A Vasálarcos

1703. november 19-én, egy hétfői napon, este 10 óra után nem sokkal meghal egy ötven év körüli rab a párizsi Bastille-ban.

Ez ugye önmagában még nem feltétlenül hírértékű esemény, hiszen a Bastille egy börtön, ahol köztörvényes bűnözők raboskodnak, meglehetősen zord körülmények között. És most egy meghalt, na bumm, kit érdekel?

Nos, pl. Etienne Du Juncát, a börtön egyik hadnagyát, akinek hivatalos kötelességei közé tartozik az intézmény naplójának vezetése is, amiben minden nap gondosan feljegyezi az említésre méltó történéseket: ki, mikor, miért érkezett a börtönbe, meddig maradt, kit látogatott meg, milyen és mennyi ellátmány érkezett, abból mennyi volt romlott stb., stb.

Ugyanígy a rabokkal kapcsolatos nyilvántartást is ő vezeti: hogy hívják a delikvenst, melyik cellába kerül, várhatóan meddig fogja élvezni az objektum vendégszeretetét, esetleg vannak-e különleges utasítások az őrzésével, ellátásával kapcsoltban.

És az aznap elhunyt rabra bizony vonatkoztak különleges parancsok, nem is akármilyenek: senki sem tudta a nevét, még az adminisztrációt végző Du Junca sem, a rab nem fogadhatott látogatókat, és úgy általában nem érintkezhetett senkivel- kivéve néhány különleges alkalmat és látogatót -, és ha valamilyen ok miatt meg kellett zavarni magányát, akkor mindig egy álarcot viselt, ami lehetetlenné tette az azonosítását.

Du Junca azt is megjegyzi, hogy a különleges rab a Bastille akkori parancsnokával, Benigne d Auvergne de Saint-Mars-sal együtt érkezett a börtönbe 5 évvel korábban, 1698-ban.

A Du Junca és a nyilvántartás számára ismeretlen férfit jeltelen sírba temetik el a párizsi Saint-Paul temetőben, majd a cellája falát lecsiszolják és újravakolják, hogy az általa hátrahagyott véseteket, karcolásokat eltüntessék, végül pedig ruháit és személyes holmiját elégetik.

Vagyis a szerencsétlennek minden nyomát nagyon alaposan eltüntették a Bastille-ból és a történelemből.

Ezzel a naplóbejegyzéssel kezdődik a Vasálarcos története, akinek kilétére több mint háromszáz éve nem tudnak rájönni a történészek.

És éppen ezért tökéletes konteós alapnak bizonyult a századok során, hiszen a vasálarc mögött bárki lehetett. Igazából nem is az a baj, hogy nincs megfejtés, hanem, hogy túl sok is van: ma már kicsit ritkábban ugyan, de volt időszak, amikor nagyjából kéthavonta fejtette meg valaki a rejtélyt.

Ennek köszönhetően ma kb. 50-nél tart azoknak a száma, akiket tutibiztosra beazonosítottak, mint a vasálarc viselőjét. És a rejtély megfejtőit még csak elfogultsággal sem lehet vádolni: a Vasálarcos volt már mindenféle nemzet és társadalmi osztály tagja angol hercegtől francia inasig, királynői szeretőtől királyi testvérig, politikai üldözöttől korrupciós besúgóig mindenki, akit el lehet képzelni.

Ráadásul a Du Junca vezette napló tulajdonképpen nem is a kezdete a történetnek, hanem a vége, ami már egy modernkori kutatás eredménye, amikor a történészek komolyan nekifeküdtek a rejtély felgombolyításának.

És bár a Bastille-ból a francia forradalmárok szorgos munkájának köszönhetően csak néhány kő maradt meg, de szerencsére Du Junca naplóját máshol tárolták, így maradtak fenn a feljegyzések, de mintha csak azért, hogy ki lehessen mondani: a vasálarcos tényleg létezett.

Ennél többet azonban a derék hadnagy írásából sem lehet kihámozni. Nem mellesleg később majd látni fogjuk, hogy azért vannak gondok is Du Junca jegyzeteivel, már ami a vasálarcot illeti.

Persze aztán a történet önálló életre kelt, köszönhetően Dumas-nak, aki halhatatlanná tette a sztorit a Három testőr regényekben, és az ezekből készített rengeteg feldolgozásnak, pl. legutóbb a DiCaprio-féle, 1998-as változatnak.

Alexandre Dumas

 

De vajon Dumas honnan vette az alapötletet?

Nézzük, mit lehet tudni a rejtélyes álarcosról, ki volt, ki lehetett és kinek köszönhető, hogy a története ismert lett, és egyáltalán, honnan ered a sztori?

Hát… Az igazság az, hogy fogalmunk sincs… Vagyis ma már nem lehet megállapítani, hogy ki és mikor kezdte el terjeszteni a vasálarcos férfi történetét.

Azt azonban többé-kevésbé be lehet lőni, hogy miért.

A Vasálarcosról ugyanis először az 1680-as években kezdtek el suttogó pletykák terjengeni úgy a párizsi sikátorokban, mint a nemesi szalonokban. És bizony elég erős történet kapott szárnyra.

Eszerint az akkor már több évtizede uralkodó XIV. Lajosnak valójában nincs is jogcíme a trónra. Lássuk be, ez azért elég combos állítás.

A pletyka szerint XIV. Lajos szülei, Ausztriai Anna és XIII. Lajos nem különösebben kedvelték egymást. Ez nem igazán lehet meglepő, hiszen a korszak szinte összes többi nemesi házasságához hasonlóan az övéké sem „meglátni és megszeretni” viszony volt, hanem dinasztikus érdekek mentén kialkudott és eldöntött üzleti tranzakció. Vagyon a vagyonnal és hatalom a hatalommal, ugye, esetleg ezek tetszőleges kombinációja.

XIII. Lajos

 

Ettől még persze nekik kellett lehúzni egymás mellett egy életet. Ami nem volt könnyű.

Anna ugyanis gyönyörű (mármint akkor annak számító…), okos, szenvedélyes nő volt, aki egyáltalán nem szerette gyenge jelleműnek és morcosnak tartott, bár egyébként a korszak mércéjével mérve jóképűnek mondható férjét.

Ausztriai Anna

 

Azonban még ez sem okozott volna gondot, hiszen az arisztokratáknak több száz év állt a rendelkezésükre ahhoz, hogy kifejlesszék, hogyan kell egy házasságban egymást évtizedeken keresztül elkerülni.

A problémát az jelentette, hogy Anna Franciaország királynője volt, és ezen a poszton bizony egyetlen, mindennél fontosabb kötelezettséget kell teljesíteni a tekintély megtartásához: fiú trónörököst kell szülni.

És Annának ez nem sikerült, bár kapcsolatuk elején háromszor is teherbe esett, de minden alkalommal halott csecsemő született.

A korabeli felfogás szerint a gyermektelenség egyértelműen, mindig a feleség hibája, tehát Annát okolták azért, mert nem képes fiút szülni az ország javát és a trónutódlást szem előtt tartva.

Ez természetesen hatással volt a pár kapcsolatára is, a már kezdetben sem túlzottan izzó szenvedély hamar kihűlt, Anna és Lajos eltávolodtak egymástól.

Egészen házasságuk 23. évéig (!), amikor a pletyka – és bizonyos források – szerint tulajdonképpen egy véletlennek köszönhetően megfogant a későbbi XIV. Lajos.

Történt ugyanis, hogy 1637 decemberében XIII. Lajos éppen versailles-i kastélyába tartott, amikor az embertelenül zord időjárás miatt meg kellett szakítania az utat.

Mégpedig, mit ad Isten, éppen a Louvre-ban lakó feleségénél volt kénytelen megállni, ráadásul csak a királyné hálószobája volt fűtött az egész kacsalábon forgó kastélyban.

Így aztán a didergő Lajos úgy döntött, hogy ott tölti az éjszakát. És mivel a Netflixet még nem kötötték be, beszélgetni meg 20+ év házasság után nem nagyon volt miről, ezért hm… másképp ütötték el az időt.

És 9 hónappal később, 1638. szeptember 5-én megszületett XIV. Lajos.

Ausztriai Anna és a későbbi XIV. Lajos

 

Egy trónörökös születéséről már mindenki lemondott, ezért aztán akkora volt az öröm és a boldogság, hogy a csecsemő a Louis-Dieudonné nevet kapta, azaz Lajos, Isten ajándéka. Hát mondjuk inkább a rossz idő volt az ajándékozó, de mégse adhatták neki a Decemberi Lajos, vagy a Téli Lajcsi nevet.

XIII. Lajos pedig az éppen csak megszületett gyerekkel és egész udvartartásával együtt elvonult a Te Deum misére.

Anna pedig egyedül maradt – már persze amennyire egy királynő bármikor is egyedül volt élete során. És itt kezd bedurvulni a történet.

Az alamuszi pletyka szerint ugyanis az immár csak a bábákkal és szolgálókkal körülvett Anna hamarosan egy újabb gyermeknek adott életet. Vagyis ikrek születtek.

Ez bizony kellemetlen helyzetet eredményezett, ugyanis a korabeli felfogás szerint ikres szülés esetén a trónörökös a később született gyermek lesz, mert a rendkívül megalapozott, és empirikus kísérletekkel alátámasztott nézet szerint ő fogant először.

Ez persze hülyeség, de ettől még ez volt a törvény Franciaországban, és XIII. Lajos kínos helyzetbe került, hiszen a kis Louis-Dieudonné-t már bemutatták a népnek, mint az ország leendő királyát.

Lajos ezért úgy döntött, hogy ne változtassanak a menetrenden: mindenki úgy tudja, hogy Anna királynő egy fiút szült, maradjon is ez így. A második szülésnél jelen lévőket fatális balesetek érték, vagy eltűntek valamelyik királyi börtön mélyén.

A második gyermeket pedig Angliába küldték, és királyi nevelésben részesítették. Később visszatért Franciaországba, de egyre nagyobb problémát okozott feltűnő hasonlatossága az akkor már XIV. Lajos néven Franciaországot éppen világhatalommá és abszolút monarchiává tevő bátyjához.

Ezért aztán XIV. Lajos úgy döntött, hogy öccsének állandóan, élete végig egy vas álarcot kell viselnie.

XIV. Lajos

 

Ez az ismert történet, amit ugye Dumas is feldolgozott. És ebbe még bele se vettem, hogy a sztori egyes változatai szerint XIII. Lajos ott sem volt gyermeke fogantatásánál, ha értitek…

A kérdésre pedig, hogy miért terjesztették ezt a történetet, az a válasz, hogy XIV. Lajos ekkorra már rengeteg európai hatalom tyúkszemére lépett rá. Tökéletes és korlátlan hatalommal rendelkezett országán belül, és Franciaország államok közötti elsőségét igyekezett a szomszédaival is elismertetni.

Ez persze az érintetteknek nem igazán tetszett, ezért boldogan terjesztették az öccsét vasálarcba nyomorító, a trónt jogtalanul birtokló francia király történetét, ezzel próbálva meg aláásni XIV. Lajos reputációját.

XIV. Lajos bruttó 72 éves uralkodásáról (nettó 64 év, mert az elején anyja uralkodott helyette régensként) persze most nem fogok részletesen megemlékezni, mert a témának több könyvtárnyi irodalma van, és évek alatt se lehet átvenni az egészet, nemhogy egy posztban.

A lényeg, hogy XIV. Lajos bizony jócskán ellentmondásos személyiség volt, egyrészt világhatalommá tette Franciaországot, támogatta a művészeteket, a tudományt, az építészetet, szeretett háborúzni, inkább számos, mint számtalan szeretőt tartott, tehetséges politikus volt, és még tehetségesebben tudta kiválogatni a megfelelő pozíciókra a megfelelő embereket.

Másrészt ő az abszolút egyeduralkodó mintapéldánya, aki mindent a saját kezében központosított, és könyörtelenül tiport el bárkit és mindenkit, aki ellent mert neki mondani. Mondjuk nem is sokan voltak ilyenek.

Abba most ne menjünk bele, hogy állítólag fürdeni viszont kifejezetten nem szeretett, felesleges és bosszantó tortúrának tartotta. Először hat évesen fürdették meg, és később sem vált szokásává ez a mulatság.

A király védelmében azért jegyezzük meg, hogy a korszakban a fürdés orvosilag volt ellenjavallt, a higiéniát napi többszöri fehérneműváltással intézték el. Mondom, hagyjuk inkább ezt.

A legenda a vasálarcos ikertestvérről tehát szárnyra kapott, de ugyanúgy, ahogy a farkasokat sem érdekli, hogy miről nyávognak a macskák, XIV. Lajos sem foglalkozott különösebben a dologgal.

És Lajos életében nem is lett se következménye, se nagyobb visszhangja a vasálarcos sztorinak, megmaradt az udvari és hálószobai intrika egyik fejezetének. Egyike volt a számtalan másik, ennél okkal durvább rágalmaknak.

Valószínűleg fenn se maradt volna, ha nem jön be a képbe egy ma is ismert ember, aki felkapta a történetet, és úgy elterjesztette, hogy gyakorlatilag mindenki elhitte.

Ez az ember pedig nem volt más, mint Francois-Marie Arouet, akinek neve ebben a formában nem olyan ismert, de ha azt mondom, hogy Voltaire, akkor nagyjából mindenki a fejéhez kap, ahhháááá!

Voltaire

 

Voltaire-ről szokás tudni, hogy a francia felvilágosodás egyik legnagyobb alakja, író, költő, filozófus és bizony nagy kópé is volt. Az iskolában illik elolvasni Candide című művét, ami abba az életkorban nem egy nagy valami, de aki esetleg felnőttként újraolvassa, az rájön, hogy egy rendkívül szórakoztató könyvecskéről van szó.

Születésekor, 1694-ben, még bőven XIV. Lajos volt az uralkodó, meg utána is még vagy 20 évig. Voltaire pedig imádott államellenes lenni, gyakran és komolyan kritizálta az abszolút uralkodót.

XIV. Lajos életében azonban még többé-kevésbé nyugton maradt, ami szerintem főleg a fiatalságának tudható be. Lajos azonban 1715-ben meghalt, 1717-ben pedig Voltaire kiadott egy szatírát, amiben Fülöp orleans-i herceget gúnyolta.

XIV. Lajos élete vége felé

 

Fülöp XIV. Lajos öccse volt, mármint tényleg, nem pedig a vasálarcos történetben szereplő ikertestvér. Anna királynő és XIII. Lajos úgy látszik, hogy annyira megörültek, hogy végre sikerült összehozniuk egy utódot, hogy továbbvitte őket a lendület, aminek eredménye lett az 1640-ben született Fülöp.

Fülöpnek nem volt túl szerencsés élete, XIV. Lajos kínosan ügyelt rá, hogy öccse semmilyen komoly hatalommal ne rendelkezzen, így Fülöp nagyrészt tivornyázással, pénzköltéssel és nemesifjak elcsábításával töltötte az életét.

Annak ellenére, hogy Fülöp homoszexualitása nyílt titok volt, számos jel szerint ösztönös katonai tehetsége volt – nem mintha a kettőnek bármi köze lenne egymáshoz –, de bátyjától soha nem kapta meg a lehetőséget, hogy ezt be is bizonyíthassa.

Fülöp herceg

 

Lényeg a lényeg, hogy Voltaire Fülöp gúnyolása miatt bajba és a börtönbe került, mégpedig éppen a Bastille-ba.

Ekkor 1717-et írunk, a poszt elején pedig, ha még emlékeztek rá, szó volt róla, hogy a Du Junca által feljegyzett rejtélyes álarcos férfi 1703-ban halt meg.

Voltaire tehát valószínűleg a többi rabtól hallott a furcsa egykori fogolyról, és összekapcsolta a mindenki által ismert pletykát XIV. Lajos eltitkolt ikertestvéréről és a Bastille álarcos bentlakójáról.

Voltaire egyébként kevesebb, mint egy évet töltött börtönben, de ez az időszak csak még jobban elmélyítette ellenszenvét az abszolút állammal szemben. Ezért aztán, amikor sok évvel később, 1751-ben kiadta a XIV. Lajos kora című művét, akkor a könyvben többször, céltudatosan és tényként kezelve közli, hogy a Vasálarcos Lajos eltitkolt ikeröccse volt.

Voltaire tehát így rúgott még egy utolsót az akkor már évtizedek óta halott XIV. Lajosba, bár azt nem tudjuk, hogy ő maga mennyire hitt az általa terjesztett történetben.

Hol van a bibi?

Nos, ott, hogy ha pontosabban megnézzük Du Junca, a Bastille hadnagyának naplóját, akkor bizony abban egy árva szó sincs vasálarcról. Bizony.

Du Junca ugyanis csak annyit ír, hogy a fogoly minden olyan esetben, amikor valakivel találkozott, álarcot viselt. De szó sincs vasálarcról, sokkal valószínűbb, hogy egy selyem álarcról volt szó.

Ebből több dolog is következik. Egyrészt az ég világon semmi sem bizonyítja, hogy XIV. Lajosnak lett volna egy eltitkolt ikertestvére, és azt sem, hogy ez az ikertestvér (aki nem létezett, ugye) a Bastille-ban végezte volna vasálarccal a fején.

Másrészt aki az alap- és középfokú oktatás 12 évében legalább néhány biológia órára benézett, esetleg aktívan részt is vett némelyiken, annak azt hiszem nem kell nagyon túlmagyarázni, hogy mit tenne egy vasálarc azzal, aki azt huzamosabb ideig viselné.

Márpedig a történet legtöbb változatában a Vasálarcos éjjel-nappal viseli a maszkját. Nem is ragozom tovább, a képzeletetekre és a fantáziátokra bízom, hogy mi marad annak az embernek az arcából, aki évekig-évtizedekig rozsdásodó, a bőrhöz dörzsölődő, nyílt sebeket okozó fém álarcot visel.

A Vasálarcos története tehát minden bizonnyal egy pletyka (XIV. Lajos ikertestvére) és egy tény (a Bastille-ban raboskodott valaki, akinek személyazonosságát mindenképpen el kellett titkolni) félig meddig véletlen kombinációja.

Ha Voltaire nem kerül be a Bastille-ba, akkor valószínűleg soha nem születik meg a sztori abban az alakban, ahogy ma ismerjük.

Jó, oké, XIV. Lajosnak nem volt eltitkolt ikertesója, akit nem zártak a Bastille-ba, és aki nem viselt vasálarcot. De ettől még adott Du Junca jegyzete, miszerint volt egy rab, aki az újonnan kinevezett börtönigazgatóval érkezett a Bastille-ba, és akinek senki sem tudta a nevét, kilétét pedig (selyem)maszkkal takarták.

Na, ő vajon ki lehetett?

És itt kell visszatérnünk a poszt elején már említett Benigne d Auvergne de Saint-Marshoz, a Bastille parancsnokához.

Saint-Mars muskétásként kezdte, majd fokozatosan egyre magasabbra dolgozta magát a ranglétrán, egészen odáig, hogy XIV. Lajos hadügyminiszterének, Louvois márkinak lett a bizalmasa.

Saint-Mars

 

Ebben a minőségében pedig leginkább fontos rabok kísérése volt a dolga, amikor azokat áthelyezték Franciaország egyik börtönéből a másikba, emellett szabadidejében általában valamelyik börtön parancsnoka is volt.

Szerencsére fennmaradt Saint-Mars és főnöke, Louvois márki levelezésének nagy része, ezért tudjuk, hogy a titokzatos foglyot, akivel Saint-Mars 1698-ban a Bastille-ba érkezett, majdnem 20 évvel korábban, 1679-ben szállították be a Dél-Franciaországban található Pignerol várbörtönbe. Mégpedig XIV. Lajos személyes parancsára.

Pignerol akkori parancsnoka éppen Saint-Mars volt, és a foglyot a személyes felügyeletére és felelősségére bízták. Annyira, hogy, amikor később Saint-Marsot áthelyezték, akkor vitte magával a rabot is.

Pignerol ma

 

1681-ben Exilles hegyi erődjébe, 1694-ben Sainte-Marquerite szigetére, majd 1698-ban a Bastille-ba.

Louvois a leveleiben többször is kifejezetten felhívja Saint-Mars figyelmét arra, hogy mennyire fontos, hogy a fogoly személyazonosságáról senki se szerezzen tudomást. Érdekes módon azonban a levelekben nincs szó semmilyen – se vas, se selyem – álarcról.

A másik fontos dolog, ami a levelezésből kiderül, hogy Louvois mindig a legnagyobb tisztelettel beszél a rabról, és hangsúlyozza, hogy kivételes elbánásban és ellátásban kell részesülnie.

Ebből a legtöbb kutató arra következtet, hogy minimum magas rangú arisztokratának kellett lennie a rejtélyes valakinek.

Remek, most már tudjuk, hogy a rab mikor került börtönbe, és azt is, hogy fontos ember volt, akinek komfortérzetére a körülményekhez képest odafigyeltek.

Azt gondolhatnánk, hogy innentől kezdve nyert ügyünk van, csak meg kell nézni, hogy van-e olyan fontos ember a francia királyi udvarban, esetleg Európában, aki 1679 környékén eltűnt és nem esik róla több említés.

A baj az, hogy egyrészt nincs, másrészt rengeteg ilyen van…

Vagyis ha a hátteret is vizsgáljuk, akkor nincs olyan ember, akire egyértelműen rá lehet mondani, hogy olyan magas rangú lett volna, hogy XIV. Lajosnak megérte volna börtönről börtönre utaztatni, rengeteg energiával és pénzzel titkolni a kilétét, de közben meg fejedelmi ellátásban részesíteni.

Ugyanakkor viszont a korszak a kalandorok játszótere volt, rengetek szerencsevadász, politikai ügyeskedő, (fél)bolond arisztokrata keringett Európa királyságai között, akik közül bármelyik kihúzhatta a gyufát XIV. Lajosnál.

Ez persze az önjelölt kutatókat nem izgatja, ők nagyon sok megoldással előálltak már. Most nem fogom minden felsorolni, de a legtöbb jelölt általában a királyi udvar kegyenceinek, esetleg magának XIV. Lajosnak az eltitkolt gyerekei közül kerül ki.

Ezzel a vonallal az a baj, hogy XIV. Lajosnak speciel egyáltalán nem kellett eltitkolnia, ha valamelyik szeretőjétől gyereke született. Mivel hivatalosan is tartott szeretőt, olykor többet is, és az ezen hölgyektől született gyerekekre oda is figyelt. Megfelelő neveltetésben részesültek, és gyakran a francia arisztokrácia valamelyik tagjával házasították össze őket.

Erre azt szokás mondani, hogy igen, de mi van, ha XIV. Lajos nem egy francia nemes hölggyel kezdett ki, hanem mondjuk valamelyik szövetségesének, vagy ellenségének feleségével/lányával/anyjával stb. ?!

Hát, az van, hogy bár a Napkirály bolondult a nőkért, sőt hivatalos kegyencnői véleményét is hajlamos volt figyelembe venni az éppen aktuális politikai döntéseknél, hülye azonban nem volt.

Pontosan tudta, hogy Franciaországban korlátlan úr, azt a nőt szerzi meg magának, amelyiket akarja, a szolgálólánytól a legmagasabb rangú nemesig. Miért kujtorgott volna külföldön? Országa elég nagy volt ahhoz, hogy még az ő legendás étvágyával se tudja végigkóstolni.

A korabeli francia királyi udvarban tehát egy balkézről született gyerek nem volt botrányos. Már persze a férfi számára…

Egy nő esetében már kicsit másként festett a dolog, főleg ha a királynőről van szó, ugye… Suttogják ugyanis azt is, hogy az álarcos valaki nem XIV. Lajos fattya volt, hanem feleségéé, Mária Teréziáé.

Hát, nagy valószínűséggel ezt a verziót a kitalálóján kívül senki sem hitte el. Mária Terézia ugyanis csúnyácska, butácska, bár jólelkű és mélyen vallásos nő volt, aki soha nem bocsátkozott volna semmilyen gáláns kalandba.

Ezt bizonyítja a korabeli királyi udvar számos szereplője által hátrahagyott – egyébként általában rendkívül hm…pikáns – emlékirat és memoár, valamint az a tény, hogy miután Mária Terézia nem tudta kielégíteni férje hatalmas étvágyát, ezért hallgatólagos megállapodás született közöttük.

Eszerint XIV. Lajos biztosít minden olyan külsőséget, pompát és tiszteletet, ami Franciaország királynőjének kijár, cserébe Mária Terézia nem firtatja férje nőügyeit. Ez viszont nem jelentette azt, hogy MT is szabad kezet kapott volna szerető tartására, annyira nem, hogy az önérzetes Lajos biztos, hogy megtorolta volna feleségén, ha mégis ilyesmi történik.

Márpedig erről a mindig éber udvari intrikusok egyszer sem számolnak be.

Ennek a verziónak a csúcsa egyébként a néger szolgálótól született félvér kisfiú, de azt hiszem, hogy ezzel nem is érdemes tovább foglalkozni.

Rendben, Franciaországban nincs olyan korabeli nemes, akiről biztosan kijelenthetjük, hogy akkora bajt csinált volna, hogy Lajos örökre börtönbe záratja és a személyazonosságától is megfosztja.

Hátha akkor Európában máshol? Valaki olyan, aki mondjuk keresztbe tett Lajos nagyhatalmi törekvéseinek, átverte, megsértette, bármi ilyesmi?

Ezzel is az a baj, hogy rengeteg az ilyen játékos, angol arisztokratától kezdve, svéd udvarnokon át, spanyol nemesekig, sőt vagy egy igen ígéretes olasz versenyző is, bizonyos Matthioli gróf, aki csúnyán átverte XIV. Lajost.

Ezekkel a megoldásokkal viszont az a baj, hogy amennyiben feltételezzük, hogy bármelyikük is kellően magas rangú lett volna ahhoz, hogy magára vonja a francia király személyes haragját, akkor az egyben azt is jelentette volna, hogy a hazájában is fontos szereplőnek számít.

Ergo, amennyiben egy fontos külföldi nemes, vagy diplomata hirtelen eltűnik Franciaországban, akkor a kormánya minden bizonnyal hangos diplomáciai hisztit rendez, követelve, hogy vagy a célszemélyt, vagy legalább valamilyen infót adjanak ki róla. De semmi ilyesminek nincs nyoma, legalábbis olyan nyoma, amin el lehetne indulni.

Oké, akkor közelítsük meg másfelől a dolgot! Mi van akkor, ha eleve rossz nyomon indultunk el, és nem is arisztokratáról van szó?!

Hanem mondjuk egy szolgáról, egy inasról, egy apródról, aki látott valamit, tudott valamiről, elrejtett valamit, ami miatt fontossá vált a személye.

Ennek a verziónak is vannak képviselői, sokan állítják például, hogy az álarcos fogoly nem volt más, mint Eustache Dauger.

Arról, hogy ki is volt ő valójában, a mai napig megoszlanak a vélemények. Egyesek szerint nagyon sok és nagyon komoly információja volt a XIV. Lajos udvarát megrázó mérgezési botrányról, amiben most nem fogunk elmélyedni, de az eset szálai a legmagasabb körökig értek.

A nyomozás pedig valóságos boszorkányüldözéssé alakult, amiben rengeteg fontos és befolyásos embert ítéltek halálra vagy életfogytig tartó várfogságra. Az utolsó ilyen bebörtönzött jóval XIV. Lajos halála után, az 1720-as években halt meg.

A másik verzió szerint emberünk Nicolas Fouguet pénzügyminiszter inasa volt. Fouguet-ról azt kell tudni, hogy elképesztő vagyont halmozott fel pozíciójának köszönhetően, olyan mértékben korrupt volt, hogy végül XIV. Lajos várfogságra ítélte. Daugernek lehet, hogy arról volt infója, hogy hogyan, milyen módszerekkel szerezte gazdája a vagyonát, esetleg arról is, hogy elrejtette egy részét, és ha igen, akkor hová.

Fouquet

 

Akármelyik verziót is tekintjük igaznak – esetleg a két történet össze is függhet –, az biztos, hogy Dauger komoly titkok tudója volt.

És éppen ez a baj ezzel: ha Dauger olyan infók birtokában volt, akár a mérgezési botrány, akár Fouguet vagyona és ármánykodása kapcsán, ami miatt célszerű volt a francia királyi udvar számára egy életre eltűntetni a nyilvánosság elől, akkor miért a börtönt és az álarcot választották?

Sokkal egyszerűbb lett volna akár látványosan kivégezni, akár titokban a Szajnába lőni/szúrni, megmérgezni, orgyilkost küldeni rá, stb., stb. Miért vacakoltak volna vele, évtizedekig börtönről börtönre hurcolva?

Több mint 3400 szó és 20 000 karakter (szóköz nélkül) leírása/elolvasása után tehát megállapíthatjuk, hogy nem állapíthatjuk meg minden kétséget kizárólag, hogy ki is volt valójában a rejtélyes álarcos férfi…

Annyit mondhatunk biztosan, hogy 1703. november 19-én, egy hétfői napon, este 10 óra után nem sokkal meghalt egy ötven év körüli rab a párizsi Bastille-ban.

De nem tudjuk, hogy ki volt ő, hogy hívták, és mit követett el, amiért évtizedekig kellett raboskodnia a francia abszolutizmus börtöneiben, megfosztva nevétől és személyazonosságától.

És bizony, nagyon úgy néz ki, hogy nem is fog kiderülni, az viszont biztos, hogy Voltaire-nek és Dumas-nak köszönhetően világhírű – és tulajdonképpen halhatatlan –  lett.

Zsiráf

Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold, hogy én is tudjam! 🙂

“A Vasálarcos” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Fantasztikus! Végig olvastam természetesen és nagyon követhető volt! Sok munkád lehet benne, hogy ilyen pontos és gondos írást olvasshattam! Köszönöm

    • Kedves Renáta!

      Örülök, hogy tetszett! Tényleg elvoltam vele egy darabig, de élveztem! 🙂

      Üdv: Zsiráf

Szólj hozzá!