A Vagdalthús hadművelet

1943. január 28-án a londoni St. Pancras kórházban belehal öngyilkossági kísérletének következményébe a 34 éves Glyndwr Michael.

Három hónappal később, 1943. február 30-án, Londontól mintegy 2000 kilométerre, a spanyol tengerparton egy halász megtalálja a brit tengerészgyalogság 31 éves őrnagyának, William Martinnak a holttestét.

A testtel együtt pedig egy aktatáskát, aminek tartalma alapján a német hírszerzés, az Abwehr, azt a következetést vonja le – tévesen, és a brit titkosszolgálat céljainak megfelelően -, hogy a szövetségesek hatalmas partraszállást terveznek Szardínia szigetén és Görögországban.

Hogy mi az összefüggés a két eset között?

Az, hogy valójában a Spanyolországnál megtalált Martin őrnagy soha nem létezett, egy aprólékosan felépített, kitalált személyiség volt, akihez „kölcsönvették” Glyndwr Michael testét, az akció pedig arra irányult, hogy a németekkel elhitessék, a szövetségeseknek eszükben sincs partra szállni Szicíliában.

Pedig de.

A német hírszerzés így áldozatául esett a Második Világháború egyik legnagyobb átverésének, amit a brit titkosszolgálat tervezett meg és hajtott végre annak érdekében, hogy elterelje a németek figyelmét a szicíliai partraszállásról.

Teljes sikerrel.

Következzen most egy egészen elképesztő és fordulatos titkosszolgálati hadművelet a Második Világháborúból, aminek néhány eleme tényleg a hihetőség határát súrolja, és bizonyítja, hogy a legcsavarosabb történeteket mindig az élet – és a háború – írja.

Készüljetek fel, lesz itt minden és mindenki: beköszön Ian Fleming, a James Bond könyvek írója, egy hullát lopó halottkém, egy analfabéta spanyol halász, egy 190 centis brit kém, akinek hobbija a rovarok párzási szokásának vizsgálata, egy szintén brit, mérhetetlenül gazdag korvettkapitány, egy igazán bátor tengeralattjáró parancsnok, egy rövidlátó autóversenyző és még jó pár hihetetlen figura.

Mindezt pedig megfejeljük a német hírszerzés mérhetetlen bénázásával és hozzá nem értésével.

Ígérem, érdekes lesz, tartsatok most is velem!

Nézzük először a történelmi hátteret, hogy az a néhány olvasó is képben legyen, akinek nem hobbija a Második Világháború.

1943. január 14. és 24. között megtartják a casablancai konferenciát Winston Churchill brit miniszterelnök és Franklin D. Roosevelt amerikai elnök részvételével.

A konferenciáról igazoltan hiányzik egy bizonyos Sztálin nevű atyafi, aki a sztálingrádi csata és a 2. magyar hadsereg Don folyónál zajló tragikus és sokszor megénekelt vendégszereplése miatt kimenti magát, de természetesen küld néhány üveg egészen kiváló vodkát, a mellékelt levélben pedig sürgeti a második front megnyitását.

Ha erről nem is döntenek a konferencián, de sok minden másról igen, többek között január 20-án elhatározzák Szicília bevételét.

Szicília elfoglalása több okból is fontos a szövetségesek számára. Egyrészt így terveznek csapást mérni az olasz fasizmusra és Mussolinira, valamint a sziget elfoglalása ugródeszkaként szolgálna először a szárazföldi Olaszország megtámadásához, majd pedig onnan a Németország elleni hadműveletekhez.

Másrészt a sziget egyébként is stratégiai fontosságú, mert amíg nem tudják elfoglalni a németek által ott üzemeltetett reptereket, addig tulajdonképpen semmilyen komolyabb európai hadműveletbe nem érdemes belekezdeni.

Szicília egyik érdekessége, hogy sziget, azaz szárazföldön keresztül viszonylag nehéz megtámadni, és ez a jellegzetessége a szövetséges stratégáknak is feltűnik. Így kénytelenek a partraszállás mellett dönteni.

A partraszállás szó hallatán a legtöbb hadműveleti tervező homlokát kiveri a víz, ugyanis minden ellenkező híresztelés dacára annak esélye, hogy egy ilyen akció sikeres legyen, bizony igen csekély.

A partraszállás ugye azt jelenti, hogy a tenger felől, hajókon szállítunk mindent az ellenséges partokhoz: embert, lőszert, tankot, felszerelést, utánpótlást, élelmet, óvszert (de tényleg…) és még ki tudja mi mindent.

Az ellenség pedig eközben a parton beásva figyel és az előre pontosan belőtt fegyvereivel iszonyatos mészárlást rendez a parti zűrzavarban tébláboló, viszonylag szűk helyen feltorlódó tömegben.

A szövetségesek ekkor már túl voltak ugyan egy észak-afrikai partraszálláson, de az sem léptékében, sem az ellenállás nagyságában nem volt ahhoz hasonlítható, mint amire Szicílián lehetett számítani. Afrikában 650 hajóval és mintegy 65 ezer emberrel turnéztak, érdemi ellenállás pedig tulajdonképpen magánál a partraszállásnál nem volt.

Amerikaiak szállnak partra Algirnál

Márpedig egy ilyen akciónál mindig az első néhány óra a legkritikusabb, amikor az emberek és a hadianyag a hajókról a szárazföldre kerül. Ha az ellenségnek van elég ereje a helyszínen, akkor ez az a pont, amikor viszonylag kis erővel is vissza lehet nyomni a partraszállókat a tengerbe.

Észak-Afrikához képest a szövetségesek a szicíliai partraszállást több mint 6000 hajóval, 160 ezer emberrel, 1000 repülővel és 140 ezer óvszerrel (ugye, ugye…) tervezik, csak az első napon!

A különbség tehát nagyságrendi, ráadásul az ellenállás is várhatóan komolyabb lesz. Nem is feltétlenül az a 200 ezer olasz katona jelent majd problémát, akik a szigeten állomásoznak, mert azok nagy részének vagy a fasizmusból van elege, vagy a háborúból, vagy mindkettőből.

Ennél jóval komolyabb tényező viszont a német 15. Páncélgránátos Hadosztály és a Hermann Göring Páncélos Hadosztály a maguk összesen 60-70 ezer jól képzett és harcedzett katonájával. Ha ők időben értesülnek a partraszállásról, akkor bőven képviselnek olyan harcértéket, hogy a szövetséges akciót katasztrófává változtassák.

Ráadásul – bár ezt hivatalosan és nyíltan nem hangoztatják – a szicíliai partraszállást a két évvel későbbi normandiai főpróbájának szánják. Ha elbukik, akkor valószínűleg a normandiai sem valósult volna meg, legalábbis nem abban a formában, ahogy ma ismerjük, vagyis a történelem is másfelé kanyargott volna.

A lényeg, hogy Casablancában eldőlt, hogy lesz szicíliai partraszállás, az akció pedig a Husky hadművelet nevet kapja. Főparancsnoka az amerikai Dwight D. Eisenhower, brit részről a 8. hadsereg vesz részt benne Montgomery tábornok vezetésével, amerikai részről pedig a 7. hadsereg Patton tábornok irányításával.

Bernard Montgomery tábornok

Eisenhower egyébként nincs elragadtatva a partraszállás ötletétől, leginkább azért, mert furcsa módon a németek sem – teljesen – hülyék. Szicília annyira egyértelmű célpont egy szövetséges támadáshoz, hogy szinte lehetetlennek tűnik sikeresen végrehajtani, a németek számítanak rá, készülnek rá.

Tehát az egy dolog, hogy elhatározták a Husky hadműveletet és megkezdődött a tervezése, de ha valahogy nem terelik el a németek figyelmét Szicíliáról, mint a partraszállás célpontjáról, akkor borítékolhatóan vérfürdő lesz. Vagy ahogy a téma egyik szakértője megfogalmazta: „El kell hitetni a németekkel, hogy a fehér az fekete, de legalábbis szürke.”

Ezért a Husky hadművelettel párhuzamosan a szövetségesek elindítanak egy másik akciósorozatot is, a Barclay hadműveletet, ami egy rendkívül összetett, bonyolult és rengeteg erőforrást felhasználó, megtévesztések sorozatára épülő titkosszolgálati művelet volt. Egyetlen célja pedig az, hogy elhitessék a németekkel, hogy a szövetségeseknek eszük ágában sincs megtámadni Szicíliát.

A Barclay hadművelet részletes kifejtésére most se időnk, se elég helyünk nincsen, elégedjünk meg annyival, hogy ennek a szövevényes tervnek volt egyik része posztunk tárgya, a Vagdalthús hadművelet.

De ne szaladjunk előre, mert a Vagdalthús története a casablancai konferencia előtt pár évvel kezdődik.

1937-ben megjelenik egy közepes színvonalú krimi, A kalapos kalapja címmel. Maga a történet felejthető, de írója annál érdekesebb. Basil Thomson életútja önmagában megérne egy posztot, a kalandos életű úriember volt Tonga miniszterelnök-helyettese, a sziámi király tanítója, a dartmoori börtön igazgatója, rendőr, és ebben a minőségében kihallgatta például Mata Harit is. És egyébként ártatlannak találta, bár ez a hölgyön – mint tudjuk – nem segített.

A kalapos kalapja

A regény főszereplője Richardson nyomozó, aki egy pajtában talált halott ügyében tüsténkedik. A történet során fokozatosan kideríti, hogy a halott zsebében talált minden irat, levél és okmány hamisítvány.

A könyvet elolvassa egy harmincas évei elején járó tengerésztiszt és haditengerészeti hírszerző is, bizonyos Ian Flaming, a James Bond könyvek későbbi írója. A „hamis okmányok egy halott zsebében” motívum megtetszik neki, és amikor két évvel később, 1939-ben, azt a feladatot kapja, hogy ötleteljen, hogyan lehetne átverni a németeket, akkor az ebből a célból készült emlékeztető 28. pontjában Flaming egy nagyon hasonló lehetőséget vet fel.

Ian Fleming

Eszerint alkalomadtán érdemes lenne megpróbálkozni azzal, hogy egy pilótának beöltöztetett halottat dobnak le, mintha nem nyílt volna ki az ejtőernyője, a zsebében pedig szigorúan titkos sürgönyöket tesznek, amik tartalmát a németek majd jól elhiszik.

Flamingről egyébként érdemes tudni, hogy soha egy percet sem harcolt a háborúban – ellentétben pl. a bátyjával, aki a német ULTRA egyik példányának megszerzésében jeleskedett –, viszont tehetséges és fantáziadús hírszerzőnek és szervezőnek bizonyult. Közvetlen feletteséről, John Godfrey admirálisról mintázta Bond főnökének, M-nek a karakterét, illetve az admirális alkoholfogyasztási szokása (vodka-martini, felrázva, nem keverve) ihlette Bondét is.

James Godfrey admirális

Most pedig ugorjunk vissza 1943-ba, és ismerkedjünk meg a Vagdalthús hadművelet két legfontosabb szervezőjével: Cholmondeley hadnaggyal és Montagu korvettkapitánnyal!

A 25 éves Charles Christopher Cholmondeley a Brit Királyi Légierő 25 éves hadnagya, 190 centi magas, 45-ös lábbal és vicces bajusszal. A tökéletes angol úriember mintapéldánya, karót nyelt, mindig elegáns, fanyar humorral, aki szabadidejében veterán autókat újít fel, a rovarok párzási szokásait vizsgálja és revolverrel vadászik fogolyra. Mármint a madárra.

Ég a vágytól, hogy harcolhasson a németek ellen, és az életkora rendben is lenne, a látása azonban nagyon nem, ezért frontszolgálatra alkalmatlannak minősítik. Nem kell azonban nagyon elkeserednie, mert hamar kiderül, hogy született stratéga és hadműveleti tervező, és ezt szerencsére a felettesei is felismerik.

Cholmondeley hadnagy így kerül át az MI5-hoz, a brit kémelhárításhoz, ahol amolyan ötletember funkciót tölt be: ki kell találnia, hogy hogyan lehet lebuktatni a németek Angliába küldött ügynökeit.

Másik hősünk, Ewen Montagu, a 42 éves ügyvéd, aki hivatalosan a brit flotta tagja korvettkapitányi rangban, a valóságban azonban a Haditengerészeit Hírszerző Hivatal állományába tartozik, kb. hasonló munkakörrel, mint Cholmondeley a kémelhárításnál.

Montagu mesésen gazdag családból származik, Swaything báró középső fia, kiváló iskolákba járt, csodaszép felesége és két gyereke van, akik London bombázása miatt Amerikába utaznak. Már a háború előtt is tehetséges és ismert ügyvédnek számított, hidegvérű, okos, van érzéke a részletekhez és az összetett problémák egyszerű részfeladatokra bontásához. Tud azonban lobbanékony is lenni, főleg akkor, ha úgy ítéli meg, hogy nála szerényebb értelmi képességűek próbálják megmondani neki, hogy mit csináljon.

És mivel Montagu igen okos volt, ezért sokszor jött indulatba…

Mindketten tagjai a 20-as Bizottságnak, ami a kettős ügynökökkel foglalkozik és a Double Cross, azaz Kettős Kereszt hadműveletet irányítja. A Double Cross független volt a Barclay és a Husky hadműveletektől, de nyilván hatással volt mindkettőre, tekintve, hogy a brit kémelhárítás gyakorlatilag a németek által Angliába küldött összes német kémet elfogta.

A letartóztatott német kémeknek két lehetőséget ajánlottak: golyó általi halál a Tower falánál, vagy átállnak, és kettős ügynökként folytatják. A legtöbben a második lehetőséget választották.

Ehhez jött még egy bizonyos Garbo nevű ügynök hihetetlen sztorija, aki elhitette a német Abwehrrel, hogy nekik kémkedik, valójában azonban az angolok oldalán ált, a németeknek pedig azt mondta, hogy rengeteg embert szervezett be, akik szintén Németországnak akarnak kémkedni rajta, mármint Garbon keresztül.

A dolog pikantériája, hogy a Garbo soha, egyetlen embert sem szervezett be, az általa foglalkoztatott és rajta keresztül a németeknek jelentéseket küldözgető ügynökök mind kitalált személyek voltak, akik soha nem léteztek. Ezeket a képzeletbeli ügynököket azonban mind fel kellett építeni, saját élettörténetet, szokásokat, szakmát, családot alkotni nekik.

A Kettős Kereszt hadművelet egyébként annyira sikeres volt, hogy a németek még a háború után évtizedekig nem voltak hajlandó elhinni, hogy képzeletbeli ügynökök küldözgettek nekik kitalált híreket.

Ezeknek az ügynököknek az irányításával foglalkozott a 20-as Bizottság, ahol először találkozott Cholmondalay és Montagu, előbbi a kémelhárítás, utóbbi a hírszerzés delegáltjaként. És mint a bizottság tagjai, hozzáférhettek a legtitkosabb, háborúval kapcsolatos anyagokhoz is, így kerül mindkettejük kezébe Fleming 1939-es emlékeztetője.

Megakad a szemük a 28-as ponton, és megindul a fantáziájuk. Egy londoni klubban eltöltött néhány átbeszélgetett-iszogatott esete után arra jutnak, hogy az ötlet nem is olyan rossz, alkalomadtán meg lehetne valósítani.

És akkor hopp, jön az alkalom: a Szicília megtámadását jelentő Husky hadművelet, amit a Barclay hadművelettel igyekeznek megtámogatni.

Hogyan hitessék el a németekkel, hogy nem akarják megtámadni Szicíliát, mikor mindenkinek egyértelmű, hogy a sziget fontos stratégiai pont, ami szinte felkínálja magát a támadásra?!

A Barclay hadművelet keretében például a szövetségesek látványosan nekiálltak görög tolmácsokat toborozni, görög útikönyveket osztogattak a katonák között, ügyeltek rá, hogy nem létező katonai egységek úgy rádiózzanak egymással, hogy azt a németek le tudják hallgatni és arra következtessenek, hogy nagyszabású katonai akció készül Görögország ellen.

Ezek azonban mind csak közvetett utalások voltak, kellett valami, ami ráveszi a németeket arra, hogy ne hallgassanak a saját megérzéseikre, a katonai stratégáik előrejelzéseire és a józan észre, és vessék el Szicíliát, mint lehetséges célpontot.

Cholmondeley-nek és Montagunak pedig beugrik, hogy itt a lehetőség, hogy komolyan kidolgozzák Fleming emlékeztetőjének 28-as pontját: egy szövetséges, lehetőleg magas rangú tiszt, aki futárként balesetet szenved, a vele lévő szigorúan titkos – hamis – iratokból pedig a németek végleg levonhatják a következtetést: nem lesz támadás Szicília ellen.

A két tiszt felettesei rábólintanak az ötletre, egy próbát megér, dolgozzák ki a részleteket! Bár egyértelmű ígéretet nem kapnak arra, hogy tényleg be is vetik majd az ötletüket. Ebben a korai szakaszban egyébként még neve sincs a projektnek, nem Vagdalthúsnak hívjak, hanem egymás között csak trójai falóként emlegetik.

Megalakul a 17M Iroda Montagu vezetésével és néhány titkárnővel egy szűk, alagsori irodában, és hőseink nekikezdenek a munkának.

Amiről hamarosan kiderül, hogy nem is olyan egyszerű és számos buktatója van.

Azt az ötletet hamar elvetik, hogy repülőből dobjanak ki egy holttestet, mintha repülőszerencsétlenség miatt ugrott volna ki és nem nyílt volna ki az ernyője, mivel megjósolhatatlan, hogy a földbe csapódó emberi test mennyire roncsolódik és mennyire mennek tönkre a vele lévő iratok.

Végül marad a repülőgép baleset, de átteszik a tengerre, azaz a gép a tengerbe csapódik – elméletileg –, a futár hulláját pedig partra mossa a víz. Természetesen erre nem akarnak feláldozni egy gépet, a terv az, hogy hajóval szállítják a kijelölt helyre a testet és a part közelében a vízbe engedik.

Következik az egyik legnehezebb probléma megoldása: honnan szerezzenek alkalmas hullát?

Azt gondolhatnánk, hogy mivel Anglia háborúban áll, ezért csak nem lehet olyan problémás szerezni egy halottat. Cholmondalay és Montagu azonban hamarosan szembesül azzal, hogy dehogynem, ugyanis még a háborús Angliában is működik a bürokrácia és a legtöbb hullához tartozik egy ügy, amihez meg tartozik legalább egy akta, amit nyilván tartanak.

Ráadásul vannak kritériumok is a halottal szemben: stimmelnie kell az életkorának, tehát túl öreg nem lehet, max 30 év körüli. Nem lehet rajta látható testi fogyatékosság, sérülés, sebesülés, vagy olyan dolog, ami alapján, ha élne, akkor nem lehetne katona, pláne nem magas rangú tiszt.

Tehát a bombázások áldozatai eleve nem jöhetnek szóba, a 20 és 30 közötti életerős férfiak többsége pedig a frontokon harcol, ahonnan megint nem lehet beszerezni a megfelelő testet, hiszen a háborús összecsapásokban általában nem külsérelmi nyomok nélkül szoktak elesni a katonák.

A bombázott London

És ne feledkezzünk el a halott rokonságáról sem, nem árt, ha együttműködőek a hatóságokkal, és megelégszenek azzal a magyarázattal, hogy Angliának szüksége van szerettük testére, de azt nem mondhatják el, hogy mire és hol…

Ráadásul tovább szűkíti a lehetőségeket, hogy a németekkel azt kell majd elhitetni, hogy a futár vízbe fulladt, de végül több orvossal konzultálva abban maradnak, hogy egy vízi hullának nem kell feltétlenül víznek is lennie a tüdejében.

Kezd vakvágányra futni a dolog, még az is felmerül, hogy kiásnak egy hullát, azaz egyszerűen ellopják, de ezt végül elvetik, leginkább egy esetleges lebukás következményei miatt.

Montagu végül egy profihoz fordul, és Bentley Purchase londoni halottkém segítségét kéri. Purchase pedig megígéri, hogy figyelni fog, és ha a munkája összehozza egy megfelelő delikvenssel, akkor mindenképpen értesíteni fogja a 17M irodát.

Sir William Bantley Purchase

És itt jön be a történetbe az első bekezdésben már említett Glyndwr Michael.

Glyndwrnek sajnos nem igazán osztott nyerő lapokat az élet, sőt, akár azt is mondhatjuk, hogy egyáltalán nem kapott lapokat.

1909. január 4-én született Walesben, Sarah Ann Chadwick analfabéta háztartásbeli és Thomas Michael szénbányász fiaként.

Thomas Michael még a Sarah-val való kapcsolata előtt szifiliszes lett, amit szerencsésen átragasztott a párjára is, tehát Glyndwr veleszületett szifilisszel jött a világra, ami komolyan károsította az idegrendszerét is, egész életében mentális problémákkal küzdött.

Apja, Thomas, pedig alkoholizmussal, aminek következtében gyakran kényszerül arra, hogy munkahelyet váltson, és ilyenkor költözik vele a család is. A probléma az, hogy egyre nyomorúságosabb helyeken laknak, és egyre kevesebb pénzből próbálnak megélni, gyakran enni sincs mit, a gyereket – Glyndwrnek van néhány testvére is – cipőt csak vasárnaponként hordanak a templomban.

Thomas Michael egészsége az 1920-as évek elejére vészesen megromlik a 30 évnyi bányászat, az alkohol és a kezeletlen szifilisz következtében. Öngyilkosságot kísérel meg, ami nem sikerül, de beutalják egy elmebetegekkel foglalkozó intézménybe, ahonnan már soha többet nem jön ki, 1928 karácsonyán belehal a szifilisz szövődményeibe.

Glyndwr anyja így egyedül marad négy kiskorú gyerekkel és a következő évtizedben állami segélyekből, alamizsnából és koldulásból tartja el magát és a családot.

Glyndwr lassan felnő, természetesen szinte nulla iskolai oktatás mellett, leginkább idénymunkákat és egyéb apróbb feladatokat vállal, úgy próbál segíteni az anyjának.

Sarah Ann Chadwick 1940. január 15-én, 66 éves korában szívroham következtében hal meg, ezzel Glyndwr elveszíti az egyetlen hozzá igazán közelálló embert is.

Azt nem tudjuk, hogy a következő három évben Glyndwr mit csinál, és azt sem, hogy hogyan kerül Londonba, az viszont tény, hogy 1943. január 26-án egy elhagyott raktárban bukkannak rá, akut mérgezési tünetekkel.

Az biztos, hogy a mérgezést foszfor tartalmú patkányméreg okozta, de az soha nem derül ki, hogy Glyndwr szándékosan mérgezte meg magát, vagy pedig meghalni ugyan nem akart, de annyira éhe volt, hogy minden mindegy alapon ette meg a kenőcsös állagú patkánymérget, anélkül, hogy tudta volna, mit is eszik.

A foszformérgezés szörnyű halál, ezért a részletezésétől és tüneteiről megkíméllek most titeket, főleg, hogy emberünk ahhoz nem vitt be elég mérget a szervezetébe, hogy azonnal meghaljon, de ahhoz igen, hogy végzetesen károsodjon a mája, és csak két napi kínlódás után, január 28-án halljon meg.

A szükséges papírokat régi ismerősünk, Bentley Purchase álltja ki, és nem feledkezik meg a 17M irodának tett ígéretéről.

Glyndwr Michael ugyanis szinte az összes követelménynek megfelel, amit Montaguék támasztottak a szükséges halottal szemben: az életkora rendben van, nem látszik rajta külsérelmi nyom, az meg most már lényegtelen, hogy életében milyen mentális problémái voltak, amik miatt egyébként hivatalosan alkalmatlannak minősítették a katonai szolgálatra. Apja, anyja halott, testvéreivel nem tartja a kapcsolatot, tehát a rokonsággal sem kell bajlódni.

Egyetlen gond van, és az a mérgezés. A foszfor ugyanis egyrészt nyomot hagy az ember arcán/bőrén, másrészt súlyosan károsítja a májat, amit egy képzett német patológus azonnal ki fog szúrni, ha boncolásra kerül a sor.

Cholmondeley és Montagu azonban nem nagyon válogathat, közel és távol Glyndwr holtteste az egyetlen olyan jelölt, ami kb. megfelel az igényeiknek, a boncolással járó kockázatot vállalniuk kell, illetve mint majd látni fogjuk, igyekeznek úgy alakítani az eseményeket, hogy ne is kerüljön sor boncolásra.

Bentley Purchase tehát kiállítja a szükséges iratokat, pontosabban az angol halottkémi intézmény meglehetősen komoly eljárásjogi hatalmát kihasználva tulajdonképpen meghamisítja az iratokat és ezzel valójában eltünteti/ellopja Glyndwr Michael holttestét. A halotti bizonyítványba pl. azt írja, hogy a temetésről az elhalt rokonsága intézkedik, ami ugye nem igaz, mert Glyndwr testvéreit egyáltalán nem értesítik.

A holttestet egy, a titkosszolgálattal már korábban is együttműködő hullaházban „rejtik el” szárazjégbe ágyazva, amivel igyekeznek meggátolni a túlzott bomlást. Orvosokkal való konzultálás után arra jutnak, hogy ilyen formában maximum három hónapig tárolhatják a testet, utána a bomlás már olyan mértékű lesz, hogy nincs az az amatőr német illetékes, aki elhinné, hogy a vízben talált test csak pár nappal korábban halt meg.

Cholmondeleynek és Montagunak tehát kb. három hónapja maradt, hogy teljesen kidolgozzák és felépítsék az akciót, ami fokozatosan egyre nagyobb figyelmet és jelentőséget kap: kiderül, hogy igenis végre fogják hajtani a hadműveletet, ami most már hivatalos fedőnevet is kap, innentől nevezik Vagdalthús hadműveletnek.

A hulla problémája tehát megoldódni látszik, jön a következő lépés: a futárnak nevet és személyiséget kell találni. Hosszas mérlegelés után elvetik azt a lehetőséget, hogy teljesen a nulláról építsenek fel egy „emberi életet”, de egy már létező katonatiszt személyiségét sem merik teljes egészében kölcsönvenni, ezért egyfajta hibrid megoldás születik.

Úgy döntenek, hogy a futár a brit tengerészgyalogság kötelékébe fog tartozni, akiknek tisztjei szerepelnek a Haditengerészeti Lajstromban, amiről Montaguék tudják, hogy a németek is rendelkeznek egy példányával.

Nevet tehát onnan kell választani, és végül azért lesz Martin, mert Montagu felfigyel arra, hogy a Lajstrom szerint a tengerészgyalogságnál nem kevesebb, mint 10 Martin nevű tiszt szolgál.

Így esik a választás William Martin őrnagyra, aki tehát egy létező személy volt, egyébként a flotta pilótája, aki a történet idején amerikai pilótákat képzett éppen ki, és a 17M iroda gondoskodik róla, hogy a közeli jövőben ne is kapjon más megbízást, olyat meg pláne nem, ami esetleg valamilyen módon a Vagdalthús hadművelet közelébe sodorná.

Természetesen hivatalosan nem értesítik arról, hogy „kölcsönvették” a nevét, az viszont kapóra jön, hogy az igazi Martin őrnagy korábban azon a Hermes nevű anyahajón szolgált, amit a japánok elsüllyesztettek.

Tehát amikor majd a Glyndwr Michael testével és Martin őrnagy nevével partra vetődő futár halálhírét hivatalosan is közlik, akkor a németek azt fogják hinni, hogy a futárról van szó, az igazi Martin őrnagy bajtársai, ismerősei pedig azt, hogy az őrnagy még a Hermes elsüllyedésekor halt meg, csak kicsit késve hozzák le a halálhírét.

Most már adott tehát Glyndwr Michael teste és William Martin őrnagy neve. Kezd alakulni a dolog, de Montaguék azt nem merik bevállalni, hogy az igazi Martin őrnagy teljes életét és karrierét is lenyúlják, ezért saját maguknak kell alkotni egy új személyiséget és életutat.

Montagu és Cholmondeley tehát nekiáll és elkezdik felépíteni William Martin őrnagyot, a brit tengerészgyalogság futárát. Mindent kitalálnak és megterveznek róla a legapróbb részletekig, milyen iskolákba járt, hogyan került a háború kitörésekor a flottához, ott hogyan osztották be először irodai munkára, ami nem tetszett neki, ezért átkérte magát a kommandósokhoz.

Fokozatosan kirajzolódik és elkészül Martin őrnagy élete és személyisége: egy többé-kevésbé átlagos angol tiszt, semmiben sem különösebben tehetséges, de azért mindenhez ért annyira, hogy elboldoguljon bármilyen feladattal, amivel megbízzák, és szokásosnak mondható ütemben emelkedjen a ranglétrán, ami azért a háborús időknek köszönhetően jóval gyorsabb, mint amire békeidőben számíthatna.

Anyja meghalt, apjával viszonylag szoros a kapcsolata, és van egy barátnője is – Pam –, akit nem sokkal korábban jegyzett el. Nem kimondottan gazdag, sőt, időről időre anyagi nehézségei is vannak.

Pamről egy fényképet is betesznek Martin őrnagy holmijába, a képen szereplő hölgy a 17M iroda egyik titkárnője.

Cholmondeley és Montagu összegyűjtik azokat az apróságokat is, ami egy átlagembernél általában megtalálható, így kerül majd Martin őrnagy zsebeibe néhány bélyeg, egy Szent Kristóf-medál, ceruzacsonk, egy doboz cigi és gyufa, használt buszjegy, stb.

Ráadásként a tárcájába bekészítenek néhány privát levelet és számlát is, így Pam két levelét, egyet pedig az apjától, egy nyugtát a jegygyűrű igen borsos áráról, valamint ezzel összefüggésben egy értesítést Martin őrnagy bankjától, amiben felhívják a figyelmét hitelkeretének túllépésére.

Ezeknél a személyes tárgyaknál/iratoknál azonban jóval fontosabb, hogy milyen hivatalos dokumentumokat vigyen Martin őrnagy, és azokat hogyan fogalmazzák meg, hogy a németek el is higgyék a tartalmukat.

Nyilván azt nem írhatják le, hogy „Nem tervezünk partraszállást Szicíliában”, ennél azért kifinomultabb módszer kell. Ráadásul az iratok tartalmán is csavarnak egyet, vagy ha úgy tetszik, akkor kockáztatnak.

Úgy döntenek ugyanis, hogy igenis megjelölik Szicíliát, mint a partraszállás helyét, de megpróbálják elhitetni a németekkel, hogy a szicíliai partraszállás csak figyelemelterelés lesz. Ha ezt a németek beveszik, akkor ezzel is időt nyernek majd a partra szálló csapatoknak, hiszen amikor megindul a támadás, akkor a német védők eleinte nem fognak mozdulni, hiszen úgy tudják, hogy csak csel az egész.

A feladat tehát bonyolult és végül úgy döntenek, hogy nem is hivatalos iratokat fog szállítani Martin őrnagy. Ennek főleg az az oka, hogy az igazán fontos és titkos jelentéseket soha nem futárral küldték, hanem diplomáciai postával, vagy kódolt rádióüzenetben. Ha Martin őrnagynál mégis ilyenek találnának, az felkeltené a németek gyanúját, tehát tuti lebukással járna.

Montagu ezért úgy dönt, hogy Martin őrnagy magánleveleket fog szállítani, mégpedig olyan magas rangú angol tisztek egymásnak írt leveleit, akiket a németek is ismernek és komolyan vesznek.

Így aztán két levél készül. Az egyiket Sir Archibald Nye tábornok, a Birodalmi Vezérkar helyettes főnöke küldi Sir Harold Alexander tábornoknak Tunéziába, a másikat pedig Lord Luis Mountbatten a földközi-tengeri flotta főparancsnokának, Sir Andrew Cunnunghamnak.

Mindkét levél tele van olyan, látszólag semmitmondó megjegyzésekkel, amiket egymást ismerő, már-már baráti viszonyban álló tábornokok szoktak irkálni egymásnak. Valójában azonban kifejezetten a németek kedvéért elrejtettek bennük olyan utalásokat, amikből egyértelműen arra lehet következtetni, hogy a szövetségesek egyidejű támadásra készülnek Szardínia és Görögország ellen, valamint elterelő hadműveletként partra szállnak Szicíliában is.

Ezekkel a levelekkel, mint ahogy magával a Vagdalthús hadművelettel is, az angolok egyébként óriási kockázatot vállaltak. Jóval nagyobb ugyanis annak az esélye, hogy az akció nem sikerül, mint annak, hogy igen.

Könnyen lehet, hogy a levelekben elrejtett célzások túl burkoltak ahhoz, hogy a németek egyáltalán megértsék őket. Vagy éppen ellenkezőleg, az Abwehr átlát a dolgon, és akkor nemhogy elterelnék a figyelmüket Szicíliáról, de megerősítik őket abban, hogy ott lesz a szövetséges támadás.

Cholmondeley és Montagu el is bizonytalanodnak az akció sikerét illetően, de a hadművelet szervezése már túl előrehaladott állapotban van, túl sok energiát és erőforrást fektettek bele, már nem lehet leállítani. Ráadásul Martin őrnagy küldetését már jóváhagyta Eisenhower tábornok, és Churchill is figyelemmel kíséri.

És tulajdonképpen mi történhet legrosszabb esetben? A németek nem hisznek Martin őrnagy leveleinek, vagy átlátnak a cselen, és akkor ugyanazt fogják gondolni, mint amit Martin őrnagy nélkül is gondolnak: Szicílián lesz partraszállás.

Ha viszont az Abwehr beveszi a trükköt, akkor hatalmas előnyhöz jutnak a szövetségesek, tehát úgy tűnik, hogy megéri a kockázat.

Elkészült Martin őrnagy „teste” és „személyisége”, megvannak az iratok is, most már csak két dolgot kell eldönteni: mivel szállítsák a tetthelyre az őrnagyot és hol is legyen ez a hely.

Nyilván a legkényelmesebb az lenne, ha Martin őrnagyot rögtön Hitler íróasztalára lehetne pottyantani, de ennél körülményesebb tervet kell kieszelni. Hosszas mérlegelés után végül arra jutnak, hogy az őrnagynak Spanyolországban kell partot érnie.

Ennek több oka is van: bár Spanyolország hivatalosan semleges a háborúban, de egyúttal ez azt is jelenti, hogy igen megosztott: a bürokraták és a hadsereg egy része fanatikusan kiszolgálja a németeket, a másik része pedig a szövetségesek felé hajlik.

Spanyolországban tehát elméletileg béke van, valójában azonban egy titkos és néma háború zajlik az országban, amit leginkább kémek vívnak egymással. A környéken akkoriban a legnagyobb az egy négyzetméterre eső szövetséges és német hírszerzők száma, mindenhol mindenki kémkedik mindenki ellen, mindezt természetesen diplomáciai fogadások és estélyek díszletei között.

Montaguék számíthattak rá, hogy ha Martin őrnagy holtteste a megfelelő spanyol kezekbe kerül, akkor azok a kezek ki fogják adni az iratok a németeknek.

Csakhogy. Itt megint jön egy csavar a történetben, ugyanis az angolok azzal is tisztában vannak, hogyha a németek megszerzik az iratokat, és megtudják, hogy az angolok megtudták, hogy a németek kezébe került a fontos aktatáska, akkor a németek arra fognak számítani, hogy az angolok ezért megváltoztatják a terveket, hiszen azokat már a németek is ismerik.

Nem egyszerű, ugye? Tehát a németek számára tulajdonképpen arra kell lehetőséget teremteni Spanyolországban, hogy lemásolhassák az iratokat, azok pedig utána sértetlenül visszakerüljenek az angolokhoz. Így a németek azt fogják hinni, hogy az angolok nem tudnak arról, hogy ők megszerezték a leveleket.

Mondom, több az esély a kudarcra, mint a sikerre.

A helyszín után jön a szállító jármű, ami szintén hosszas tanakodás után egy tengeralattjáró lesz, mégpedig a Norman Limbury Auchinleck Jewell hadnagy parancsnoksága alá tartozó Seraph.

Jewell hadnagy egyébként tipikusan az a tiszt, ahogy a tengeralattjárósokat elképzeli az ember: hidegkék szem, csibészes mosoly, flegma bátorság és pusztító egysorosok.

A hadnagy 1936 óta szolgál tengeralattjárósként és a háborúban már annyi mindent látott és olyan sok titkos küldetés hajtott végre, hogy nem nagyon lehet semmivel sem meglepni. Volt rá példa, hogy majdnem három napig feküdt tengeralattjárójával a tengerfenéken, mire sikerült megjavítani a sérült gépet, és a fulladás előtti utolsó pillanatban a felszínre emelkedni.

A Seraph tisztjei, jobbról a második Jewell hadnagy

Emberünk szívósságára jellemző, hogy 1941-ben megcsúszott és leesett egy fedélzeti nyílásba. Csak 1946-ban, egy rutin orvosi vizsgálaton derült ki, hogy akkor eltörte két csigolyáját, tehát a háború további részét tulajdonképpen törött nyakkal harcolta végig…

A 17M iroda egész jó emberismeretről tesz tanúbizonyságot, amikor úgy döntenek, hogy nem avatják be a tengeralattjáró legénységét abba, hogy mit is fognak pontosan szállítani. A tengeralattjárósok pont olyan babonások, mint a tengerészek, nem kell tudniuk, hogy a zsúfolt hajóban egy hullát szállítanak.

Ennek érdekében külön erre a célra készíttetnek egy fémhengert, amiben elhelyezhetik Martin őrnagy testét. A tervek szerint csak a tengeralattjáró tisztjei tudják, hogy pontosan mi is van a hengerben, a legénységnek azt adják be, hogy optikai eszközöket szállítanak.

Még két problémát kell megoldani. Egyrészt az utolsó pillanatban valaki rámutat arra, hogy a brit tengerészgyalogság futárai fényképes igazolvánnyal utaznak.

Egy igazolvány hamisítása önmagában még nem lenne nagy kaland, hiszen Martin őrnagy egész élete, úgy ahogy van, hamisítvány. A gond a fényképpel van, ugyanis Glyndwr Michaelről életében nem készült fénykép.

A hulláját pedig hiába próbálják meg lefényképezni, a képen annyira egyértelműen halott, hogy nincs az a szerencsétlen német tisztviselő, aki elhinné, hogy élő ember szerepel a képen.

Montagu ezért napokig járkál London utcáin és szemtelenül alaposan megnéz minden szembejövőt, hátha talál valakit, aki legalább részben hasonlít Glyndwr-re.

És természetesen akkor fut bele a tökéletes alanyba, amikor már éppen lemondana róla. Egy rutin és unalmas bizottsági ülésen ugyanis felnéz az irataiból, és itt ül vele szemben az asztalnál Glyndwr Michael tökéletes hasonmása. Aki él, tehát lehet róla hihető képet csinálni.

A következő megoldandó kérdés, hogy a Seraph Skóciában horgonyoz, Martin őrnagy/Glyndwr holtteste viszont egy londoni hullaházban várja a bevetést.

Montagu és Cholmendeley ezért felkéri az egykori autóversenyzőt, jelenlegi titkosszolgálati alkalmazottat, St. John Ratcliffe Stewart Horsfallt, hogy versenyzői tudását kihasználva a lehető leggyorsabban szállítsa el teherautóval a fémhengert Skóciába.

Montaguék úgy döntenek, hogy személyesen is elkísérik „utolsó útjára” teremtményüket, legalábbis Skóciáig.

Az utolsó estén elmennek a teherautóval a hullaházba, ahol felöltöztetik a testet a megfelelő egyenruhába és elhelyezik a zsebében a szükséges apróságokat. Azaz csak öltöztetnék, ugyanis kiderül, hogy a több hónapnyi fagyasztás következtébe a hulla lábfeje 90 fokban fagyott meg, ebben az állapotban pedig képtelenség ráhúzni a tengerészgyalogos bakancsot.

Végül azt a morbid megoldást találják ki, hogy egy fűtőtest segítségével felolvasztják a hulla lábát, ráhúzzák a bakancsot, majd újra lefagyasztják.

Most álljunk meg egy pillanatra, és képzeljük magunk elé, ahogy késő este két angol kém és egy autóversenyző egy hullaházban melegítik egy lassan három hónapja halott wales-i szerencsétlen lábát azért, hogy ráhúzhassanak egy katonai bakancsot és a hulla egy kitalált személyiséggel egy fémhengerben tengeralattjárón utazva kiköthessen a spanyol partoknál, hogy ott a németekkel elhitesse, hogy valójában egy repülőgép-szerencsétlenségben meghalt magas rangú angol tiszt, szigorúan bizalmas iratokkal a táskájában…

Ezután beleteszik Marton őrnagyot a fémhengerbe, azt a teherautóba és útnak indulnak.

Nem szóltunk még eddig Mr. Horsfall, a sofőr egyik érdekes tulajdonságáról, ami úgy hívnak, hogy hiúság. Ez ugye alapból még nem baj, csak akkor, ha emberünk rövidlátó és szemtengelyferdülése is van, de nem hajlandó szemüveget viselni.

Vagyis Montagu és Cholmondeley a fülkében, Martin őrnagy pedig a 200 kilós fémhengerben a teherautó rakterében rettegi végig az utat, mert Horsfallt egyáltalán nem zavarja, hogy nem lát, tövig nyomja a gázt. Így kapnak el majdnem egy oszlopot, illetve hajt át a sofőr nyílegyenesen a körfogalmak középső füves részén, azon prózai oknál fogva, hogy nem látja őket rendesen.

Cholmondeley és Montagu útban Skócia felé

Végül azért csak leérnek sértetlenül Skóciába, ahol átrakodják a fémhengert a tengeralattjáróra, majd Jewell hadnagy megkapja az utolsó eligazítást, a Seraph kifut, rakterében Martin őrnaggyal, Montaguék pedig visszatérnek Londonba, gondolom vonattal.

A Seraph gond nélkül teszi meg a spanyol tengerpartig vezető kb. 2000 km-et, majd Jewell hadnagy nem kis bátorságról tesz tanúbizonyságot, amikor a veszélyes tengerfenék felett alig pár centire manőverezve, mindössze 50 méterre közelíti meg a partot, hogy a vízbe dobhassa Martin őrnagyot, így az biztosan ott érjen partra, ahol tervezték.

A Serpah-nak ezután el kell süllyesztenie a test szállítására szolgáló fémhengert, azonban ezzel akad némi probléma. A hengert ugyanis olyan strapabíróra tervezték, hogy egy istennek nem ikerül csendben a mélybe küldeni.

Jewell végül már a szolgálati fegyverével lövöldöz a még mindig a vízen úszó tartályra, végül kénytelenek robbanóanyagot erősíteni rá és felrobbantani, csak így tudják elsüllyeszteni.

Végül a lövések és a robbantás még jól is jön a Vagdalthús hadművelet számára, mivel a parton többen meghallják a zajt, és a későbbi német vizsgálat során többet tanúsítják is, ami megerősíti azt, hogy egy repülőgép zuhant le a közelben, ami Martin őrnagy halált okozta.

Mivel a poszt kezd túl hosszúra nyúlni, ezért Martin őrnagy és aktatáskája kalandjait innentől kicsit nagyobb lépésekkel követjük.

Az őrnagy spanyol küldetése nem indul túl jól, ugyanis a víz nem mossa a partra a testet, hanem még előtte megtalálja egy analfabéta halászlegény, José Antonio Rey María, aki ugye akkor se tudná felfogni az eset jelentőségét, ha el tudná olvasni az őrnagy iratait.

Szerencsére azonban van annyi esze, hogy kivonszolja a testet a partra, és értesíti a spanyol hatóságokat.

És tulajdonképpen innentől kezdve az angoloknak szinte folyamatosan mákjuk van: mind az őrnagy, mind az aktatáska a megfelelő spanyol kezekbe kerül, akik megadják a lehetőséget, hogy mielőtt visszaszolgáltatják az angoloknak, a németek átnézhessék a táska tartalmát.

Némi kavarodás azért támad, mert a németek olyan jól csinálják a lepecsételt levelek felbontását, majd újra leragasztását, utána pedig az aktatáska egy időre úgy eltűnik a spanyol bürokrácia tekervényeiben, hogy Montagu és Cholmondeley hetekig képtelen infót szerezni arról, hogy hol tart az akció, egyáltalán megszerezték-e a németek a leveleket.

Akik természetesen megvizsgálják Martin őrnagy holttestét is, pontosabban csak a halottszemle jegyzőkönyvét sikerül megszerezniük, mert a Spanyolországba delegált angol diplomaták tesznek róla, hogy egy velük szimpatizáló spanyol orvos végezze el a vizsgálatot, aki – szintén angol nyomásra – kegyeleti okokból eltekint a boncolástól.

És milyen jól teszi ugye, mert nehezen tudná megmagyarázni, hogy az őrnagy mája miért van a felismerhetetlenségig szétroncsolva…

Ettől függetlenül a halottszemlét végző orvosnak feltűnik, hogy a halott jóval rosszabb állapotban van annál, minthogy csak elvileg max. pár napot töltött vízben. Ezt beleírja a jelentésébe is, de megmagyarázni nem tudja a dolgot, és később a németek is elsiklanak felette.

Mit ahogy valójában minden olyan tényt figyelmen kívül hagynak, ami azt bizonyítaná, hogy Martin őrnaggyal és a levelekkel valami nincs rendben. Márpedig vannak olyan tények szép számmal, ugyanis a 17M iroda minden igyekezete ellenére azért nem lett teljesen hihető az őrnagy sztorija.

Egy jól működő titkosszolgálat nem intézte volna el egy legyintéssel az – elméletben – pár napot vízben töltött test túlzott bomlását, mint ahogy választ kellett volna keresniük az elszíneződött arc okára is. Mi tudjuk, hogy a foszformérgezés mellékhatása, de a németeket ez nem érdekelte.

Úgy tűnik, mintha a német hírszerzők szinte szándékosan, mindenáron hinni akartak volna Martin őrnagy történetében és aktatáskájának tartalmában.

Annyira akarták, hogy ne legyen partraszállás Szicíliában, hogy kapva kaptak a „bizonyítékokon”, amik ezt támasztották alá.

Amikor a háború után a német archívumok kutathatóvá váltak, akkor kiderült, hogy gyakorlatilag egyetlen kritikus hang sem szólalt meg az őrnagynál talált levelekkel kapcsolatban, illetve figyelmen kívül hagyták annak a néhány elemzőnek a jelentését, akik igenis rámutattak ara, hogy valami nem stimmel a sztori körül.

Az aktatáskában talált levelekből készített elemzés egészen Hitlerig jutott, akit meglegyintett ugyan a bizonytalanság szele, de végül úgy döntött, hogy hisz a dokumentumoknak. Innentől pedig már nem volt helye kételynek, mindenki tényként kezelte, hogy a szövetségesek Görögországban fognak partra szállni, és bár lesz támadás Szicília ellen is, de az csak elterelés lesz.

Hitler ennek megfelelően hadosztályokat vont el az orosz frontról, hozzájárulva ezzel a német hadsereg oroszországi vereségéhez, és telepített át Görögországba.

És 1943. július 10-én hajnalban a szövetségesen lezavarják a szicíliai partraszállást. Előzetesen ugyanúgy ejtőernyősöket dobnak le, mint később majd a normandiai partraszálláskor és azokat ugyanúgy szerteszét fújja a szél, mint majd Normandiában.

Ennek ellenére a partraszállás teljes siker, mindössze 7000 katona esik vagy tűnik el, illetve sebesül meg. Ez persze még így is tragikusan nagy szám, főleg az áldozatok és családtagjaik szempontjából, de érdemes figyelembe venni, hogy a tervezők előzetesen egy nullával többel számoltak, azaz 70-80 ezer áldozattal, ami kb. 50%-os veszteség lett volna.

Ehhez képest a hétezres szám igazán vállalható és nagyrészt William Martin őrnagynak köszönhető.

Sajnálatos módon azonban maga a szicíliai partraszállás mégsem lett annyira eredményes, mint amennyire lehetett volna, de ez már nem a 17M irodán múlt, hanem a résztvevő tábornokok kakaskodásán.

Hivatalosan ugyanis Montgomery volt a partraszállás parancsnoka, tehát a britek dominálták a hadműveletet, és a tábornok csak kiegészítő szerepet szánt az amerikaiaknak, egészen pontosan a balszárny védelmét.

Viszont Patton tábornok ki nem állhatta az arrogáns Montgomeryt, ezért a partraszállást követően önállósította magát a 7. hadsereg élén, és ahelyett, hogy az Etnánál elakadó Montgomerynek segített volna, előrenyomult Szicília nyugati és északi partján.

Ha viszont inkább Montgomery-t támogatja, hogy Minél hamarabb elérjék és elzárják a Messinai szorost, akkor az olaszok és a németek nem kaptak volna lehetőséget arra, hogy szinte az összes emberüket kimentsék a szigetről.

Katonai értelemben tehát a szicíliai partraszállás nem volt egy hatalmas győzelem, viszont tény, hogy megpecsételte az olasz fasizmus sorsát.

És hogy mit történt a főbb szereplőkkel Vagdalthús hadművelet után?

Jewell hadnagy tovább szolgált tengeralattjárósként, a Seraph irányjelzőként szolgált a szicíliai és később a normandiai partraszálláskor is a part felé tartó hajók számára, ami egész pontosan azt jelentette, hogy a tengeralattjáró közvetlenül az ellenséges part előtt jött fel a felszínre és rádiójeleket sugárzott, aminek segítségével  a szövetséges hajók be tudták mérni, hogy pontosan hol vannak, merre kell menniük.

A németek pedig természetesen derekasan lőtték az orruk előtt egy helyben ácsorgó tengeralattjárót, de a Seraph mindkét partraszállást túlélte.

Jewell hadnagy megkapta a Brit Birodalom Érdemrendjét, a kivételes harctéri bátorságért adható Hősi Keresztet, és a francia Croix de Guerre-t, vagyis a hadikeresztet is. Többek között.

Egész karrierje során tengeralattjárókat irányított, 2004-ben, kilencvenéves korában halt meg.

Charles Cholmondeley közvetlenül a háború után belépett a Közel-Keleti Sáskaellenes Egységbe és úgy tűnt, hogy egész életét annak szenteli, hogy kipusztítsa a sáskákat. Bár az ide vonatkozó akták a mai napig titkosak, valószínű, hogy Cholmondoley, mint képzett rovarász pontosan tisztában volt vele, hogy ez lehetetlen, és sokkal inkább az angol hírszerzésnek kémkedett, mint „első sáskatiszt”, de mondom, erről a tevékenységéről majd csak évtizedek múlva fogunk biztosan tudni, amikor feloldják a titkosított iratokat.

Az viszont biztos, hogy elképesztő helyeken járt, Jemenben pl. volt olyan faluban, ami annyira elzárt volt addig a világtól, hogy a helyiek szénával akarták megetetni az angolok terepjáróit.

Később 5 évre elszegődött a RAF-hoz, azaz a Királyi Légierőhöz szintén hírszerzési feladatokra, amik szintén a mai napig titkosak.

Végül 1952-ben szerelt le, vidékre költözött, megnősült és kertészeti kisgépek árusításával foglalkozott. Életében soha egyetlen szóval sem mesélt arról, hogy mit csinált a háború alatt, még a saját feleségének sem, és kisvárosi szomszédainak fogalma sem volt róla, hogy a fűnyírókat áruló, kissé fura, majd’ két méteres férfi részt vett az egyik legsikeresebb angol titkosszolgálati akcióban. 1982-ben halt meg.

Ewen Montagu visszatért a joghoz, 1945-ben kinevezték a flotta katonai főügyészévé, amely posztot 18 évig töltötte be, emellett párhuzamosan nem katonai ügyekben bíróként is tevékenykedett. Rettegett, de igazságos híre volt, aki hajlamos volt második esélyt adni a vádlottaknak, ha megérezte, hogy azok valóban megbánták bűnüket, és aki kíméletlenül szétszedte az ügyvédeket, ha úgy találta, hogy felkészületlenül érkeztek a tárgyalásra. 1985-ben, 84 évesen halt meg.

William Martin/Glyndwr Michael teste a spanyolországi Huelva városka Nuestra Senora de la Soledad nevű temetőjének 1886-os számú sírjában nyugszik. A sírt még a Vagdalthús hadművelet alatt az angol nagykövetség szervezésében hatalmas márványlappal fedték le, leginkább azért, hogy megnehezítsék a németek dolgát, ha utólag mégis ki akarnák ásni, és felboncolni a testét.

A fedőlapon évtizedekig csak William Martin neve szerepelt, egészen 1997-ig, amikor a brit kormány kiegészítette a márványlap vésetét a következő szöveggel: Glyndwr Michael, szolgált William Martin őrnagyként.

Az élet, a halál és a sors végtelen iróniájaként a sírt ma Nagy-Britannia nevében a huelvai német konzulátus gondozza…

Ez volt tehát a Vagdalthús hadművelet története, egy gigantikus átverésé, amiben egy reménytelen életű és nyomorult halálú walesi senki mentett meg tízezreket a haláltól, és ami egy közepes színvonalú angol krimivel kezdődött és egy spanyol temetőben ért véget.

Zárásként pedig jegyezzük meg, hogy a mai napig nem ismerjük pontosan se a Husky, se a Barclay és a Vagdalthús hadműveletekkel kapcsolatos összes iratot és tényt, az adatok egy jó része még ma is titkosított, tehát könnyen lehet, hogy a jövőben előkerülnek még érdekes szálak a sztorival kapcsolatban.

Zsiráf

Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold, hogy én is tudjam! 🙂

Szólj hozzá!