Pontosan tudta, hogy Franciaországban korlátlan úr, azt a nőt szerzi meg magának, amelyiket akarja, a szolgálólánytól a legmagasabb rangú nemesig. Miért kujtorgott volna külföldön? Országa elég nagy volt ahhoz, hogy még az ő legendás étvágyával se tudja végigkóstolni.

A korabeli francia királyi udvarban tehát egy balkézről született gyerek nem volt botrányos. Már persze a férfi számára…

Egy nő esetében már kicsit másként festett a dolog, főleg ha a királynőről van szó, ugye… Suttogják ugyanis azt is, hogy az álarcos valaki nem XIV. Lajos fattya volt, hanem feleségéé, Mária Teréziáé.

Hát, nagy valószínűséggel ezt a verziót a kitalálóján kívül senki sem hitte el. Mária Terézia ugyanis csúnyácska, butácska, bár jólelkű és mélyen vallásos nő volt, aki soha nem bocsátkozott volna semmilyen gáláns kalandba.

Ezt bizonyítja a korabeli királyi udvar számos szereplője által hátrahagyott – egyébként általában rendkívül hm…pikáns – emlékirat és memoár, valamint az a tény, hogy miután Mária Terézia nem tudta kielégíteni férje hatalmas étvágyát, ezért hallgatólagos megállapodás született közöttük.

Eszerint XIV. Lajos biztosít minden olyan külsőséget, pompát és tiszteletet, ami Franciaország királynőjének kijár, cserébe Mária Terézia nem firtatja férje nőügyeit. Ez viszont nem jelentette azt, hogy MT is szabad kezet kapott volna szerető tartására, annyira nem, hogy az önérzetes Lajos biztos, hogy megtorolta volna feleségén, ha mégis ilyesmi történik.

Márpedig erről a mindig éber udvari intrikusok egyszer sem számolnak be.

Ennek a verziónak a csúcsa egyébként a néger szolgálótól született félvér kisfiú, de azt hiszem, hogy ezzel nem is érdemes tovább foglalkozni.

Rendben, Franciaországban nincs olyan korabeli nemes, akiről biztosan kijelenthetjük, hogy akkora bajt csinált volna, hogy Lajos örökre börtönbe záratja és a személyazonosságától is megfosztja.

Hátha akkor Európában máshol? Valaki olyan, aki mondjuk keresztbe tett Lajos nagyhatalmi törekvéseinek, átverte, megsértette, bármi ilyesmi?

Ezzel is az a baj, hogy rengeteg az ilyen játékos, angol arisztokratától kezdve, svéd udvarnokon át, spanyol nemesekig, sőt vagy egy igen ígéretes olasz versenyző is, bizonyos Matthioli gróf, aki csúnyán átverte XIV. Lajost.

Ezekkel a megoldásokkal viszont az a baj, hogy amennyiben feltételezzük, hogy bármelyikük is kellően magas rangú lett volna ahhoz, hogy magára vonja a francia király személyes haragját, akkor az egyben azt is jelentette volna, hogy a hazájában is fontos szereplőnek számít.

Ergo, amennyiben egy fontos külföldi nemes, vagy diplomata hirtelen eltűnik Franciaországban, akkor a kormánya minden bizonnyal hangos diplomáciai hisztit rendez, követelve, hogy vagy a célszemélyt, vagy legalább valamilyen infót adjanak ki róla. De semmi ilyesminek nincs nyoma, legalábbis olyan nyoma, amin el lehetne indulni.

Oké, akkor közelítsük meg másfelől a dolgot! Mi van akkor, ha eleve rossz nyomon indultunk el, és nem is arisztokratáról van szó?!

Hanem mondjuk egy szolgáról, egy inasról, egy apródról, aki látott valamit, tudott valamiről, elrejtett valamit, ami miatt fontossá vált a személye.

Ennek a verziónak is vannak képviselői, sokan állítják például, hogy az álarcos fogoly nem volt más, mint Eustache Dauger.

Arról, hogy ki is volt ő valójában, a mai napig megoszlanak a vélemények. Egyesek szerint nagyon sok és nagyon komoly információja volt a XIV. Lajos udvarát megrázó mérgezési botrányról, amiben most nem fogunk elmélyedni, de az eset szálai a legmagasabb körökig értek.

A nyomozás pedig valóságos boszorkányüldözéssé alakult, amiben rengeteg fontos és befolyásos embert ítéltek halálra vagy életfogytig tartó várfogságra. Az utolsó ilyen bebörtönzött jóval XIV. Lajos halála után, az 1720-as években halt meg.

A másik verzió szerint emberünk Nicolas Fouguet pénzügyminiszter inasa volt. Fouguet-ról azt kell tudni, hogy elképesztő vagyont halmozott fel pozíciójának köszönhetően, olyan mértékben korrupt volt, hogy végül XIV. Lajos várfogságra ítélte. Daugernek lehet, hogy arról volt infója, hogy hogyan, milyen módszerekkel szerezte gazdája a vagyonát, esetleg arról is, hogy elrejtette egy részét, és ha igen, akkor hová.

Fouquet

 

Akármelyik verziót is tekintjük igaznak – esetleg a két történet össze is függhet –, az biztos, hogy Dauger komoly titkok tudója volt.

És éppen ez a baj ezzel: ha Dauger olyan infók birtokában volt, akár a mérgezési botrány, akár Fouguet vagyona és ármánykodása kapcsán, ami miatt célszerű volt a francia királyi udvar számára egy életre eltűntetni a nyilvánosság elől, akkor miért a börtönt és az álarcot választották?

Sokkal egyszerűbb lett volna akár látványosan kivégezni, akár titokban a Szajnába lőni/szúrni, megmérgezni, orgyilkost küldeni rá, stb., stb. Miért vacakoltak volna vele, évtizedekig börtönről börtönre hurcolva?

Több mint 3400 szó és 20 000 karakter (szóköz nélkül) leírása/elolvasása után tehát megállapíthatjuk, hogy nem állapíthatjuk meg minden kétséget kizárólag, hogy ki is volt valójában a rejtélyes álarcos férfi…

Annyit mondhatunk biztosan, hogy 1703. november 19-én, egy hétfői napon, este 10 óra után nem sokkal meghalt egy ötven év körüli rab a párizsi Bastille-ban.

De nem tudjuk, hogy ki volt ő, hogy hívták, és mit követett el, amiért évtizedekig kellett raboskodnia a francia abszolutizmus börtöneiben, megfosztva nevétől és személyazonosságától.

És bizony, nagyon úgy néz ki, hogy nem is fog kiderülni, az viszont biztos, hogy Voltaire-nek és Dumas-nak köszönhetően világhírű – és tulajdonképpen halhatatlan –  lett.

Zsiráf

Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold, hogy én is tudjam! 🙂

Most akkor a Mikulás hozza, vagy a Télapó?

December 6. alkalmából az egész netet elönti a Mikulásos/Télapós képek áradata. Van, aki őszintén örül ennek az ünnepnek, és van, aki csak sajnálkozik vagy szánakozik, hogy ez a szép szokás is a globalizáció és az üzlet martalékává vált.

Én most erre a vonatra – mármint a nyavajgósra –  nem fogok felülni, viszont eszembe jutott, hogy ezen a napon akár torlódás is lehet a kéményeknél, csizmáknál, tekintve, hogy van, aki szerint a Mikulás, míg mások szerint a Télapó hozza az ajándékot.

Már persze annak ugye, aki egész évben jó volt, ellenkező esetben a jóságos figura nevelő célzatú virgáccsal figyelmezteti a delikvenst…

Na de akkor most Mikulás, Télapó, egyik se, mindkettő, a kettő ugyanaz, vagy hogy is van ez. 

Ennek fog utána járna egy kicsit ez a bejegyzés.

 A Mikulás

A Télapó figurájával ellentétben a Mikulás személye egész jól visszakövethető és vezethető, mégpedig egészen a harmadik századig. 

Egészen pontosan valamikor 270 és 286 közé (esetleg 245-ig), amikor is a Kis-Ázsiában lévő Patara városában megszületett Szent Miklós. Mármint persze nem rögtön szentként született, de később nagyon keményen megdolgozott ezért a címért.

Miklós irdatlan vagyonnal rendelkező családból származott, ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – a papi hivatást választotta, bár ehhez hozzájárulhatott szülei korai halála is, és már 19 évesen felszentelték.

Miután már szabadon kezelhette örökségét, az a gondolat kezdte foglalkoztatni, hogy a megörökölt hatalmas vagyont hogyan tudná a szegények, az elesettek javára fordítani.

Szent Miklós életrajzával egyébként az a legnagyobb baj, hogy egyszerre túl sok és túl kevés. Számos történet és legenda szól alakjáról és cselekedeteiről, amiket ugye vérmérséklet szerint vagy elhiszünk, vagy nem. Viszont hiteles történeti forrás nagyon kevés van róla, és a témával foglalkozó tudósok nagy része csak abban ért egyet, hogy a róla szóló legendák nem tekinthetők hiteles forrásoknak, főleg azért nem, mert több száz évvel halála után keletkeztek.

Jótékony tevékenységéhez kapcsolódik az a történet, amiben már felfedezhetjük a későbbi Mikulás alakjának és tevékenységének kezdeteit.

Miklós – már mint Myra (Müra) püspöke – tudomást szerzett egy elszegényedett nemesemberről, akinek három lánya volt. A lányok eladósorban kerültek, de az apjuknak nem volt pénze a kiházasításukhoz.

De nemcsak ahhoz, hanem úgy általában a megélhetéshez, ezért a “nemes” apának az jutott eszébe, hogy, ha már nem tudja férjhez adni a lányait, akkor eladja őket a helyi bordélyházba, legalább valami haszna lesz belőlük. Nyugodtan mondhatjuk, hogy ez a megélhetési prostitúció tipikus esete.

Miután a történet Miklós tudomására jutott, elhatározta, hogy segít a családon: innentől a legendának különböző változatai vannak: Miklós a kéményen/ablakon keresztül kendőbe/erszénybe rejtett pénzt/aranyat dobott be három egymást követő éjszaka/évben a család házába.

A különböző változatok abban azonban megegyeznek, hogy Miklós mindenképpen titokban akarta tartani jó cselekedetét, aminek köszönhetően a lányok megmenekültek a nyilvános háztól, és férjhez mehettek. A derék apa további sorsáról nincs infó…

Van olyan változat, ami szerint később azért kiderül a titokzatos ajándékozó, azaz Miklós személye, mert az adományként elhelyezett pénzdarabok között volt egy megjelölt, amit Miklós korábban egy helyi kereskedőtől kapott ajándékba. 

Maga a felismerés, hogy a püspök személyesen segített meg egy családot, természetesen csak még tovább növelte Miklós népszerűségét.

Érdemes még azt is megjegyezni, hogy a kéményen át célba juttatott adományról szóló változat egyik további mutációja szerint az ajándék éppen az egyik lány által a kéménybe száradni tett harisnyába esett.

És ebben már nem nehéz felismerni a mai Amerikában a kandallón sorakozó harisnyák, vagy Európában az ablakba tett, ki- és megtisztított cipő/csizma motívumát!

Szent Miklós népszerűségét és tiszteletét egyébként mi sem mutatja jobban, mint hogy a későbbi évszázadokban számos szakma képviselői választották védőszentjüknek: országonként eltérően ugyan, de többek között ő a tengerészek, illatszerészek, gyógyszerészek, zálogházak, gyermekek és diákok, búcsújárók, eladósorban levő leányok, igazságtalanul elítéltek, kádárok, lenkereskedők, magkereskedők, mészárosok, molnárok, posztósok, sörgyárosok, szénhordók, takácsok, tanítók, tűzoltók, utasok és vászonkereskedők védőszentje.

Ha ehhez még hozzávesszük, hogy Magyarországon pl. Kecskemét városának, és – férfiemberek figyelem! – a pálinkafőzés védőszentje is, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy Miklós szent minőségében jelenleg is meglehetősen elfoglalt.

Na de lépjünk tovább, mert felmerülhet a kérdés, hogy egy Kis-Ázsiában született, ott élt és eltemetett szent alakja hogyan került át Európába?

Úgy, hogy 1084-ben csontjait átvitték Bari városába, ami Dél-Olaszországban van. A szent tisztelete és kultusza innen a kereskedők révén került át Németországba, onnan pedig hozzánk.

A középkorban elterjedt szokás szerint a kolostori iskolákban a diákok emlékeztek meg Szent Miklósról, és közülük alakította valaki – piros köpenyben és püspöksüvegben – a szentet.

Később a szerepet egy felnőtt vette át, és kikerült az iskolai megemlékezés köréből:  Szent Miklós halálnak évfordulóját, azaz december 6-át megelőző este a jóságos apóka végigjárta a falu házait, és apró ajándékokat osztogatva dicsért, vagy éppen fenyített, mikor hogy.

Az pedig, hogy a gyerkőcök készüljenek is a Mikulás érkezésére, és az ablakba, ajtó elé kitisztított csizmát/cipőt tegyenek, körülbelül egy évszázados múltra tekint vissza, és német mintára, osztrák közvetítéssel jutott el hozzánk.

Érdekes módon a Mikulás alakja, eredete és tevékenysége ma is változóban van. A két világháború között még általános volt az a nézet, hogy a Mikulás az égben, azaz a Mennyországban lakik, onnan figyeli a gyerekeket, és nem egyedül dolgozik: manók/angyalok/krampuszok segítik a munkáját.

Mára ez többé-kevésbé átalakult, és a célcsoport, azaz a gyerekek körében egyre inkább az az általánosan elfogadott nézet, hogy a Mikulás Lappföldön lakik, szánnal közlekedik, amit univerzálisan alkalmazható rénszarvasok húznak, a több segítője pedig nincs is.

A Télapó:

Míg a Mikulás eredetéről többé-kevésbé biztos infókkal rendelkezünk, és ha mást nem, azt biztosan állíthatjuk, hogy mindenképpen a keresztény hagyományokban gyökerezik, addig a Télapóval kapcsolatban nem ennyire egyértelmű a helyzet.

Azt a legtöbb Télapóval foglalkozó cikk megjegyzi, hogy Magyarországon orosz(szovjet) mintára központilag vezették be a Télapó figuráját 1950-ben. 

A fő cél a vallásellenesség jegyében a Mikulás lecserélése volt, a név pedig az orosz “Fagy apó”-ból eredeztethető.

Igen ám, de a helyzet azért nem ennyire egyszerű, ugyanis a Télapót nem az oroszok találták ki, jóval régebbi múltra tekint vissza, és maga a név is, általában “tél apó” formában, már korábban is létezett a magyar nyelvben.

Jelenleg kb. ott tartunk, hogy a Télapó alakját a szakértők nem egy adott néphez, vagy kultúrkörhöz kötik, hanem az általános nézet szerint több (sok) ország, nép, törzs hagyományának összeolvadásából jött létre.

Érdekes, hogy a a legtöbb európai népnek van valamilyen mesebeli, mitológiai alakja, aki télen – valószínűleg a téli napforduló környékén – ajándékokat oszt, vagy éppen ijesztget. Vagyis ezek a korai lények még nem egyértelműen jók, hanem a kettősség jellemző rájuk: hozhatnak szerencsét, de szerencsétlenséget is, lehetnek kedves lények, de démonszerű alakok is, adhatnak ajándékot, de átkot is.

Kiindulópontnak általában Odint, a germán főistent szokták tekinteni, akinek egyik elnevezése “Hosszú szakállú” volt, nyolc lábú, Sleipnirnek nevezett lovának pedig a gyerekek répát és szalmát tettek ki a csizmájukban a kémény mellé.

Odin pedig a lova iránti figyelmességet viszonozta a csizmákba tett apró ajándékokkal.

Odin alakja aztán vagy fokozatosan elterjedt, vagy az adott népnél már létező téli ajándékozó lény/démon/manó alakjába olvadt bele.

Ez persze csak egy magyarázat, de ha nagyon őszinték akarunk lenni, akkor egyértelmű válasz nincs arra, hogy honnan származik a Télapó…

Az biztos, hogy hozzánk a mai formájában valóban orosz közvetítéssel érkezett, de “tél apóról” már írt Arany János, Mikszáth Kálmán és Krúdy Gyula is.

Talán annyit lehet biztosan kijelenteni, hogy a Télapó egy valós alternatíva lehet azok számára, akik nem a keresztény vallásossággal átszőtt Mikulást akarják ünnepelni, de szerintem ez a különbségtevés pont azokat nem érdekli, akik leginkább várják ezt az ünnepet: a gyerekeket.

Végül érdemes megemlíteni azt a ma is makacsul élő városi legendát, miszerint a Mikulás kinézetét a Coca-Cola 1931-es, zseniális reklámkampányának köszönhetjük. Vagyis a Mikulás eredetileg nem is piros köpenyben, fehér szakállal működött, ez a szín-kombó Norman Rockwellnek, a Coca-Cola illusztrátorának köszönhető, aki a megbízó cég színeit használta fel a figurához.

Mindenki nyugodjon meg, ez nem igaz! Vagyis nem teljesen igaz…

Rockwell ugyanis a színeken nem változtatott, a Mikulást már 1931-ben is mindenki piros palástban, fehér szakállal képzelte el. Amit viszont a derék Normannak köszönhetünk az az, hogy addig a Mikulás alakja addig alacsony, manószerű lényként élt – legalábbis Amerikában – az emberek képzeletében.

Rockwell érdeme a ma ismert magas, deli, kedves, kissé túlsúlyos öregúr figurája.

Szerencsére azt is elmondhatjuk, hogy a Télapó és a Mikulás tökéletes harmóniában megférnek egymás mellett.

Legalábbis röpke, a szűk környezetemben végzett, tehát egyáltalán nem reprezentatív felmérésem alapján az emberek többsége egymás szinonimájaként kezeli a két elnevezést, tehát nincsenek keményvonalas Télapó-fanok, akik a “A tél a Télapóé” feliratú pulóverekben nyomulnának. És fordítva, a Mikulásnak sincsenek ultrái, akik szerint ideje lenne már egyszer és mindenkorra leszámolni a pogány kenderszakállúval.

És őszintén remélem, hogy ez így is marad!

Kellemes Ünnepet kívánok mindenkinek!

Zsiráf

Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold, hogy én is tudjam! 🙂

Érdekes Évfordulók 1.: A Coston-fáklya

Ma, december 12-én van 192 éve, hogy megszületett Martha Jane Coston, amerikai feltalálónő és üzletasszony, akiről Magyarországon nem sokat tudunk, ellenben annál nagyobb ismertségnek örvendett hazájában, és általában a hajós nemzeteknél.

A hölgy Martha Huntként született 1826-ban, Baltimore-ban, és élete akkor vett igazán kalandos fordulatot, amikor beleszeretett egy bizonyos Benjamin Franklin Costonba.

Olyannyira, hogy 15 (más források szerint 16) éves volt, amikor az akkor 21 éves Benjamin meg is szöktette szerelmét. Ebből következik, hogy Martha családja annyira nem volt elragadtatva a fiatalembertől.

Ez mondjuk nem csoda, hiszen az ifjú Benjamin feltalálónak készült, ami azért nem egy nyugdíjas szakma.

A Coston-fáklya

 

Ennek ellenére a fiatalember hamarosan bebizonyította, hogy igenis, ígéretes karrier áll előtte, mint feltaláló. Annyira, hogy hamarosan az Amerikai Haditengerészet tudományos laboratóriumának vezetője lett Washingtonban.

Akkoriban az Amerikai Haditengerészet legnagyobb problémája a hajói közötti éjszakai kommunikáció volt. Pontosabban annak hiánya.

Martha Jane Coston

 

Ekkor még bőven a rádió feltalálása előtt vagyunk, tehát a hadihajók csak nappal és jó időben tudták egymással tartani a kapcsolatot zászlók segítségével. Persze lámpásokkal próbálkoztak éjszaka és rossz időben is, de ez nem volt igazán hatékony, a lámpások nem, vagy rosszul látszódtak, amiből könnyen bajok származhattak.

A feladat tehát adott volt: találni kell valamilyen megoldást az éjszakai jelzésekre.

Erre keresett és többé-kevésbé talált is megoldást Benjamin, amikor éjszakai jelzőrakétákkal kezdett el kísérletezni.

És bár Benjamin ígéretesen haladt a kísérletekkel, hamarosan fizetési/elszámolási vitába keveredett a főnökséggel, és mivel tisztában volt vele, hogy az Amerikai Haditengerészettel nem érdemes veszekednie, ezért inkább otthagyta a céget, és 1847-ben átigazolt a Bostoni Gáz Vállalathoz (Boston Gas Company).

Egészsége azonban hamarosan megromlott, ami nem csoda, hiszen egész addigi életében vegyi anyagokkal és robbanószerekkel dolgozott, amik komoly pusztítást vittek végbe a szervezetében.

Még mielőtt azonban a karrierje során belélegzett kémiai anyagok megölték volna, Benjamin 1948-ben meghalt egy vegyi robbanásban.

És itt jön be az éjszakai jelzőrakéta kifejlesztésének történetébe Martha, akit férje halála után további tragédiák értek: a következő két évben meghal az édesanyja és két gyermekét is elveszíti, ráadásul komoly financiális problémái is támadnak, magyarul igen rossz anyagi helyzetbe kerül.

Egy alkalommal férje iratai között kutatott, hátha az egykori feltaláló valamelyik ötletét anyagilag is hasznosítani tudná, amikor rábukkant a jelzőfáklya terveire.

Martha ekkor nagy levegőt vett, és belevágott a fejlesztésbe és férje találmányának tökéletesítésébe, ami kitöltötte életének következő tíz évét.

Mivel kémiai és pirotechnikai ismeretei korlátozottak voltak, ezért a témához értő szakértőket keresett meg és dolgozott együtt velük.

A következő tíz évben tehát a vezetésével kikísérletezték a piros és fehér színt kibocsátó jelzőfáklyákat, majd egy tűzijáték adta ötlettől vezérelve ehhez még hozzácsapták a kéket is.

Ezzel a három színnel már ki tudtak alakítani egy olyan kódrendszert, amivel két hajó éjszaka is minden szükséges információt meg tudott osztani egymással.

Miután Martha úgy ítélte meg, hogy a rendszer kész van, gyorsan szabadalmaztatta is mégpedig „Éjszakai Pirotechnikai Jelző- és Kódrendszerként”, majd megalapította a Coston Manufacturing Company-t, és már ennek képviseletében tartott egy bemutatót az Amerikai Haditengerészetnek.

Martha zsenijét dicséri, hogy először volt a szabadalmaztatás és csak utána a bemutató, így az U.S. Navy-nak nem volt más választása, minthogy rendelt tőle a fáklyákból. 6000 dollár értékben. Ez akkoriban azért komoly összegnek számított ám.

Martha azonban itt nem állt meg, ugyanis egyértelmű volt, hogyha az amerikai hadihajók küzdenek az éjszakai kommunikációval, akkor nincs ez másként a többi ország haditengerészetével sem.

És lőn: Martha és cége kilépett a nemzetközi piacra és eladta a szabadalmat többek között Angliának, Franciaországnak, Olaszországnak, Dániának, Svédországnak és Hollandiának, majd maga is Angliába költözött, hogy menedzselni tudja cége európai terjeszkedését.

Amerikába csak 1861-ben, a Polgárháború kitörésekor tért vissza, amikor is Martha az északiak oldalára állt, és azonnal Washingtonba sietett, ahol felajánlotta a fáklyás rendszer teljes szabadalmát.

Na persze nem ingyen, a Kongresszus döntése értelmében 20 ezer dollárt fizettek neki. Ez szép összeg, bár azt beszélik, hogy Martha eredetileg 40 ezret kért…

A Coston-fáklyák aztán nagy szolgálatot tettek az északiaknak, amikor a tengeri blokádokon átosonni próbáló déli hajókat kellett megtalálni.

Martha azonban igazán élelmes volt, ugyanis 1871-ben pert indított az amerikai állam ellen, mondván, hogy a polgárháború alatt az infláció miatt tulajdonképpen olcsóbban adta a hadseregnek a fáklyákat, mint amennyibe az előállításuk került.

Ezért 120 ezer dolláros kompenzációt követelt. Na, ezt azért nem kapta meg, de 15 ezret azért sikerül kisajtolnia kártalanítás címén.

A Coston-fáklyák aztán fokozatosan elterjedtek egyre szélesebb körben. Ahogy az lenni szokott a hadseregtől átszivárgott a használata a civil hajózásba is, majd a parti őrség és a hobbisták (szörfösök) is használni kezdték.

Különösen fontosak voltak a fáklyák akkor, ha bajba jutott hajók, hajóroncsok legénységét kellett kimenteni, vagyis a Martha által sikerre vitt fáklyák emberek ezreit mentették meg, és továbbfejlesztett változatai a mai napig a hajók, repülőgépek, helikopterek stb. alapfelszerelései közé tartoznak.

Martha ugyan 1904-ben elhunyt, de cége, amit később Coston Signal Company-re kereszteltek át, egészen 1985-ig gyártotta a Coston-fáklyákat.

Zsiráf

Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold, hogy én is tudjam! 🙂

Különleges katonák 1.: Yang Kyoungjong

A poszt címe egyrészt lehet, hogy egy kicsit megtévesztő, másrészt pedig érthetetlen. Megtévesztő, mert – terveim szerint – egy olyan sorozat bevezető darabja lesz, ami NEM a különleges katonai alakulatokkal fog foglalkozni, hanem olyan különleges katonákkal, akiknek élete és/vagy szolgálata valamilyen oknál fogva különleges, érdekes, esetleg különlegesen érdekes (vagy érdekesen különleges, csak, hogy végigvigyük a sort.)

És érthetetlen, mert ugye ki hallott már Yang Kyoungjongról a történészeken és a hardcore II. Világháború-fanokon kívül?!

Nos, Yang Kyoungjong, egy koreai fiatalember volt, aki, amikor 1944-ben amerikai fogságba esett, akkor elmondhatta magáról, hogy 24 éves korára éppen a harmadik hadseregben szolgál, és már túlélt két hadifogságot!

Nem mellesleg tudomásunk szerint a mai napig ő a Második Világháború egyetlen olyan katonája, akinek hivatalos papírjai voltak arról, hogy három különböző ország hadseregében szolgált.

Következzen az ő története!

Yang Kyoungjong adait próbálják felvenni Normandiában

Azt szinte mindenki tudja, hogy 1944. június 6-án a szövetséges csapatok (és nem csak az amerikaiak, mint ahogy a Ryan közlegény megmentéséből gondolhatnánk) partra szálltak Normandiában. Ez volt a történelem legnagyobb ilyen hadművelete, a szövetségesek elképesztő mennyiségű embert és felszerelést tettek partra, hihetetlenül rövid időn belül.

Azt viszont talán kevesebben tudják (vagy nem figyeltek a moziban), hogy a partraszállást amerikai és brit ejtőernyősök ledobása előzte meg, akiknek feladata meghatározott hidak, utak és bunkerek elfoglalása és megtartása volt, amíg megérkezik a part felől az erősítés. Ha pedig éppen semmi dolguk nem akadt volna, akkor el kellett indulniuk a part felé, hogy hátba támadják a németeket.

Az ejtőernyősöknek elvileg június 6-án, éjfél után 15 perccel kellett (volna) földet érniük, míg maga a partraszállás menetrend szerint hajnali hat óra húsz perckor kezdődött meg.

Amerikai ejtőernyősök közvetlenül az ugrás előtt

Aki látta az Elit Alakulat című zseniális sorozatot, az kb. képet kaphatott arról, hogy mennyire nem az történt, amit előre terveztek: az ejtőernyősök szétszóródva értek földet, legtöbbje még véletlenül sem ott, ahova terv és parancs szerint érkeznie kellett volna, volt aki később még napokig-hetekig kereste az alakulatát.

A feladatokat azonban végre kellett hajtani, ezért a tisztek olyan katonákkal indultak egy-egy bunker vagy híd elfoglalására, akik nem is tartoztak a parancsnokságuk alá, vagy éppen nem az adott híd vagy bunker elfoglalása lett volna a feladatuk.

Az amerikai hadvezetés ugyanakkor nem véletlenül szánt ezeknek az elit katonáknak a kiképzésére több mint két évet: a kitűzött feladatok nagy részét az ernyősök végrehajtották!

Képzeljük el, milyen lelkiállapotban voltak ezek a többségében 18-21 éves angol és amerikai fiatalemberek: két éve erre a bevetésre készültek, az ellenséges hátországba dobták le őket a kukk-sötétben, a német légelhárító ágyúk tüzében.

A katonai tervezők előzetesen esélyesnek látták, hogy az ejtőernyősök vesztesége akár 50-80% is lehet, és ezt a legények elől sem titkolták el. Ráadásul az indulást a 30 éve nem látott vihar miatt 24 órával eltolták, tehát már második napja pörögtek a fiúk, mire ugorhattak végre.

Nem csoda tehát, hogy elég feszült idegállapotban voltak, bár profi katonaként azért nem lőttek mindenre, ami mozgott. Néhány szarvas és őz például túlélte a velük való találkozást. Német katona nem nagyon.

Ilyen előzmények után került az 506. ejtőernyős gyalogezred 101. légi szállítású hadosztályának néhány ejtőernyőse egy német bunker közelébe, aminek védői nem vették túl komolyan a feladatukat, pillanatok alatt megadták magukat.

Az ejtőernyősök kicsit meglepődtek, mert nem erre számítottak. Előzetesen azzal biztatták őket, hogy a bunkereket mindenre elszánt, három méter magas, világítóan szőke hajú, árja SS-szörnyek fogják védeni, akiket direkt amerikai ejtőernyősök ellen tenyésztettek ki.

A meglepetés pedig hamarosan átcsapott hitetlenkedésbe, amikor a magukat megadó védők között megláttak négy alacsony, vágott szemű katonát, szabályos Wehrmacht egyenruhában.

“-De hisz ezek japánok!” – gondolták. “-Az nem lehet”- gondolták tovább, “-Német egyenruhában meg pláne nem”.

Mivel azonban az ernyősöket nem rejtélyek megoldására képezték ki, így megelégedtek annyival, hogy a keleti legények megadták magukat, és mentek tovább.

Yang Kyoungjong és társainak egyébként több mint szerencséjük volt, ugyanis a frontvonal mögött ledobott ejtőernyősök műveleti kézikönyvében nem szerepelt az a kitétel, hogy a magukat megadó ellenséges katonákat mindenképpen életben kell hagyni. Vagy ahogy később egy amerikai veterán megfogalmazta: “-Nem ejtettünk foglyokat. Hova tettük volna őket?”

Koreai hadifoglyok Normanndiában

Yang Kyoungjong és társai tehát hadifoglyok lettek, és mint ilyeneket nyilvántartásba kellett venni. A probléma csak az volt, hogy semmilyen értelmezhető emberi nyelven (értsd: az amerikaiak számára  értelmezhető) nem beszéltek, ezért Robert Brewer, a 101-esek hadnagya azt írta a papírra, hogy “ázsiai katona német egyenruhában”.

Az amerikai ejtőernyősök és Brewer hadnagy értetlensége egyébként teljesen érthető, gondoljunk csak bele: tényleg, mit is keres egy láthatóan távol-keleti fiatalember Wehrmacht egyenruhában Európában, a németek által megszállt Franciaországban?

A válaszhoz, és Yang Kyoungjong történetének kezdetéhez jó negyven évet kell visszaugranunk az időben, egészen az 1904-1905-ös orosz-japán háborúig.

Ezt a konfliktust európai szempontból szokás elfelejtett háborúnak is hívni, mivel kb. senkit sem érdekelt az európai nagyhatalmak közül, hogy mi és miért történt ott. Pedig jobb lett volna, ha nagyon is figyelnek, ugyanis az orosz-japán háború tétje az volt, hogy melyik nagyhatalom (a leáldozóban lévő orosz, vagy a felemelkedőben lévő japán) fogja tudni gyarmatosítani a Távol-Keletet (Kínát és Koreát).

A háború végkimenetele (a japánok rommá verték az oroszokat) pedig nem csak Yang Kyoungjong (aki akkor még meg sem született) sorsára, hanem Európára is hatással volt. Azzal ugyanis, hogy az oroszok veszítettek, kénytelenek voltak lemondani az ázsiai terjeszkedésről, és figyelmüket (újra) Kelet-Európa és a Balkán felé fordították (De jó is lett ez nekünk, ugye…)

Az oroszok felett aratott győzelem pedig Japán számára azt jelentette, hogy nyitva állt előtte az út, nekieshet Koreának és Kínának is, ha akar. Naná, hogy akart, és 1910-ben megszállta Koreát.

A következő 35 év, egészen Japán 1945-ös kapitulálásig, a koreai történelem máig sem teljesen feldolgozott része. Ennek a három és fél évtizednek a véres és kegyetlen történései a mai napig meghatározóak a koreai emberek számára, a japánok által okozott történelmi sebek még mindig nem gyógyultak be teljesen.

A japán uralom ugyanis elképesztő nyomort hozott a koreaiak számára, minden szempontból: betiltották a koreai nyelv használatát, a koreai neveket, hagyományokat, könyveket, elkobozták a földeket, a termést, kirabolták az országot, elvitték az ásványkincseket, a szellemi, kulturális és anyagi javakat.

A japánok minden olyat elkövettek, ami ma az emberiesség elleni bűncselekmény és háborús bűnök kategóriájába esik: nem erőszak, tömeggyilkosságok, kivégzések, munkatáborok…

És ebben a Koreában született 1920. március 3-án Yang Kyoungjong. Képzeljük el, milyen boldog gyerekkora lehetett.

Ennél csak akkor lehetett boldogabb, amikor, betöltve a 18. életévét, 1938-ban besorozták a Kvantung-hadseregbe. A Kvantung-hadsereg a Japán Császári (Birodalmi) hadsereg egyik legnagyobb hadseregcsoportja volt a maga 700 000 főjével.

A Kvantung-hadsereg főhadiszállása Mandzsukuóban

Hősünkre tehát japán egyenruhát kényszerítettek, hogy japánul beszélve, a japán érdekekért harcoljon. Hogy hol? Hát Mongóliában! Kik ellen? Hát persze, hogy az oroszok ellen.

Történt ugyanis, hogy Japán az oroszok felett aratott győzelem és Korea meghódítása után úgy döntött, hogy itt az ideje Kínát is bekebelezni. Ez azért kissé nagyobb falatnak bizonyult, mint Korea lerohanása, nem is járt teljes sikerrel, mert a japánok kínai előrenyomulása egy idő után megakadt.

A japánok ekkor Mongólia és a szovjet Távol-Kelet felé fordultak. A Mongolok pedig érezték, hogy egyedül nem fognak tudni ellenállni a japánoknak, ezért segítséget kértek. Ki mástól, mint az oroszoktól, akik egyébként is egyenlíteni akartak Japánnal szemben.

Ilyen előzmények után került sor a Halhín-goli csatára 1939-ben. Halhín-gol egyébként egy folyó Mongóliában.

Japán katonák Halhín-gol-nál

A japán oldalon pedig ott volt emberünk, Yang Kyoungjong is, aki bizonyára rettenetesen örült, hogy a hazájától majd 1000 km-re, a mintegy 75 ezer főt számláló japán sereg tagjaként harcolhat az oroszok ellen.

Az erőviszonyok nem mellesleg nagyjából kiegyenlítettek voltak, a japánok néhány ezer fővel több katonát tudtak felmutatni, de az oroszok technikailag voltak jobban felszerelve.

A csatával most persze nem fogunk részletesen foglalkozni, témánk szempontjából elég annyi, hogy az ütközet orosz (szovjet) győzelemmel zárult főleg Zsukov tábornok zsenijének köszönhetően, aki a világon elsőként vetett be rakétákat kilövő repülőket.

És természetesen meg kell emlékezni dr. Richard Sorge-ról és társairól, akik a tokiói szovjet hírszerzést erősítve csináltak konstans hülyét a japánokból, és szerezték meg a teljes japán haditervet.

A csata végeredménye tehát szovjet győzelem volt, ami hősünket, Yang Kyoungjongot is érintette. Ő ugyanis 3000 társával együtt szovjet fogságba került. És ugye sem a japánok, sem az oroszok nem voltak híresek arról, hogy túl jól bánnának a hadifoglyokkal, vagy hogy minden orosz tiszt szívébe lenne gravírozva a hágai egyezmény vonatkozó rendelkezése.

Ráadásul, bár a csata után nem sokkal megkötötték a békeszerződést is, valamilyen oknál fogva abból a hadifoglyok sorsának rendezése kimaradt.

Ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy Japán nem tartott igényt Yang Kyoungjongra és 3000 társára, az oroszok pedig nem tekintették őket hadifogolynak. Innen pedig egyenes út vezetett a többségében koreai fiatalok számára a rettegett orosz munkatáborok egyikébe, a Gulágra.

A Gulágot talán senkinek sem kell részletesen bemutatni: embertelen környezet és körülmények, heti hét nap, napi 12-16 óra munka, évszaktól függően embertelen hideg, vagy gyilkos hőség, szadista őrök, minimális táplálék.

A Gulágra kerülők várható élettartama csak néhány hónap volt, a 3000 fős japán-koreai kontingens létszáma pedig ennek megfelelően meredeken zuhanni kezdett. Ám Yang kemény volt, talán még keményebb is, mint amit előzetesen feltételezni lehetett róla, ő ugyanis 3 évet (!) élt túl és húzott le ebben földi pokolban.

Míg azonban ő követ tört, vagy valami hasonlóan kellemetlen munkát végzett valahol Szibériában, addig a világban is nagy változások történtek, hiszen már 1942-őt írunk.

Vagyis időközben nemcsak hogy kitört a Második Világháború, de már a náci Németország is megtámadta a Szovjetuniót, ami kis túlzással csak magát Sztálint lepte meg, de ez éppen elég volt ahhoz, hogy a német villámháború elképesztő sikereket érjen el.

A szovjeteknek idő és ember kellett, hogy összeszedjék magukat. Idő azonban kevés volt. Ember ugyan rengeteg, de a kiképzés előtt, vagy a kezdetén álló orosz parasztokat nem lehetett (egyelőre) ráereszteni a magasan képzett, technikailag és alkohollal is jobban ellátott Wehrmachtra. Illetve lehetett, csak nem sok értelme volt, mert azt nem háborúnak hívták, hanem mészárlásnak.

Ekkor jött a nagy ötlet: a Szovjetunió munkatáboraiban rengeteg olyan hadifogoly van, akinek elvileg meg van a katonai kiképzése, sőt, logikusan, mivel hadifoglyok, ezért már csatában is részt vettek.

Kis átképzés, villámgyors szovjet nyelvkurzus (-Igenis! -Értettem! -Előre! -Vodka! -Halál a nácikra!), és már mehetnek is.

A Gulág táboraiban tehát megjelent a kedves hangú felhívás, miszerint akinek esetleg nincs más elfoglaltsága, és érez magában megfelelő ambíciót, az bátran jelentkezzen a hős szovjet Vörös Hadseregbe, meglátja milyen jó lesz!

Yang Kyoungjong és a még életben maradt, egyébként nem túl nagy számú társa, gondolkodóba esett: a táborban előbb-utóbb biztos meghalnak, szeretteik azt sem tudják, hol vannak, országuk nem foglalkozik velük, csak idő kérdése, amíg éhen halnak, a brutális őrök agyonverik őket, vagy valamilyen “munkahelyi baleset” éri őket.

Ezzel szemben, ha szovjet egyenruhát húznak, akkor az előbb említett lehetőségek továbbra is fennállnak, de mégiscsak szabadabban mozoghatnak, több esélyük lehet a túlélésre, a menekülésre. Vagy a gyors halálra.

És Yang Kyoungjong úgy dönt, hogy inkább a Vörös Hadsereg, mint a Gulág.

Hősünk néhány – szintén a Gulágról átjelentkezett – társával együtt így találja magát 1943-ban a harmadik harkovi csatában, természetesen szovjet színekben.

Pillanatkép a harmadik harkovi csatából

Szerintem Yang Kyoungjong azért legkésőbb ekkor picit elgondolkodott, hogy valóban nyerő húzás volt-e beállni a Vörös Hadseregbe. Közelebb ugyanis nem került az otthonához, sőt, mivel most már a Koreától majdnem 7000 km-re lévő Ukrajnában kénytelen harcolni egy olyan háborúban, amit nem ért, olyan nyelven, amit nem ért, olyan célokért, amit nem ért.

A szovjet tiszteket pedig ugyanabból a halmazból válogatták, mint a Gulág őreit.

A háború és a csata állását tekintve ekkor már túl vagyunk a németek sztálingrádi vereségén, és a Vörös Hadsereg rohamtempóban kényszerítette hátrálásra a német hadigépezetet.

Ennek ellenére a harkovi csatát a németek nyerték, nem kevesebb, mint 40 ezer szovjet hadifoglyot ejtve. Akik között ott voltak Yang Kyoungjong és társai is.

Azt nem tudjuk, hogy a koreai legények mennyire vették komolyan a harcot, tehát hogy tényleg kemény csatározások közepette ejtették foglyul őket, vagy volt annyi eszük, hogy az első adandó alkalommal megadták magukat.

Tény viszont, hogy a német koncentrációs táborok milliméterre ugyanolyan rosszak voltak, mint a Gulág munkatáborai, főleg a szovjet foglyok számára, akik a németek szemében nem voltak emberek.

Szegény Yang Kyoungjong pedig még a szovjetekhez képest is más volt, tehát nem hogy nem felelt meg a náci árja ideálnak, de még csak nyomokban sem hasonlított hozzá. Elképzelhetjük, hogy milyen sorsa volt a táborban.

A németek azonban hamarosan komoly dilemma elé kerültek: kezdtek kifogyni az 180 centi magas, szőke, kék szemű, árja legényekből, de a Vörös Hadsereget csak nem sikerül legyőzni, sőt! Ráadásként egyre hangosabban suttogták, hogy küszöbön áll a szövetségesek partra szállása valahol a francia tengerparton.

Valahonnan tehát embereket kellett szerezniük, de amíg a Vörös Hadsereg politikai tisztjei nem voltak olyan finnyásak a faji eredet tekintetében, addig a Német Birodalmi Hadseregbe – elvileg – csak kifogástalan pedigrével rendelkező németek kerülhettek be.

A szükség azonban nagy úr, tehát hamarosan Yang Kyoungjong ugyanúgy kedves toborzótisztekkel találkozott a táborban, mint nem sokkal korábban a Gulágon.

Most mondjuk talán annyival volt könnyebb a helyzete, hogy időközben kiderült, hogy ő valójában a japán hadsereg katonája, akit erőszakkal soroztak be a Vörös Hadseregbe. Japán ugye ekkor meg Németország szövetségese volt, tehát semmi akadálya, hogy Yang Kyoungjong német színekben folytassa a háborút.

Valahogy így gondolkozhattak a német tisztek – bár Yang Kyoungjong véleményét természetesen nem kérték ki.

A német vezérkar végül felállította a Keleti Légiókat (Ostlegionen), amikbe a legkülönbözőbb nemzetiségű és indíttatású emberek harcoltak a Wehrmacht oldalán: szovjet hadifoglyok, akiket a Gulágról soroztak be a Vörös Hadseregbe, majd német fogságba kerülve boldogan harcoltak a kommunizmus ellen, turkesztáni, örmény, grúz, azerbajdzsáni, észak-kaukázusi, tatár, kínai stb. katonák, akik vagy kényszerből, vagy meggyőződésből lettek a Keleti Légiók tagjai.

És persze ott volt hősünk, Yang Kyoungjong is, aki alig néhány megmaradt társával együtt szintén egy ilyen egységben találta magát, immár német egyenruhában, német fegyverrel, német zsolddal, vodka helyett sörrel.

Kínai katonák német egyenruhában

 

Yang egységét feltöltésre és kiképzésre Normandiába küldték, mondván, hogy ott most elég nyugodt a helyzet, a szövetséges partraszállás nem várható.

Azt pedig már tudjuk, hogy a németek mekkorát tévedtek, a szövetségesek partra szálltak, megkezdődött az ezer évesre tervezett Harmadik Birodalom utolsó időszaka.

Yang Kyoungjong – aki valószínűleg már nagyon unta, hogy állandóan hol fogságba esik, hol meg besorozzák – amerikai hadifogoly lett, és tulajdonképpen ezzel – végre valahára – a normandiai tengerparton, majd’ 9000 km-re a hazájától véget ért számára a háború.

Yang Kyoungjong Angliába került hadifogolytáborba, majd onnan a háború végén kivándorolt Amerikába, ahol állampolgárságot szerzett, megnősült, született három gyermeke, és élete hátralévő részét békében élte le.

72 éves korában, 1992-ben halt meg Illinois államban lévő otthonában, anélkül, hogy a környezetében bárki tudta volna – beleértve a saját gyerekeit is –, hogy milyen kalandokon/borzalmakon ment keresztül.

Zárásként pedig gondolkozzunk el egy kicsit: manapság 18 évesen az ember általában éppen leérettségizik, Yang Kyoungjongot akkor sorozták be kényszerrel a japán hadseregbe.

24 évesen általában friss diplomások vagyunk vagy éppen nem olyan régóta dolgozunk a szakmánkban, még felnőtt életünk elején járunk, tervezünk, reménykedünk, szerelmesek vagyunk, párt választunk.

Yang Kyoungjong 24 éves korára megjárt három hadsereget és három hadifogolytábort, 6 évet töltött el háborús körülmények között. És túlélte.

Azt hiszem, minden tisztelet megérdemel az ember és a története is!

Zsiráf

Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold, hogy én is tudjam! 🙂

Érdekes évfordulók 2.: Robinson Crusoe-Alexander Selkirk

Ma, december 19-én van 332 éve annak, hogy Daniel Defoe regénye szerint Robinson Crusoe elhagyta a szigetet, ahol 28 évet töltött hajótöröttként.

Az évforduló tehát Robinsonhoz kötődik, én viszont most egy kicsit csalni fogok. Robinson Crusoe történetét ugyanis mindenki ismeri, hiszen ma is kötelező olvasmány – aki esetleg mégsem emlékszik már rá, az itt idézheti fel a történetet –, azt viszont talán kevesebben tudják, hogy Robinson kitalált figurájának egy valóban létező ember volt az ihletője.

Ő volt Alexander Selkirk, aki négy évet és négy hónapot töltött egy lakatlan szigeten, és most az ő – nem kicsit kalandos – életével fogok inkább foglalkozni.

Selkirk 1676-ban született a skóciai Lower Lango-ban, egy cipész fiaként. Ifjúságára leginkább a balhézás volt jellemző, hamar kiderült, hogy nyakas, türelmetlen, elégedetlenkedő természete van.

 

1693-ben, tehát alig 17 évesen például egyházi bíróság elé idézték „illetlen templomi magatartás” miatt, bármit is jelentsen ez. Selkirk azonban nem jelent meg a bíróság előtt, hanem inkább tengerre szállt, megtalálva ezzel azt a mesterséget, ami majd meghatározza az életét, és aminek a halálát is köszönheti.

Lower Largo-ba csak 1701-be tér vissza, de ha esetleg addig úgy gondolta volna, hogy ismét megpróbálkozna a szárazföldi élettel, akkor gyorsan rájöhetett arra, hogy ez nem fog menni. Úgy tűnik, hogy emberünk mindig akkor vadult meg, ha a szárazföldön volt: ismét bíróság elé idézik, mert a vád szerint megverte a testvéreit.

Azt nem tudjuk, hogy kapott-e valamilyen büntetést, azt viszont igen, hogy nem sokkal később felcsapott „állami kalóznak”

Itt egy kicsit érdemes megállni, mert az angol és a magyar neten is elég nagy káosz van, ami a kalózok, a bukanírok és a privatérek közötti különbséget illeti. Sok helyen összemossák ezt a három fogalmat, vagy egymás szinonimájaként kezelik, pedig fontos különbségek vannak közöttük:

A legegyszerűbben nyilván a kalózkodást lehet körbeírni: ez teljesen és minden szempontból illegális tevékenység, vagyis amikor egy felfegyverzett hajóval támadnak meg (fegyvertelen) kereskedelmi hajókat. A kalózkodást az ókortól kezdve üldözték, és az általános elterjedt, romantikus nézettel ellentétben bizony egyáltalán nem volt ez olyan szabad és izgalmas élet, mint gondolnánk.

A bukanírok eredetileg francia kalandok kis csoportjai voltak, akik a Karib-térségben telepedtek le. Ez persze szúrta a területre igényt tartó spanyolok szemét, akik megpróbálták elűzni őket.

A bukanírok azonban nem hagyták magukat, sőt visszavágtak, és kiderült, hogy gerillamódszereik nagyon hatékonyak tudnak lenni a spanyol reguláris erők ellen.

Később, amikor az angolok és franciák is telepeket alapítottak a környéken, akkor ezeket a bukanírokat bízták meg/bérelték fel a telepek védelmére, illetve hogy törjenek egy kis borsot a spanyolok orra alá (ha már úgyis szúrták a szemüket…Istenem, ez a magyar nyelv…).

Ezek hivatalos, mondhatni szerződéses megbízások voltak, ebből alakult ki később a kalózlevél intézménye, amiről mindjárt lesz szó.

Probléma és a terminológiai félreértés abból adódik, hogy a bukanírok akkor is fosztogattak, amikor éppen nem volt hivatalos megbízásuk, tehát az ilyen bukanírok igazából kalózok voltak.

A komoly tengerészettel és területi igénnyel rendelkező országok, mint Anglia, Spanyolország, Franciaország hamarosan rájöttek arra, hogy túlságosan nagy területet akarnak gyarmatosítani és megvédeni, vagy éppen elvenni a rivális államoktól. Az ehhez szükséges nagyságú haditengerészetük azonban nem volt meg, és egyébként is, bármilyen katonai akció a világ túlsó végének tengerein elképesztően költséges volt.

Ekkor jött az ötlet, hogy az embereket úgyis vonzza az ismeretlen és az újvilág, miért ne lehetne meglovagolni ezt a lelkesedést?

És így alakultak ki a privatérek, akik tulajdonképpen állami kalózok voltak. Pl. egy gazdag nemes a saját költségén felszerelt és felfegyverzett egy hajót, toborozta és fizette a legénységet, majd a királyától kapott egy hivatalos megbízást, egy ún. kalózlevelet, ami engedélyezte számára, hogy adott ellenséges nemzet hajóit megtámadja és elfoglalja.

Cserébe a korona általában a zsákmány 10%-át kérte. A kalózlevelek pontosan meghatározták, hogy a világ óceánjainak melyik részén, milyen nemzetiségű hajókat lehet megtámadni. Ugye, hogy mennyivel olcsóbb megoldás ez az államnak, mint haditengerészeti hajókat küldeni a térségbe?!

Ráadásként – elméletben –, ha egy ilyen privatér hajót az ellenséges állam elfogott, akkor a hajó legénysége nem minősült kalóznak, hanem hadifoglyokként kellett bánni velük. Mondom, elméletben.

Vagyis a privatér hajó igazából kalózhajó volt, csak a legénysége nem számított kalóznak.

Alexander Selkirk pedig ilyen „állami kalóznak”, azaz privatérnak állt 1703-ban, amikor csatlakozott William Dampier kapitány expedíciójához, ami a Csendes-óceánra indult.

Ez egyébként alapvetően egy felfedező expedíció volt, de mivel éppen tombolt a spanyol örökösödési háború, ezért kaptak egy kalózlevelet is, biztos, ami biztos. Ezzel pedig már ugye törvényesen zaklathatták az útjukba kerülő spanyol hajókat.

Dampier kapitány két hajóval indult útnak, a Sz. Geroge-dzsal, aminek ő volt a parancsnoka, és a Cirgue Ports-szal, amit Thomas Stradling irányított. Ez utóbbin szolgált Selkirk is, vitorlamesteri pozícióban, ebből következik, hogy hősünk ekkor már tapasztalt és képzett hajósnak számított.

A két hajóból álló flottilla 1704. februárjában ért a Csendes-óceánra, kicsit megtépázva, mert a Horn-fok megkerülése közben irgalmatlan vihar csapott le rájuk.

És ezt követően sem nagyon volt szerencséjük, mert nem sokkal később belefutottak a St. Joseph nevű francia hajóba. Ez önmagában még nem lett volna akkora probléma, még akkor sem, ha a franciák a spanyol örökösödési háború miatt éppen ellenségnek számítottak.

A baj az volt, hogy a St. Joseph önmagában is erősebb volt, mint a két angol hajó. A St. Joseph, bár megtehette volna, de végül nem ágyúzta halálra Dampieréket, viszont a találkozás azzal a kellemetlen következménnyel járt, hogy a franciák értesítették spanyol szövetségeseiket: itt vannak az angolok!

Ezek után már nem is meglepő, hogy Dampier azon kísérlete, hogy az értékes aranybányával rendelkező Santa Maria nevű településen rajtaüssön, kudarcba fulladt. A partra szálló angol matrózokat csapdába csalták a spanyolok.

Hamarosan azonban rájuk mosolygott a szerencse az Asunción nevű, fullra megrakott spanyol kereskedelmi hajó képében, amit könnyedén elfoglaltak. A zsákmány nem volt ugyan kiemelkedően értékes – bor, brandy, cukor és liszt –, de a küldetés során először a legénység számára végre megcsillant annak reménye, hogy egy kis nyereségre tegyenek szert.

Mármint, ha a hajót visszaviszik Angliába, ott hivatalosan értékesítik a rakományt, és akkor számíthattak a matrózok részesedésre a befolyt összegből.

Ebből aztán semmi sem lett, mert Dampier kapitány hirtelen úgy döntött, hogy a spanyol hajóval való macera nem éri meg a fáradtságot, és szabadon engedte a spanyolokat.

Dampiernek ez a húzása nem csak a matrózokat – köztük Selkirket – borította ki, hanem kapitánytársát, Stradlingot is, aki úgy döntött, hogy inkább önállóan folytatja a portyázást.

Ez 1704. májusában volt és szeptemberig nem is nagyon történt semmi izgalmas. Ekkor azonban a Stradling kapitány kikötött a Juan Fernandez szigetek egyikén, a lakatlan Más a Tierra szigeten.

A cél az volt, hogy egy kicsit pihenjenek és feltöltsék a hajó víz- és élelemkészletét.

És tulajdonképpen itt kezdődik Selkirik személyes kálváriája, mégpedig azzal, hogy nem tudott a szájára ülni. Vitorlamesteri minőségében ugyanis komoly aggodalmát fejezte ki a hajó állapotát illetően, és felszólította Stradling kapitányt, hogy indulás előtt végezze el a szükséges javításokat.

Attól azonban, hogy Selkirik ilyen finoman és választékosan fejezte ki magát, ez még bizony engedetlenségnek minősült. Stradling pedig ennek megfelelően reagált: közölte Selkirikkel, hogy hova menjen és ott mit csináljon, sőt, a vita hevében még akár hősünk édesanyja is szóba kerülhetett.

Megbízható források hiányában ezt nem tudhatjuk biztosan, ismerjük azonban Selkirik reakcióját, aki kijelentette, hogy inkább marad egyedül egy lakatlan szigeten, mint hogy folytassa az utat egy hajózásra szerinte alkalmatlan, szivárgó hajóval.

A kapitány pedig lecsapott az ötletre: ha Selkirik maradni akar, ám legyen, és partra tette emberünket egy muskéta, némi lőszer, egy fejsze, egy fazék, egy kés, egy szett ágynemű, váltás ruha és egy biblia kíséretében.

Selkirk ekkor jött rá, hogy ezt bizony elszúrta, és nem tudja kizsarolni Stradlingtól a javítást. Ekkor azonban már késő volt, a kapitány nem engedte vissza a fedélzetre.

Később aztán kiderült, hogy Alexanderünk kivételesen nem csak úgy spontán hőbörgött. Stradling hajója, a Cirgue Ports valóban szivároghatott, ugyanis a mai Kolumbia partjainál hamarosan elsüllyedt.

A hajótörést csak Stradling kapitány és pár embere élte túl, de amint partra evickéltek, a spanyolok azonnal elfogták őket és nagyon komoly börtönbüntetéssel kínálták meg a társaságot.

Ez mondjuk akkor még nem vigasztalta Selkirk-öt, aki szál egyedül maradt a szigeten.

Eleinte a parton maradt, reménykedve abban, hogy meglát egy hajót, de ez a helyszín sokáig nem volt tartható. Egyrészt mert így az egyetlen élelemforrása a tüskés homár volt, ami azon túl, hogy nem egy barátságos jószág, hosszú távon elég unalmas eledel.

Másrészt a partszakaszt hamarosan ellepték az elefántfókák, amiknek – Selkirk balszerencséjére – éppen akkor és éppen ott volt a párzási időszaka.

Egy hím elefántfókánál pedig csak egy párzani akaró hím elefántfóka kellemetlenebb szomszéd.

Hősünk így kénytelen volt a sziget belsejébe húzódni. Ezzel kockáztatta ugyan, hogy elszalasztja a menekülés lehetőségét, ha egy hajó megy el a sziget mellett, viszont jóval kellemesebb körülményeket talált, mint a parton.

Először is több és változatosabb élelmet: vadon élő kecskéket, amik ellátták hússal és tejjel, vad fehér répát, káposztát és borsot.

Eleinte a legnagyobb problémát a patkányok okozták, amik korábban a szigetnél kikötő hajókról kerültek a szárazföldre. Selkirk azonban idővel erre is talált megoldást: szintén a hajókról a szigetre került, elvadult házimacskákat szelídített meg újra, akik aztán hamar lerendezték a kérdést.

Selkirk tehát az első/második/sokadik kétségbeesés után igyekezett alkalmazkodni a sziget nyújtotta lehetőségekhez. Két kunyhót is épített, egyet a főzéshez, egyet pedig az alváshoz.

Muskétájával kecskékre vadászott, majd a puskapor kifogytával puszta kézzel fogta meg a fürge jószágokat, ami azért nem kis teljesítmény.

Az egyik ilyen pusztakezes vadászatának azonban majdnem csúnya vége lett: már éppen elkapta a kecskét, amikor megcsúszott és leesett egy szikláról. Az volt a szerencséje, hogy zuhanás közben a kecske került alulra és így tompította a becsapódást, különben valószínűleg eltörte volna a gerincét.

Gyerekkorában a cipész apjától ellesett fogások is jól jöttek most neki, karban tudta tartani a ruháit és a cipőit, majd azok teljes elhasználódása után újakat tudott csinálni.

Fontos társa volt az eleinte teljesen haszontalannak gondolt biblia is, ami tulajdonképpen az egyetlen szórakozási is menekülési lehetősége volt.

Selkirk szigeten való tartózkodás alatt kétszer is kikötött ott hajó. És persze mindkettő spanyol volt, akiktől hősünk – angol tengerész és privatér lévén kb. azonnal fejbe lövésre számíthatott.

Egyik alkalommal észre is vették és Selkiriknek napokig bujkálnia kellett előlük. Annyira közel került a lebukáshoz, hogy a spanyolok éppen azt a fát vizelték körbe, amin elrejtőzött. Végül a spanyolok feladták és elhajóztak.

Alexander Selkirk megpróbáltatásainak négy év és négy hónap után a Duke nevű angol hajó vetett véget, amikor kikötött a szigeten, hogy friss vizet vételezzen.

Hősünk, saját bevallása szerint, majdnem belehalt az örömbe, amikor kiderült, hogy megmentik. Ezt mondjuk meg is tudom érteni.

Wooder Rogersnek, a Duke kapitányának megtetszett Selkirk kitartása és talpraesettsége, ahogy sikerült feltalálnia magát a szigeten, és megtette emberünket a Duke másodtisztjének.

Sőt, később Selkirk megkapta egy zsákmányolt spanyol hajó parancsnokságát is, legalábbis arra az időre, amíg a spanyolok összeszedték a hajóért kért váltságdíjat.

Selkirik végük a Duke vitorlamestereként tért vissza Angliába 1711-ben, laza nyolc évvel azután, hogy elindult.

Alexandrnek a szigeten átélt kalandjai természetesen nagy feltűnést keltettek hazájában, főleg azután, hogy egyik hajóstársa megemlítette őt a Rogers expedícióról írt hivatalos könyvben.

Ehhez jött még egy bulvárcikk a The Englishman című újságban, és meg is lett az eredmény: Alexander Selkirikből korabeli celeb lett.

Az ismertséghez és népszerűséghez pedig vagyon is társult, ugyanis Selkirik részesedése a Duke zsákmányából kb. 800 font volt, ami mai értéken több mint 100 ezer fontot jelent. Más kérdés, hogy különböző jogi problémák miatt soha nem kapta kézhez a teljes összeget.

Azt gondolhatnánk, hogy hősünk ennyi megpróbáltatás után végre révbe ért és lenyugodott. Hát nem.

Emlékezzünk arra a korábbi megállapításra, hogy Selkirk mindig akkor vadult meg, ha a szárazföldön volt. Most is ez történt.

1713-ban megvádolták egy bristoli hajóács bántalmazásával, amiért két év börtönt kapott. Később hazatért szülővárosába Lower Largo-ba, ahol 1717-ben megismerkedett egy Sophia Bruce nevű fejőasszonnyal, pontosabban lánnyal, mert Sophia ekkor mindössze 16 éves volt.

Selkirik pedig 43, úgyhogy bizonyos szempontból nem kis teljesítmény, hogy meg is szöktette a lányt, és Londonban telepedtek le, bár soha nem házasodtak össze.

Hamarosan Selkirk fejében is megfordulhatott a gondolat, hogy a lányszöktetés mégsem volt olyan jó ötlet. És mit csinál egy tengerész, ha megunt párkapcsolatából szeretne kimenekülni?

Bizony, azt, amire gondoltok. Selkirk tehát újra csatlakozott a Királyi Haditengerészethez és tengerre szállt.

Érdekes módon később mégis fontosnak tartotta, hogy megnősüljön, és 1720-ban Plymouth-ban feleségül vette egy Francis Candis nevű özvegy kocsmárosnét.

Alexander Selkirk 1721. december 13-án hunyt el Afrika nyugati partjainál a HMS Weymouth hadnagyaként, 47 éves korában. Hajós szokás szerint a tengerbe temették.

Van abban valami mélységes irónia, hogy a HMS Weymouth éppen egy kalózok elleni küldetésen vett részt, mint ahogy abban is, hogy Selkirk halálát valószínűleg sárgaláz okozta, amit korábbi útjai valamelyikén, vagy éppen a szigeten szedett össze.

1966 január 1-je óta Selkirk szigetét hivatalosan is Robinson Crusoe szigetnek nevezik.

Zsiráf

Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold, hogy én is tudjam! 🙂